Új Szó, 1994. november (47. évfolyam, 253-277. szám)

1994-11-11 / 261. szám, péntek

[B] ÚJ szó olvasoin

K o

L

d

A

la 1994. november 10. Kis NYELVŐR Újra a KARIKAZAS-ról Az Új Szó október 18-i számában jelent meg Tankó László írása a karikáz igéről. A szerző véleménye szerint e szavunknak a választások kapcsán gyakran olvasott, hallott „Karikázzunk!"-, „Mi is őket karikázzuk"féle használata helytelen; az idézett mondatok megfogalmazóinak a karikáz helyett a bekarikáz igét kellett volna választaniuk. A szerzőnek igaza van abban, hogy jelenlegi kézikönyveink - például az értelmező kéziszótár - szerint a karikáz igének nincs >•valamit a köréje húzott vonallal megjelöl'« jelentése; a kérdést ebből a szempontból megközelítve az idézett példák valóban szótévesztésnek minősülnek. Szerintem azonban itt nem egyszerűen a két ige, a karikáz és a bekarikáz felcseréléséről, pontos jelentésük nem ismeretéről van szó, hanem az igekötő elhagyásáról. Ezzel a jelenséggel nemrégen az egyik ismert magyarországi nyelvművelő szakember, Kemény Gábor foglalkozott. Tanulmányában többek között megállapítja, hogy bár nem újkeletű jelenségről van szó (többek között Mikszáth Kálmántól idéz példát rá), a nyelvhelyességi irodalom mind ez ideig nem nagy figyelmet szentelt neki. Kemény Gábor megfigyelései szerint napjainkban az igekötő-elhagyás előfordul mind a beszélt, mind az írott nyelvben, minden műfajban s minden normaszinten. A szerző gazdag példaanyagából csak néhány mondatot idézek (az elhagyott igekötőt zárójelben tüntetem fel); „A szerdai adásunkat ismételtük (meg)"; „Az argentin belügyminisztérium (...) új kormányzót nevezett (ki) a szigetek élére"; „Ebben az ügyben az alperest egyértelműen marasztalni kell (el kell marasztalni)"; stb. Kemény Gábor szerint az igekötő-elhagyásnak több oka lehet: a) ha az állítmánynak hangsúlyos bővítménye van vagy tagadószó áll előtte, az igekötő az ige mögé kerül s gyakran el is marad - anélkül, hogy az igekötő hiánya szembeszökő volna, például: „Tegnap nyílt (meg) az ünnepi könyvhét"; „Nem nyugszanak (meg) a kedélyek"; stb. b) az igekötő általában befejezetté teszi a cselekvést; az igekötő esetleges elhagyásával tehát a beszélő a cselekvés tartós-huzamos voltát emeli ki, például: „Az üzemek nem hanyagolják (el) ezt a dolgot"-, „Az emlékeim nekem is (e\)mosödnak"; stb. c) az igekötőelhagyás lehet a tompított, visszafogott (olykor óvatos) fogalmazás egyik jele is, például a „Költséget térítünk" kevésbé határozott, mint ez: „Megtérítjük költségeit". Megfigyeléseim szerint nálunk az igekötő-elhagyás ritkábban jelentkezik, mint Magyarországon (ez talán periferikus helyzetünkkel függ össze, a központban, Magyarországon keletkező jelenségek csak bizonyos fáziskéséssel jutnak el hozzánk), de nem ismeretlen, nekem magamnak is vannak rá adataim, elsősorban a sajtónyelvből. A Tankó László által idézett példák közül néhányban a be igekötő elhagyása magyarázható az állítmány előtti hangsúlyos bővítménnyel („Mi is őket karikázzuk"), a legtöbb esetben azonban az ige nem ilyen szerkezetben áll. Véleményem szerint az igekötőelhagyás valódi oka az, hogy a karikáz, karikázás nálunk politikai szakszóvá vált, a szakkifejezésekre pedig nem jellemző az igekötős forma. Kemény Gábor a sportnyelvből idéz számos hasonló példát: „(A 199 cm-t) Meyfahrt elsőre, Bikova másodikra vitte/ugrotta"; „A tornásznő rontja a szalaggyakorlatot"] stb. A karikáz-nak -fcekari.káz« értelmű használatát valószínűleg az is elősegítette, hogy az értelmező szótárban feltüntetett jelentésében - 'Karikával lát el, különösen disznónak az orrába karikát húz« - aligha tekinthető a mai köznyelv élő elemének. A karikáz szó jelentésváltozása ma még nyilván nem normatív; az azonban bizonyos, hogy nem lehet egyszerű hibának minősíteni, mivel egy, a nyelvi rendszerben zajló folyamatba illeszkedik bele. SZABÓMIHÁLY GIZELLA Csáder-csapdák Fényképek. Fények és árnyak. Csapdába ejtett, tovaröppenni vágyó pillanatok. Két apró kölyök, a pocsolya szélén. Meztelen, csokoládébarna hátuk majdnem összeér. Meglehet, komoly terveket szőnek. Nagy utazást. Ez most az ő tengerük. S lehet, hogy egyiküket látjuk valamivel odébb is? Pajkosan csap bele a kis kopasz lába a nap földi aranyhídjába. Gyöngyözve pihennek meg lába szárán a hűs cseppek. Ráérősen szemlélődő emberek a Duna partján. Múlatják az időt a csendesen, komótosan folyó víz partján. Vagy éppen megvitatják a világ dolgait. Az akkoriét. Az ötvenes, hatvanas évekéit. S vajon kivel osztotta meg gondjait az a fiatal férfi, aki egyedül ballag a mezőn? Feje fölött komor, testes felhők tornyosulnak, szinte teherként nehezednek vállára. Magányos, levelehullott fa. Kétségbeesetten nyújtogatja ágait a nap bujkáló sugarai felé. Nem adja fel. Kitartóan vár. Talán csupán jövő tavaszig. Fekete-fehér vallomások. Egyszerű mondatokban, minden fölösleges mellébeszélés nélkül. Erőszakos, szépítő színek nélkül. Lehet, hogy épp a színek hiányában olyan valóságosak. A valaha volt Csallóköz és Pozsony képekben. Egy kutató tekintet emlékei. Csáder László kiállítása Pozsonyban, a Madách Galériában tekinthető meg. (mislay) KASSAI BESZELGETES BENCZE ZSUZSA RENDEZŐVEL Találkozások Márai Sándor nevét viseli majd a kassai Thália novemberben nyitó stúdiószínháza. A megnyitón az író a Szerep és a Családi kérdés című egyfelvonásosainak lesz a bemutatója. A próbák Bencze Zsuzsa rendező vezetésével folynak. Megkérdeztük a budapesti vendéget: m Hogy érzi magát Márai városában? - Nagyon jól. A várossal most találkoztam először, az íróval nem. Néhány éve a Radnóti Színházban a Naplóból egy összeállítást csináltunk Bálint Andrással, akkor sokat foglalkoztam Máraival, persze elsősorban a Naplóval. A darabjait ismertem régebben is, regényei közül - bevallom - kevesebbet olvastam. Amikor nagy örömömre a kassai színház megkeresett, újra elővéttem Márait, és újra megbizonyosodtam, milyen nagy író. Ami igazán megfogott, az Márai emberi lénye, magatartása, hogy Magyarországtól távol, annyi éven keresztül megmaradt magyarnak. Ezért vártam a találkozást a Naplóból megismert szülővárossal. Amikor először jöttem Kassára, a városra nem is jutott idő. Megérkeztem, tárgyaltunk, kocsiba ültünk, kimentünk megnézni a tájelőadást. Másnap hajnalban vonatra szálltam, és a fülkében leült velem szemben egy férfi, aki megszólított. Beszélgetni kezdtünk, és kiderült: útitársam - aki felesége kassai rokonait volt meglátogatni - 56-ban ment ki Magyarországról, San Diegóban él. Ez az ember öt éve még látta Márai Sándort sétálni a tengerparton San Diegóban, ahol az író életének utolsó szakaszát töltötte. Ez a váratlan találkozás a hajnali vonaton olyan volt számomra, mint egy furcsa intő jel. Valami egészen különleges érzés fogott el. • Sikerült-e aztán találkozni a várossal is? - Igen. Miután elkezdődtek a próbák, jutott idő arra, hogy ismerkedjek Kassával. Ugyanis bár dolgozom, ez a néhány hét egy kicsit kikapcsolódás is, üdülés is nekem. Egész bonyolult életemet Budapesten hagytam, így aztán a próbák között, próbák után sétálhatok, olvashatok is. Találkozhattam hát a várossal, és engem lenyűgözött a hangulata. Rám mint színházi emberre drámai hatással van a gazdagság és a szegénység ellentéte. Az ember megy a történelmi levegőjű gyönyörű főutcán, aztán befordul egy kis utcába, ahol a Máraiházon ott az emléktábla, a ház meg máladozik... De ez ebben az egész régióban így van. A város gyönyörű, amikor naplementekor kisétálok, csodálatosan érzem magam. Talán így kéne élni az embernek, ha dolgozik, csak arra figyeljen. Otthon ezt nem engedhetem meg magamnak, ott egyszerre három-négy dolgot kell csinálnom. Jó néha egy kis időre kiiratkozni belőlük. Ezt jelenti most nekem Kassa. • Hogyan találkozott a színházzal? - Ez bizony régen volt, mondhatnám, történelmi pillanatban, történelmi indíttatásból. Elsős gimnazistaként levittek minket Sztálinvárost építeni. Mentünk sok barátommal együtt, mert azt hittük: a mi dolgunk, hogy azon a nyáron felépítsük a várost. Aztán az első néhány nap után kiderült: ez az építőtábor nem fenékig tejfel. Akinek valami baja lett, nem kapott orvosi ellátást, a munka nem volt megszervezve, kevés volt az ennivaló, éhesek voltunk meg ilyesmi. Volt az építőtáborban egy brigád színművészeti főiskolásokból, esténként esztrádműsort adtak, és a helyzetgyakorlatokban egyszer csak élesen előjött az, amit én tizenöt éves fejjel is láttam: itt valami nincs rendben. És ezt humorosan csinálták. Ültünk a nézőtéren, a hasunkat fogva nevettünk a saját helyzetünkön. Aztán összebarátkoztam a nálam idősebb főiskolásokkal. Úgy éreztem, ezért érdemes élni, mert a színháznak az a dolga, hogy mindig az igazat mondja. Talán furcsán hangzik, de én attól kezdve céltudatosan készültem a pályára, foglalkoztam a színházzal, színdarabokat, színházi könyveket olvastam. „Polgári foglalkozású" szüleimet rettenetesen felháborította döntésem, az ő szemükben a színház nem volt rendes dolog, ezért föltételül szabták: jelentkezzem bölcsészkarra is. Jelentkeztem.hát az újságíró szakra is a színművészeti főiskola mellett. Irodalomból és történelemből megfeleltem, de az aktuális politikai kérdésekből pontokat vesztettem, ezért nem vettek fel. A színművészeti főiskolán én voltam a legfiatalabb. Ott álltam a bizottság előtt tizennyolc évesen, két vastag copffal, és meg akartam váltani a világot. Közölték velem: „Kislány, fölvesszük magát, mert tehetséges, magában van valami, de azt most megmondjuk, hogy nőnek ezen a pályán nem sok babérterem." Én akkor magamban kinevettem őket, most már tudom, van benne némi igazság. • Bizonyára voltak pályáján olyan találkozások - művekkel, kollégákkal, színészekkel -, amelyekre szívesen emlékszik vissza. - Ez így igaz. Voltak az életemben olyan találkozások, amelyek vagy megtartottak, vagy továbblöktek. Szegeden diplomáztam Lope de Vega A kertész kutyája című darabjával. Ott olyan színészekkel találkoztam, akiknek a mai napig megcsókolnám a kezét. Dómján Edit, Kaló Flórián és Földi Teri már pesti szerződéssel a zsebükben, aztán Simon Erika (már nincs a pályán, pedig kitűnő komika volt), Mentes József és a többiek nagy szeretettel fogadtak, és megadtak minden segítséget. Mégsem maradtam Szegeden. Egyrészt, mert ezek az emberek részben elmentek, és úgy éreztem, furcsa politikai hangulat alakult ki... Azt gondoltam, hívnak Veszprémbe színházat alapítani, most szerveződik a társulat, nekem mennem kell. így aztán én rendeztem a veszprémi színház nyitó előadását, A kőszívű ember fiait. Nagyon szép emlékeim fűződnek Veszprémhez, itt találkoztam Lendvay Ferenccel, akitől nagyon sokat tanultam. Ő elment Miskolcra, én meg úgy éreztem, szép volt, de elég volt, és egy „halálugrással" eljöttem onnan anélkül, hogy máshová szerződésem lett volna. Szerencsém volt, úgy egy fél év múlva az Irodalmi Színpadhoz hívtak, és én mentem. A neve később Radnóti Színpad lett, majd Radnóti Színház. Nagyon jól éreztem magam, mert szeretem a kis színházat, mert lehetőségem nyílt irodalmi műsorokat szerkeszteni, mert úgy éreztem, engem is szeretnek, és mert hűséges természetű vagyok, maradtam egészen az elmúlt évadig. Az alakuló Művész Színházhoz hívtak, és elfogadtam a meghívást, a fantasztikusan jó színészekből álló társulathoz szegődtem. És a Művész Színház körüli minden probléma ellenére nagyon jól alakult az elmúlt évadom: dolgozhattam Anatolij Vasziljev mellett, aki most talán a világ egyik legszínesebb, legjobb rendezője. Lehet, úgy tűnik, mintha én egy borzasztóan elégedett ember lennék, de hát amikor dolgozhatok, elégedett vagyok. • A kassai színészekkel milyen volt a találkozás? - A találkozás csak most történik. A színházi munka alapja egymás megismerése. Nagyon izgalmas, hogy megtaláljam azt a nyelvet, amelyen megértjük egymást. Az első hetek után az az érzésem, nem lesz semmi probléma az itteni emberekkel. Nagyon jó képességű színészekkel találkoztam. Néhány napja a mesejáték bemutatóján is az volt az alapvető élményem, hogy profi szinten dolgoznak. Szerintem a színházban szükség van a jó értelemben vett profizmusra. Azok a színészek is, akikkel én dolgozom, egytől egyig nagy ambícióval és kiváló képességekkel állnak a helyükön. Gombos Ilona, akit csak tisztelni lehet energiájáért és szakmai tudásáért, aztán Spišák Géza, aki ugyan nem a színház társulatának tagja, de óriási igyekezettel vesz részt a munkában. Es Kövesdi Szabó Marikáról meg Dudás Péterről is csak jót tudok mondani. Igaz, ez nem jelenti azt, hogy biztos vagyok a végeredményben. Az majd csak a bemutatón - esetleg előtte egy nappal - derül ki. PÁSZTÓ ANDRÁS NOVEMBERI SETA PRAGABAN írók, „puha" határ, húszezer amerikai „Mi a fene történik maguknál?" kérdi Prágában az utca embere, látva kocsinkon a pozsonyi rendszámot. Egy eldugott, kis utcácskát keresünk már legalább egy órája, megállítva boldogboldogtalant. Mindenki bólogat, igen, itt van valahol a környéken, csak épp senki sem tudja pontosan, hol. S mikor már gyanúsan ismerősnek tűnik egyegy arc, s kezdjük azt hinni, soha meg nem találjuk azt a fránya utcát a főváros legnagyobb, negyedik kerületében, végre valaki útbaigazít, de még utánunk kiáltja: „A proboha, udélejte porádek s tím Mečárem!" * * * Prága ezekben a novemberi szürke napokban mindennek látszik, csak annak nem, aminek előszeretettel nevezik. Semmi aranyos ragyogás, csak a végeláthatatlanul torlódó gépkocsisorok a felbontott utcákon, a megkopott patina foltozgatása mindenütt, a gomolygó köd a Moldva fölött, lézengő turisták, a klasszicizmus jól ismert sorfalai. Kiállítások, kongresszusok, ablakokon ki-kiszűrődő zeneszó, kiskocsmákban levesük, sörük fölé hajló nyugdíjasok, öles politikusportrék a falakon. A helyhatósági választások kampányában a pártok nem kaptak teret a központi médiumokban. Aki hirdetni kíván, fizetnie kell. De mintha a cseheket nem is érdekelné a politika. Vagy csak a felszín ily nyugodt? Úgy tűnik, a napilapok szívesebben csemegéznek egy-egy gazdasági botrányon, mint például a vagyonjegyes magánosítás egyik vezetőjének a nyolcmilliós csúszópénzén. S itt a másik sláger, a PEN nemzetközi kongresszusa, ahol Havel elnök arra szólította fel a világ irodalmárait, hogy rie csak szépirodalmat írogassanak, de „nyissák fel a politika szemét". Magyarán: politizáljanak. Nem tudni persze, mit szólt ehhez a 61. kongresszus (amely méreteiben talán a legnagyobb a PEN történetében) díszvendége, az élő legenda, Arthur Miller, ám aligha hihető, hogy az írótársadalom többsége osztaná Havel pragmatikus véleményét. Annak dacára, hogy az idei év első felében nyolcvan írót öltek meg, ötven eltűnt, és több mint háromszázötvenet tartanak fogságban, hogy Salman Rushdie feje fölött még mindig ott lebeg az iszlám fundamentalisták bárdja, vagy hogy a Nobel-díjas nigériai Wole Soyjinka nem jöhetett el Prágába, attól tartva, hogy nem térhet vissza hazájába. Igaz, a prágai kongresszus különös figyelmet szentel Kínának és Törökországnak, ahol legnagyobb méreteket ölt az írók és publicisták üldözése, ám a PEN prágai monstre-kongresszusa ezúttal mégis inkább a nyugatiaknak szól, pontosabban a tolerancia témakörében igyekszik felmutatni (és megértetni) régiónk viszonyait a fejlett világ tollforgatói előtt. Bajosan képzelhető persze, hogy a több mint nyolcvan országból érkezett mintegy 500 író közül sokan olvasták volna a Lidové noviny Szlovákiával foglalkozó vezércikkét vagy Peter Weiss nyilakozatát, amelyben hazárdjátékot emleget, s valószínű, a többség számára az érthetőség kedvéért kimerítő előadást kellett volna tartani az összes „hazardőr" hozzájárulásáról a jelenlegi pozsonyi állapotokhoz. De hát Szlovákia messzire van Prágától. Még akkor is, ha az egyszerű cseh járókelő két mondat után Mečiarra kérdez, s a fejét csóválja. Szörnyülködik, és nem érti, mi zajlik nálunk, a szomszédban. Hisz pár éve még milyen jól megvoltunk együtt. Igaz, itt azóta nagyobbak a bérek, kisebb a munkanélküliség, nincs kisebbségi kérdés (hogyan is lenne, amikor Klaus kormánya nemigen figyel a kisebbségekre, csak ígéretekkel eteti), de hát ilyen az élet. Csináljatok rendet odahaza, kacsint a cseh polgár, és befordul az első vendéglőbe, elfogyasztani a maga sertéshús-knédli-káposzta-adagját, legurítani egy-két tizenkettest, s nem sokat őrlődik azon, hogy a mi nyomorúságunkkal váltották meg a látszólagos jólétét. * * * S átcsorogva a „puha" határon, az ember hazaérve bekapcsolja a tévét, s meglátja Gašparovič szomorú bajszát a képernyőn, arra gondol, lám, milyen jól halad a rendcsinálás idehaza. Hátborzongatóan simán megy minden. Míg Prágában húszezer amerikai turista eszik, iszik, szeretkezik, zenél, sétál az utcákon ebben az órában is, s próbálja felfedezni KözépEurópát, addig nekünk Pozsonyban, a lefoglalt állami televízióban a győztesek ismét azt magyarázzák, hogy a demokrácia a többség uralmát jelenti. - kövesdi -