Új Szó, 1994. november (47. évfolyam, 253-277. szám)

1994-11-10 / 260. szám, csütörtök

4 ) O /sz Ö MOZAIK 1994. november 10. MŰVESEÁLLQMAS DUNASZERDAHELYEN Kétszer ad, ki gyorsan ad KOMMENTÁRUNK A dunaszerdahelyl kórház csendjét hetek óta kalapácsüté­sek, falfúrás zaja veri fel. Az ápolószemélyzet, az orvosok és a betegek mégsem zúgolódnak, tudják, rövid Idő múlva megvalósul sokuk álma: a város Jóvoltából műveseállomást adnak át a Járás rászorulóinak. - Hihetetlenül jó érzés látni, tapasztalni, hogy napról napra közeledünk az áhított célhoz ­vallotta dr. Baculák Veronika belgyógyász-főorvos, miközben végigvezetett a dializáló részleg valamennyi termén. Olyan lelke­sen láttatta, hogy hamarosan mi hová kerül - noha a vakolatlan falakból még csak különböző ká­belek, vezetékek lógtak a sem­mibe -, hogy határtalan optimiz­musából rám is ragadt valami. Fedele s Lajos mérnök szavai visszazökkentettek a valóságba. - K/s csúszásban vagyunk, ennek ellenére szerdán meg­kezdődik a csempézés. Befejez­tük a villany-, az oxigén- és a víz­vezeték szerelését, elkészült a víztisztító berendezés különter­me, valamint a dializáló központ saját áramfejlesztőjének a helye is. Mihelyt fent lesz a csempe, a szakemberek lefektetik az an­tisztatikus padlót, majd meg­kezdődhet a műszerek beszere­lése. Rövid időn belül elkészü­lünk nemcsak a kórterem, ha­nem az öltöző, a teakonyha, az orvosi szoba munkálataival is. Az átépítést október 15-én kezd­tük el, s azt szeretnénk, ha no­vember végén, legkésőbb de­cember elején fogadni lehetne az első betegeket. - A csemperakás hány napot vehet igénybe? - kérdezte a főor­vosnő Viola Lászlótól, a csem­pézők vezetőjétől. - Egy hét alatt mindennel el­készülünk - adta az a szavát. Dr. Baculák Veronika megmu­tatta a még becsomagolt hat dia­lizáló készüléket meg a királyfia­karcsai Nagy asztalosmester szekrényeit is, melyeket az osz­tálynak ajándékozott. - Az osztály hat műszerrel in­dul, de idővel tíz dializáló készü­lék üzemelésével számolunk. Ta­lán hangsúlyoznom sem kell, hogy ezáltal Dunaszerdahelyen nemcsak a betegellátás kor­szerűsödik, hanem, s ez nagyon fontos szempont, a páciensein­ket megkíméljük a fáradságos utazástól. Mostanáig ugyanis G alántára vagy Érsekújvárra kel­lett szállítani őket. Ezentúl vi­szont a négy óráig tartó dializá­lás után - a hosszú időt tévézés­sel vagy rádióhallgatással múlat­hatják -, gyorsabban jutnak ha­za, s meg kell említenem a szállí­tási költségek megtakarítását is. Ha már az anyagiaknál tartot­tunk, nem álltam meg, hogy ne kérdezzem meg: ezekben a szűkös esztendőkben, amikor az egészségügy eladósodott, hon­nan van a kórháznak pénze az átépítésre, a több milliós műsze­rekre? - Dr. Tibor Šagát egészség­ügyi miniszter nemcsak szóban értett egyet a dunaszerdahelyi műveseállomás létesítésének gondolatával, hanem a tárca vál­lalta az építési költségek fedezé­sét is. A legnagyobb érdem vi­szont a városé, hiszen közel 10 millió koronát fordítottak a régió egészségügyi intézete műszere­zettségének korszerűsítésére. A főorvosnőnek feltett kérdést megismételtem Pázmány Péter mérnök, Dunaszerdahely alpol­gármestere előtt is. - Ismerjük szűkebb hazánk leg­égetőbb gondjait, ezért is bán­tott, hogy az önkormányzatok kompetenciája nem terjedhet ki sem az oktatás-, sem az egész­ségügyre, noha tudatosítottuk, hogy támogatásra szorulnak. Tudtuk azt is, hogy a városi ön­kormányzat költségvetéséből er­re nem futja. Pápay Zoltán mér­nökkel kerestük a módot, ho­gyan lehetne elérni, hogy a vá­ros vagyonát képező közszolgál­tató üzem eladásából származó bevétel ne csak az államkasszát növelje. A törvényben végül talál­tunk egy utalást arra, hogy-non­profit célokra visszakövetelhető a pénz bizonyos része. így lett meg a közel 10 millió korona, s úgy gondoltuk, az lesz az igazsá­gos, ha valamennyien részesü­lünk a közös vagyonból. Ezért esett a választás az egészség­ügyre. Az intenzív osztályt 3 mil­lió koronát érő SpaceLabs moni­torrendszerrel szereltük fel, a hat svéd Gambro művese és a víztisztító 5 millióba került, a gyo­mortükrözést megkönnyítő ja­pán műszerekre több mint 800 ezer koronát fordítottunk, és so­rolhatnám még az apróbb kiadá­sokat. Annak, hogy a város az egészségügybe fektette a pénzt, mindannyian hasznát látjuk. Hogy jól döntöttünk, talán az is bizonyítja, hogy Nagymegyer ön­kormányzata félmillió koronával járult hozzá a műveseállomás költségeihez. Azt szeretnénk persze, ha hozzánk hasonlóan másutt is élnének a törvény adta lehetőséggel. Mi megtaláltuk azt az utat, melynek segítségével a város pénzét a régió fellendíté­sére fordíthattuk. S ez nagyon jó érzés. PÉTERFISZONYA RICSKA Előre '89-ig Kedden este a Szlovák Tv műsorát figyelő nézők valahogy hoppon maradtak. A félórás hírműsorban, mindössze há­rom-négy percnyi, „független, Mečiar-centrikus" belpolitikai beszámolót tekinthettek meg. Akinek arra lehetősége volt, rög­tön átváltott a Nova adására, ahonnan megtudhatta, hogy Mečiar és emberei felszámolják a keddenként sugárzott Press­club adást, hogy a naponta dél­ben jelentkező Rádiožurnál adá­sát kétharmaddal csökkentik, s hogy ezentúl a rádióban és a té­vében kommentárok már nem lesznek. Az újságírók elleni agresszív kirohanás várható volt (jelezte ezt egyébként a Národná obro­da ellen tett büntetőjogi feljelen­tés is, amelyről tegnap írtunk). Senki sem várta viszont, és való­színűleg senki sem veszi komo­lyan azt a kijelentést, hogy a té­vében és a rádióban ezentúl csak hírügynökségi hírek jelen­hetnek meg. Apropó, a hírügy­nökségi hírek összeválogatásá­val is manipulálni lehet a közvé­leményt, és ennek tudományát állítólag a pártállamban a leni­nista újságírótanszéken végzet­tek alaposan elsajátították. Amúgy, őszintén szólva, egé­szen másról van szó. Ezt a játé­kot velünk már 1989 előtt is el­játszották. Megszűrt információ­kat kaphattunk csak az akkori (egységesen) állami hírügynök­ségektől, lapokból. A következ­mény természetesen az volt, hogy a hazai médiákat a reggeli kávét helyettesítő, vérnyomáse­melő drogként vették kezükbe az emberek. Meciar sajtóelle­nes forgatókönyvének értelmé­ben tehát visszatérünk az 1989­es állapotokhoz; az állami vagy közszolgálati tv és rádió nem rúghat labdába, az emberek in­kább a független napilapokat vásárolják majd (talán még há­lásak is leszünk ezért), rádióju­kat pedig inkább az antikommu­nista adók (Szabad Európa Rá­dió, Amerika Hangja) hullám­hosszára hangolják majd át. Vagyis, mondjuk már ki egye­nesen, ott leszünk, ahol éppen öt évvel ezelőtt tartottunk. Ismét csörgethetünk a kulcsokkal? FEKETE MARIAN VÁLASZ OLVASÓINKNAK 0. £.: A férjem munkáltatója tőlem kéri a betegségi biztosítá­si Igazolásokat az 1993-as évtől. Én ezeket az igazolásokat a munkaügyi hivataltól kértem. Ott azt mondták, nem állítanak kl nekem ilyen Igazolást, mert a munkaviszonyom megszün­tetésétől a hivatalban történő regisztrálásig két hónap telt el. Ha igazolást hozok a regionális nemzeti biztosítótól, hogy erre a két hónapra kifizettem a biztosítást, akkor kiadják ne­kem a kért Igazolást. Ezt az eljárást őszintén szólva nem ér­tem. Milyen Jogon kötelezhetnek engem valamiféle összeg befizetésére, ha nekem semmiféle Jövedelmem nem volt? Az utolsó kérdésére egyszerű a válasz: a háztartásbeli nőknek, férfiaknak fizetniük kell az egészségügyi biztosítást, ha­csak már, egyéb indok alapján, nem rendelkeznek ezzel a bizto­sítással (ilyen indok lehet példá­ul a rokkantság, a hivatalosan bejegyzett munkanélküliség stb.). A regionális nemzeti bizto­sító a vonatkozó törvények sze­rint igenis jogosult arra, hogy a levelében említett két hónapra ön befizesse az egészségügyi biztosítás díját (több mint hat­száz koronát), még akkor is, ha az említett két hónap alatt sein­miféle jövedelme sem volt. Az elmondottak azonban csak a regionális nemzeti biztosítóra vonatkoznak. Egyéb hivatalok, jogi és magánszemélyek viszont csak azt követelhetik, amire őket a törvény felhatalmazza. Márpedig a törvények egyáltalán nem tartalmaznak olyan megha­talmazást, amelynek értelmé­ben a munkaadó jogosult lenne a munkavállaló feleségére vo­natkozó, olyan kimutatások kö­vetelésére, amelyet a levelében említett. Hasonlóképpen a mun­kaügyi hivatalnak is csak olyan igazolásokat áll jogában követel­nie, amelyek megkövetelésére őket a törvény meghatalmazza (lásd a Szlovák Köztársaság Al kotmánya 2. cikkének második bekezdését), márpedig a levelé­ben említett igazolás követelésé­re őket egyetlen törvény sem jo­gosítja fel. Dr. P. D. Magyar útkeresés Megnevezni többféleképpen lehet mindazt, ami napjaink­ban a közép-európai országok magyar nemzeti kisebbségi politikai életét jellemzi. Egyfajta populista éllel vagy csak az érzelmeinkre hagyatkozva esetleg viszálykodást említhet­nénk. Némi tárgyilagossággal ugyanezt a jelenséget útkere­sésnek tarthatjuk. Tudományos minősítésként pedig legin­kább a modellkeresés tűnik a legmegfelelőbb jellemzésnek. Annyi bizonyos, hogy sehol sem eseménytelen és nem is idil­likus a helyzet. Erdélyben megmaradt úgynevezett ernyőszervezetként az RMDSZ, amely különböző politikai platformokat tart össze, s ki­felé egységes politikai erőként nyilvánul meg. A szervezeten belül ugyanakkor éles viták zajlanak, különböző politikai ér­tékrendből fakadó ellentétek törnek felszínre, ám ezek csak rit­kán zajosabbak a kelleténél. A Vajdaságban és Kárpátalján vi­szont jóval több indulat és szubjektív elem jellemezte az el­múlt hónapok történéseit, amelyeknek egyik következménye az, hogy érdekvédelmi, kulturális gyűjtőmozgalomból mind­két országban még egy magyar társadalmi-politikai szubjek­tum szakadt ki. Nálunk másféle utat jártunk be, hiszen idesto­va öt évvel ezelőtt azonnal több magyar politikai mozgalom alakult. Sokféle metamorfózis, ádáz vita és homlokegyenest eltérő helyzetértékelések után, idén értek meg az egységes ma­gyar politizálás feltételei. Kompromisszumok és reális elem­zések eredményeképpen létrejött a Magyar Koalíció. Még sincs nyugalom, mégsem szűntek meg, legfeljebb csitultak a viták, mégis olykor kitapintható a feszültség egyes politikusa­ink s ezáltal politikai pártjaink között is. Bizonyos mértékig mindez természetes. Politikában, köz­életben ugyanis nem lehet állóvízszerű nyugalom, normális állapotnak tekinthető a szüntelen mozgás, átalakulás. Szem­betűnő jelenségeket is csak ideig-óráig lehet eltussolni, bár­milyen ideológia nevében kalodába zárni. Következésképpen nem lehet az egységes magyar politizálást sem mitizálni, ha­mis eszményképek alapján mozdulatlanságra kárhoztatni ­kisebbségi közegben sem. Sokkal célravezetőbb olyan mo­dellt kimunkálni, amely a valós helyzetből, a reális nemzeti, politikai igényekből formálódik. A mai reális helyzet pedig az, hogy az említett kisebbségi közösségek szeretnék megőrizni nemzeti identitásukat, miközben politikai önazo­nosságukat sem akarják elveszíteni. Ennek a természetes igénynek a kifejeződését viszont viszálykodásnak, széthúzás­nak, mi több: árulásnak tartják azok, akik tekintélyelvű nem­zetiségi politizálásról ábrándoznak, egy-egy személy vagy párt mindenhatóságát vélik üdvözítőnek. Hiszik és hirdetik, hogy csakis az ő akaratuk érvényesülése jelentheti az úgyne­vezett magyar egységet. Nálunk is akadnak, akik a Magyar Koalíció működését ilyen rendezőelv alapján képzelik el, látszólag demokratiku­san, többségi szavazattal (huncut, aki most a szlovák parla­mentben történtekre gondol...) szeretnének mindenről és min­denben dönteni, létszámban, politikai súlyában szinte azonos erejű partnerüket a statiszta szerepébe szorítva. Másféle el­gondolások hallatán szerződésszegést emlegetnek, holott csu­pán a dokumentum egyes fejezeteit kell igazítani a valós igé­nyekhez. Így lesz működőképes a két magyar parlamenti frak­ció, amely nem gyengíti, hanem erősíti a konszenzuson alapu­ló, ezért valóban egységes magyar politizálást a többség, bár­milyen személy diktátuma nélkül, ugyanakkor a választók ál­tal meghatározott erőviszonyokat sem figyelmen kívül hagy­va. Pártjaink így őrizhetik n olitikai identitásukat, tágíthatják mozgásterüket, életképes modellt felmutatva határainkon túl­ra is. Nehéz idők, súlyos próbatételek várnak Szlovákiára. Ránk is. Ilyenkor a politikai gőg, az indulat még nagyobb közösségi károkat okozhat. Itt és most ez nem közhely, hanem nagyon is reális veszély, amelyről egyetlen politikusunk sem feledkezhet meg. SZILVÁSSY JÓZSEF AHOGY ÉN LÁTOM Igy is megfogalmazhattam volna a fenti kérdő mondatot: Vajon mivé válik a Szlovákiai Munkásszövetség? Mivé fejlődhet az a párt, amelynek néhány egyszerű, a politikában tapasztalatlan munkás vezetésével fél esztendő alatt volt érkezése megalakulni, alapszerve­zeteinek hálózatát kiépíteni, a választá­sokon indulni, a parlamentbe bekerülni, majd ott fontos posztokat elfoglalni, mégpedig úgy, hogy térnyerésével majdnem meghiúsította a Demokrati­kus Baloldal Pártjának bejutását a par­lamentbe? A kérdés megválaszolására töreked­ve azzal követhetnénk el a legnagyobb hibát, ha kizárólag Vladimír Mečiart dé­monizálva, konkurenspárt-felforgató hajlamát kritizálva próbálnánk vizsgálni a jelenséget. Magyarországon is, Szlovákiában is azt tapasztalhattuk, hogy az 1990 körü­li pártstruktúra-kialakulás óta nehéz szá­mottevő új pártot létrehozni, illetve az ér­dekek alapján kialakult természetes ro­konszenvstruktúrát átalakítani. Magyar­Merre menetel a munkásosztály? országon ugyan májusban bekövetke­zett az MSZP javára egy meglehetősen radikális átalakulás, ez azonban csak a dolgok természetes rendjének visszaál­lításátjelentette. Az állampárt összeom­lását követően a Magyar Demokrata Fó­rum népnemzetinek deklarálta megát, és ekként nyerte el a választók legna­gyobb hányadának rokonszenvét. Antall József politikájának az volt a lényege, hogy a népnemzeti irányvonalat hete­ken belül keresztény-nemzeti kurzusra változtatta át, a két háború közötti Horthy-rezsim számos rekvizitumát ki­emelve a történelem süllyesztőjéből. A Fidesz ambiciózus vezetői azzal követ­tek el helyrehozhatatlan hibát, hogy lát­va a lakosság MDF-től való elfordulását, a választók megnyerésére törekedve nemzeti liberálisnak nyilvánították ma­gukat. Lehet hogy jól gondolták, akkor­ra azonban a „keresztény" jelzőn kívül a „nemzeti"-t is sikerült diszkreditálnia az MDF-nek. Azért csúszott vissza a Fidesz a parlamenti politika peremére, mert a választópolgár Orbán Viktorék irányvál­toztatásából azt szűrte le, hogy „ezek hasonlítani akarnak az Antall József ál­tal megálmodott pártra". Európának ebben a régiójában sem könnyű mostanában egy új pártot (külö­nösen fél év alatt) létrehozni, és hozzá számottevő szavazóbázist teremteni. Ezt csak egyvalami könnyítheti meg. Ha valamelyik nagy tettekre hivatott párt óriási hibát követ el, és más, tudatos vagy ösztönös pártalapítők számára kiü­ríti a terepet. A Demokratikus Baloldal Pártja ezt tette. Sem Peter Weissnek, sem Pavol Kanisnak, sem a többi pártvezetőnek minden más állítással ellentétben nem egészen volt tiszta az „átkeresztelke­dés" után a lelkiismerete. Egyiküknek sem volt még csak parányi ellenálló múltja sem, sőt a második vonalban, többnyire ideológiai területeken, mind­annyian nyakig benne voltak a pártálla­mi struktúrákban. Lélektanilag így meg­magyarázható, hogy vágtában, szociál­demokrataságukat mindenáron bizo­nyítani kívánva, a köpenyt túlságosan gyorsan, éppen ezért nem egészen hite­lesen kifordítva vették a kanyarokat. Teljesen elhanyagolták természetes szövetségesüket, a szakszervezeteket. A még nagyon is az ROH-ra hasonlító „érdekvédelmi" szervezet részben Mečiarék martalékává vált, részben tel­jesen dezorientálódott. Érdemes nyo­mon követni, hogy a pártállami szak­szervezeti boncok miként váltak - ter­mészetesen bennmaradva a struktúrá­ban - a Mečiar-mozgalom zászló­vivőivé. Ilyen körülmények között az lett volna természetellenes, ha nem akad egy Ľup­ták, aki „begyűjti" azokat, akik pártro­konszenv szempontjából hontalanná váltak a Weissék által kiürített terepen. Bizonyos jelekből már arra lehet kö­vetkeztetni, hogy a Demokratikus Balol­dal Pártja a vereség után mindezt tuda­tosította. Annyit már megtettek, hogy a szívükhöz oly közel álló lapban, a Prav­dában egész oldalas riportot közöltek Ján Luptákról és családjáról. Ez nem sok, sőt a semminél is kevesebb. Ľupták „becserkészésével", csak a Munkásszö­vetség puha fotelekbe befészkelődött főfunkcionáriusainak esetleges meg­nyerésével semmit se tudnak változtatni a helyzeten. Hogy jó irányba menetel-e a munkásosztály, az azon múlik, érzik-e a munkások (vagy korszerűbb kifejezés­sel élve: a bérből és fizetésből élők), hogy a magát szociáldemokratának val­ló DBP az ő érdekeiket képviseli. TÓTH MIHÁLY

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom