Új Szó, 1994. december (47. évfolyam, 278-302. szám)

1994-12-23 / 296. szám, péntek

nekik volt szükségük valamilyen szerszámra, bátran leakaszthattuk egymás kapukulcsát, s bemehettünk, kölcsönvehettük egymás házából. Lajos bátyánk ha a szőlőjét permetezte, átlépett a mi udvarunkba, s végigpermetezte a mi szőlőnket is. Apám ha halat fogott, - a hal nagyságától, mennyiségétől függően - halat evett a közelebbi szomszédság is, vagy az egész utca. Ha Bondoréknál beérett a körte, az alma, akkor a mi kamránkban éppúgy állt belőle egy kosárral, mint Andruskóéknál. Szombatonként - kalács- és süteménysütő nap - ha nálunk csak tojásos lepény sült, akkor is volt délben az asztalon káposztás rétes, túrós bukta, diós kalács. Hiszen az a szokás - máig így van -, hogy ha megsült a tészta, a kalács, „tegyünk egy-egy tányérra az egyik, vagy a másik szomszédnak is". „Szidi néni madárteje, aszalt szilvája" - emlegetjük máig, aki át-átszaladt egy marék aszalt szilvával, pohárka madártejjel. Gyermekük nem volt, férje halála után még inkább családtagnak számított. Olyannyira, hogy az ö sógorát mi is sógornak hívtuk, s Szidi néninek karácsonykor, gyertyagyújtáskor ott volt a helye a mi asztalunknál. Karácsony első napján kikukkantott a kapun, s ha kellett, elsöpörte a havat. De e „kikukkantásnak" más célja is volt, mint ahogyan minden házból kikukkantanak reggelente az ott élők: Vajon nincs-e valami furcsa az utcán, füstöl-e mindenütt a kémény...? Rendben van-e minden? Úgy nyolc és kilenc óra között aztán be-benéz az egyik szomszéd a másikhoz, leginkább az asszonyok. Ünnepkor rendszerint hoznak valamit, hétköznap megkérdezik, nem kell-e az üzletből egy és más. így hordták a boltból a szomszédok anyámnak, Juszti ángyoméknak (Szász Lajos bátyáméknak), ami kellett, amikor már nehezebben tudtak mozogni. És ha beteg lett valamelyik a szomszédok közül, igy hordták-vitték a tányér levest, a disznótoros kóstolót vagy ami éppen kellett. Még a távolabb lakó rokonok is irigyelték, s nem értették ezt a nagy szomszédi összetartást, amelybe belefért egymás gondjának, bajának ismerete, de a titok megőrzése is. ami az utcában történt. Ma már üresen áll négy érhegyi 1994. december 23. ház. Lajos xbátyáméké, Panczáéké, Bondoréké és a miénk. Torokszorító érzés volna, ha hallgatnának róluk, ha úgy mennének el mellettük, szó, érzés és gondolat nélkül. De nem így van. Itt - amíg valaki is él a szomszédok közül - élnek a legendává nőtt történetek, egykori események, amelyeket újra meg újra felidéznek, újramondanak. Ezek által még mindig ott forgolódik apám a kertben, Juszti ángyom süti'a tortát, és írja az évek hosszú során át vezetett naplóját, Gyula bácsi szorgalmasan öltöget, s közben hallgatja a rádiót, lika néni hosszú-hosszú balladákat mond nekünk, gyerekeknek, Szidi nénitől pedig - hiába laknak azóta új szomszédok a házában - azt várjuk, hogy reggel megint kikukkantson a kapun, és elsöpörje a havat. Mi, távolabbra szakadt egykori gyerekek, „szomszédok" nemigen tartjuk egymással a kapcsolatot, hiába vagyunk akár ugyanabban a városban. Rendszerint csak odahaza találkozunk, búcsúkor vagy halottak napján a temetőben. Ilyenkor fel-felidézzük gondtalan és boldog gyerekkorunk emlékeit, de nem szívesen beszélünk azokról az évekről, amikor árván maradtunk. Hallgatagon nézünk szét az üres házban, a kertben, s képekkel, emlékekkel vesszük körül magunkat, hogy ne legyünk annyira egyedül, fölerősítjük a rádiót, hogy ne legyen olyan nagy csend. Ahogyan valamikor szoktam, átszaladnék Lajos bátyámékhoz. Már lábamban, kezemben a mozdulat, amikor megállok. Hiszen zárva a kapu, már nincs kihez átszaladnom. Gyula bácsi sincs, hogy átjöjjön apámhoz beszélgetni. És apám sincs már, akivel beszélgessen. Kinézek, de Szidi néni nem néz vissza a fekete kendős fejével. Ilka néni sem jön már, hogy apám barkácsoló segítségét kérje. Mondanám anyámnak, hogy milyen rossz nélkülük, de már anyám sincs. Üres a szék is, amelyiken ülni szokott, s nézett kifelé, jön-e végre valamelyikünk. És mégis: ha igaz, hogy azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne, akkor én csak itt vagyok otthon igazán. Ebben a házban, ebben az utcában. Hiába áll már üresen a házunk, s átellenben is három. Amíg valaki is él a szomszédok közül, addig ide engem mindig hazavárnak. H. MÉSZÁROS ERZSÉBET Szerencsés ember vagyok..." Élnek közöttünk olyanok, akik évtizedekig hallgatnak életükről, mert úgy gondolják, nincs benne semmi érdekes. Amikor aztán egyszer felszakad belőlük minden, akkor döbbennek rá, hogy szerencsések vagy szerencsétlenek. Reggelre dér lepte be a vidéket, az északi lankák egész napra fehérbe öltöztek. Decembert írunk: nem hajt ki a csordás, bekötötték a gulyát, csak a juhnyáj járja a gömöri dombokat. A lucernás tetején ballagnak a birkák, mögöttük messze lemaradva a juhász. Nem öreg, kackiás bajuszú, mint a filmekben, mesékben. Bajusztalan, fiatal. Bal kezében rézfokost lóbál, azzal int, hogy menjek közelebb. Együtt botorkálunk a nyáj után, amikor mesélni kezd: - Gyermekkorom óta szeretem az állatokat. Már akkor is megvolt a faluban a szövetkezet, mégis megtanultam bánni az állatokkal. „Jenőkém! - szólt át egyik este a szomszédasszonyunk - gyere már, fejd meg a kecskét. Nekem fáj a kezem". A néni idős volt, én meg nemrégen kezdtem csak iskolába járni. Megtanultam kecskét fejni. Mivel otthon tehenünk volt, később a tehenet is megfejtem. Ellés után vettünk néhány kisbárányt a juhásztól, de nem vágtuk le. Felneveltem, legeltetgettem őket. Elszaporodtak. így teltek a napjaim, amíg végül kikerültem az alapiskolából. Szakmát tanultam, bádogosinasnak álltam. Levizsgáztam, de soha nem ka'matoztattam a mesterségemet. Az iskola elvégzése után a rimaszombati cukorgyárban lettem segédfűtő. A katonaság után megnősültem, a feleségemmel Losoncra költöztünk, ott kaptunk munkát. Tizennégy évig szállítottam különböző járműveken a betont az építkezésekre. A nyolcvankilences fordulat után egyre kevesebb megbízást kapott a cég. Nem vártam meg, amíg elküldenek. A feleségem szülőfalujában kaptam munkát. Ott akkor alakult át a szövetkezet, s éppen járművezetőt kerestek. Májustól őszig a LIAZ nyergében tekergetem a volánt, télen pedig az állattenyésztésben dolgozom. Eddig teheneket etettem és fejtem, az idén szeptemberben a juhok mellé állítottak. Szívesen elvállaltam a munkát, s attól sem félek, hogy kudarcot vallok. Nem tettem szert milliókra, végiggondolva az életemet mégis szerencsés embernek mondhatom magamat. Hat, legfeljebb hét éves lehettem, amikor az alábbi eset történt velem. A szüleim kapálni mentek, és mint az faluhelyen szokásban volt, a gyerekeket is vitték magukkal. Zengett, villámlott, de ez őket nem zavarta. Időnként felpillantottak az égre, egyszer édesanyám intett, hogy menjek vele, az öcsémnek pedig megfogta a kezét. A parcella végében új családi ház épült, a tetőt már rátették, a villanyt is beszerelték, de még nem kötötték rá a fővezetékre, a házat sem lakta még senki. Bent odaültetett a lócára, a két nagyobb gyerek mellé, akiket korábban bevittek az eső elől. Édesanyám visszament kapálni, és többre már nem emlékszem. Később mondták el, hogy mi történt velem. A villám belecsapott a házon lévő tetővasba, amelyre a villanyszerelők a vezetéket'szándékoztak rákötni. Valószínűleg végigfutott a vezetékeken, és mivel én a konnektor előtt ültem, engem üthetett meg az áram, mert lefordultam a székről. Elveszítettem az eszméletemet, és már csak a homokban tértem magamhoz. A szomszédunk ugyanis észrevette, mi történt, rohant át, engem felkapott, és nyakig betemetett az udvaron kiöntött homokba. Mire a szüleim odaértek, kezdtem magamhoz térni. Amikor a vihar elvonult, már a saját lábamon mentem haza. Hosszú évekig rettegtem a villámlástól, de idővel hozzászoktam. Szerencsém volt, mondják azóta is az ismerősök, ha szóba kerül az eset. A szakvizsgák után segédfűtő lettem a rimaszombati cukorgyárban. Mi láttuk el gőzzel a sörgyárat és a konzervgyárat. Főszezonban hárman dolgoztunk egy műszakban. A fűtőn és a segédfűtőn kívül még egy bácsikát osztottak be szolgálatba, mert a szén gyakran elakadt a tartályban, és állandóan piszkálni kellett. 1971. február 2-án hajnalban is így történt. Hallottam, hogy üresen jár a szénadagoló, felkapaszkodtam a tartályra, és egy vasrúddal megpiszkáltam a vizes szenet. Amikor a tartály közepén keletkezett üreg megtelt, beugrottam a tartályba, a szén tetején állva döngettem le az oldalára ragadt szenet. Mivel azt hittem, hogy a keletkezett üreg megtelt, nem erősítettem magamat a tartályhoz, pedig a mentőöv a derekamon volt. Felelőtlen voltam, és majdnem az lett a vesztem. A szénréteg beszakadt alattam, és én a mélybe zuhantam. Közvetlenül az adagoló fölött valami megállított. Tehát nem estem rá, nem gyűrt be, nem tört össze... A tartályban 12 voltos lámpa világított. Felnéztem. Körülöttem mindenütt szénhegy emelkedett. Úgy három méterre lehettem a kijárattól, amelyhez egy létra vezetett. Kiszabadítottam a jobb kezemet, és igyekeztem elérni a létrát. Úgy éreztem, milliméterekre van a legközelebbi létrafok az ujjaimtól, mégsem értem el. Az adagoló szakadatlanul forgott alattam, és tisztán hallottam, hogy üresen jár. Fentről potyogott rám a szén, már nyakig betakart. Tudtam, hogy a tartály alsó része már üres, tehát csak percek kérdése, hogy fentről leszakadjon rám a szén. Csaknem egy teljes órát töltöttem rettegve a tartályban, amizódtunk a közelebbi és távolabbi házakból. Őket aztán kitelepítették. Bogárék kerültek a helyükre, akikkel nyomban összebarátkoztunk, hiszen szebben beszéltek magyarul, mint mi, s gyorsan beilleszkedtek az itteni, nagyon szoros szomszédi kapcsolatokba, szokásokba. Azután néhány év különbséggel - a sorrendre nem emlékszem pontosan - felépültek a következő házak: Panczáéké, majd szemben velünk Szász Lajos bátyánké, Bondorék mellett Adruskó István bácsiéké. Kicsit arrább, Panczáék mellett Zsalkovicséké és Szarkáéké. Nem is volna ebben semmi érdekes, ha ez az utca is olyan lenne, mint a többi falusi utca. Csakhogy ez nem így volt, s még ma sincs így. A mi utcánk olyan volt, mint egy több házból álló otthon, amelyiknek bármelyik nyitott ajtaján lépett be az ember, családtagként fogadták. Ugyanígy, ha valamelyik háznál nagyobb munka akadt, mint a drót nélküli távirón, véPUBLICISZTIKA gigfutott a jelzés, s jött néhány percen belül a segítség. Krumpliültetéskor nem volt elég a potyogtatni való krumpli? Átlendítettek egy kosárral a szomszédból. Vagy éppen cseréltek, hogy kipróbálják, melyik terem jobban. Ha kapálni kellett, ha kukoricát törni, mindig kalákában ment a munka. Gyerekkoromban varrni, kötni, tollat fosztani ugyanúgy összejártak, egy-egy szomszédnál összegyűltek az asszonyok, mint a távolabbi múltban emlegetett fonókban. Igazi élmény volt a kukoricafosztás, disznótor, nálunk a Miklós-nap. Tele vidám történetekkel, mesével, nótával, viccekkel. Szász Lajos bátyámék nemcsak közeli rokonok voltak, többek annál. Az, hogy „összejártunk", nem fejezi ki pontosan a lényeget. Ha elmentek valahová, tudtuk, hol a kulcs, s mikor kell a baromfit megetetni, ha mi nem voltunk otthon, ugyanúgy ők is törődtek a mi tyúkjaink, nyulaink etetésével. Ha elromlott a darálónk, vagy kor keresni kezdtek. A fűtő első útja a tartályhoz vezetett. Kötelet dobott le. Alig kapaszkodtam bele, egy koppanástól lezúdult a körülöttem lévő szén. Megszabadultam! Azonnal orvost hívtak, bevittek a kórházba, kivizsgáltak. Megállapították, hogy nem történt komolyabb bajom. [jü ÚJ szó Érhegy Lejegyezte: FARKAS OTTÓ Valószínű, hogy utcánk még akkor kapta a nevét, amikor a partok alatt kicsiny erecske tiszta vize táplálta a rétek zöld füvét, s kacsaúsztatónyi mélységében a gyerekek lubickolhattak, libát itathattak, a távolabbi, békák birtokolta sás között pedig lepedőnyi kék táblákban kéklett a nefelejcs. Akkortájt még csak hat ház volt ez a falu legészakibb oldalán, az országúttól a partok aljáig húzódó utca. Mindjárt az országútra nézett a szinte legendás hírű Stark tanító úr háza, lejjebb állt a kicsiny Patócs-ház, majd a Szalaiék, Dóráék, s végül a Bondorék háza az egyik oldalon, az út másik odalán egyedül a miénk, hátát az északi szeleknek fordítva. A Dóra-ház tágas udvarán vidám játékok folytak. Sok volt a gyerek, s még mi is odahúElengedtek. És mivel kettő felé járt az idő, kezdődött a műszakom, munkába léptem. Hát ilyen szerencsés ember vagyok! Elbeszélte: BORBÁS JENŐ