Új Szó, 1994. november (47. évfolyam, 253-277. szám)

1994-11-04 / 255. szám, péntek

1994. november 2639. HÍREK- VÉLEMÉNYEK ÚJ SZ

Ó j3J AZ IDEI FABRY NAPOK NYOMABAN írónk és feledékenységünk Van-e a Fábry Zoltánról elnevezett díjnak presztízse? Ha van, akkor szakmai - szűkebb értelemben vett irodalmi - vagy a szlovákiai magyarság körében nyert erkölcsi súlyt kölcsönöze jutalmazottjának? Mindenesetre az idei két díjazott személyére tekintve mindkettő lehetősége adott. Szőke József elsősorban bibiliográfusi munkájával, Zalabai Zsigmond pedig irodalomtörténészként, kritikusként és szülőfaluja monográfusaként jeleskedik. Más jellegű kérdést vet fel, hogy a Fábry-cüjat, helyzetünk természetéből eredően, mindeddig irodalmi, irodalomszervezői tevékenységért ítélték oda. Szomorú, hogy a demokrácia öt esztendejében az igencsak megszaporodott sajtóközlési, könyvkiadási lehetőségek körülményei között sem emelkedett ki a közírást Fábry Zoltán erkölcsi csapásain járva végző személyiség. A szlovákiai magyar publicisztika művelői nem tudtak elszakadni a napi politizálástól, s annak csapdájában vergődve csupán naponkénti reagálásokra képesek. Mindeddig nem akadt senki, kinek elemzőkészsége magasabb szintű összefoglalást hozna létre napjaink sorskérdéseiről, a történelmi tényekből kiinduló, a bölcselet eredményeire építő és a publicisztika irodalmi szintű műveléséből születő írásokban. Hogy mennyire így van ez, azt bizonyítottnak vélem az idei Fábry Zoltán Irodalmi és Kulturális Napok két napján hallottak és látottak alapján is. Ki tagadhatná, hogy itt volt az ideje a könyvkiadás magánkézbe kerülése utáni eredmények összegzésének? Az, ami ezzel kapcsolatban a rendezvényen történt, igencsak elgondolkodtató. Kezdve azzal, hogy a két legnagyobb hatósugarú-könyvkiadó valójában nem prezentálta ön magát, a Madách-Posoniumban, illetve a Kalligramban folyó műhelymunkát. Csupán Koncsol László alkalmi jelleget viselő korreferátuma érzékeltette mindazt, amit a Kalligram könyvkiadó önmagát menedzselve tiszteletet parancsoló szellemiségként követ. Könyvkiadással. foglalkozó más műhelyeink közül is csupán a Szlovákiai Pedagógiai Kiadó Magyar Részlege, a Nap, a Lilium Aurum és a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság mutatkozott be. Lehetnek ennek a ténynek a hátterében más érdemleges dolgok, mint mondjuk a látszatérdektelenség. Talán ez utóbbi okozta, hogy szép, csendes elégedettséggel elüldögéltünk a Kassai Thália Színház Márai Sándor Stúdiójában, kábítva magunkat a számokba rejtett kiadói sikerekkel. Arról nem hallhattunk, hogy az eredmények mögött milyen, egymást nem kímélő küzdelmek emléke sajog, presztízsharcok, pitiáner haszonlesések és politikai pecséttel ellátott pénzügyi tranzakciók húzódnak meg. Boldog, ki ebben az áporodott levegőjű közegben is megpróbál a maga mindennapjaiban felmutatható eredményt elérni. Nélkülözhetetlenek a helytörténeti kutatások, az egyes régiók irodalmi hagyományaihoz kapcsolható ismeretterjesztés, viszont a Fábry Napokon erről a kérdéskörről olyan előadóknak kellene szólniuk, a kutatás módszertanáról sem megfeledkezve, mint az idei díjazott Zalabai Zsigmond és a szlovákiai magyar könyvkiadás történetét felvázoló Koncsol László. Az ő írói és tudósi szemléletük nélkül ugyanis az egész dolog megmarad az önképzőköri dolgozatok szintjén, másodlagos és harmadlagos közlések idézgetésénél, a kútfők, az igazi források, az eredeti dokumentumok felkutatása helyett. Búvópatakként hol felszínre törve, hol ismét a feszített músorend alá szorulva kibeszéletlen és megvitatlan maradt a Csemadok, a szlovákiai magyar közgondolkodás és a politizálás hármassága. Legelőször Köteles László parlamenti képviselő vetette fel a témát, amikor a Fábry Napok jövőjét firtatva az itt élő magyarság létkérdéseit hiányolta a témák sorából, s megvádolta a Csemadokot, hogy nem folytatja azt az érdekvédelmi tevékenységet, amire a társadalmi változások közepette szüksége lenne a szlovákiai magyaroknak. Az az éles szóváltás, ami közte és Bauer Győző között kialakult, jelezte a politikus és a Csemadok elnöke közötti nézetkülönbségeket. A megfigyelőben első hallásra megfogalmazódott ugyan a vélemény a parlamenti képviselő politikusi identitásának zavaráról. Másnap azonban a Csemadok negyvenöt éves történetét ecsetelő előadások után újból fellángolt vitából kiderült: sokkal összetettebb kérdésről vitatkoznak a felek. Maga az a tény, hogy a Csemadoknak nincs megírva a története, s ami mostanában hangzik el vagy jelenik meg, az is csupán politikai magánérdekektől befolyásolt visszaemlékezés-füzér, igencsak elbizonytalanítóan hat a szövetség mái létállapotára. Méltán állíthatta Kiss József történész, hogy a Csemadok történetét független, a negyvenöt év fertőzéseitől nem befolyásolt gondolkodású fiataloknak kell feltárniuk és megírniuk. Ezzel lenne elkerülhető, hogy magánbűnök elkövetői a ' csemadokos közerkölcs szintjén megdicsőüljenek, s a mai társadalmi állapotok közepette a feledés homálya borítsa egyének politikai tévelygéseit, aminek kárát a szlovákiai magyarság látta. Az a tény, hogy a pozsonyi parlament egyik magyar képviselője tetemre hívja a Csemadok mai vezetését, és így közvetve a tagságot, jelzés értékű. Jelzi azt, hogy a politikai képviseletünk egy része ismét igényli a konkrét tettekben realizálódó támogatást. Erre azonban nyilván kevés a koalíciót alkotó pártok tagsági bázisa. Ez a képviselői gesztus a politikusaink köré feszített korlátokról is sokat mond. Mert azt Köteles László is jól tudja, hogy a Csemadok tiltakozhat az alternatív, azaz a kétnyelvű iskolák ellen, más ügyekben aláírásokat gyűjthet, még tán adakozhat is a politikusok elkártyázott gatyáira, de nem várhatja el senki, hogy mindeddig homályosan meghatározott területi autonómiát követeljen. Egyszerűen ez a hetven-nyolcvanezer ember nem helyettesítheti a politikai érdekvédelmet, az önkormányzatokat. Politikai kalandorság a parlamenti demokrácia, az állam közigazgatási és helyi önigazgatási struktúráin kívül egy kulturális szövetséget erre felhasználni. Legyen előttünk intő példa a Matica slovenská, amely valójában a szlovák nemzetet uralni akaró párttá szerveződött, destruktív befolyást gyakorolva még a demokratikus szlovák politikai erőkre is: aki a Matica slovenská mai vezetése és tevékenysége ellen van, az a szlovák nemzet ellen van. Jó lenne, ha a politikusi pálya mai kilátástalansága csak egyetlen képviselő fejében szülne hasonló gondolatokat a Csemadokról, annak politikai csatározások eszközeként való felhasználásáról. Tartsa meg a Csemadok azt az autonómiáját, amit a szlovákiai magyar közéletben kivívott magának! Ne tereitessék be még a demokrata pártjaink karámjába se! Maradjon meg Fábry Zoltán szellemi örökösének, ami önmagában is szellemi, politikai és erkölcsi függetlenséget jelent a napi politikától. DUSZA ISTVÁN SZLOVÁKIÁI JOTEKONYSAGI SZERVEZETALAKUL Segítsünk, hogy segíthessenek A Magyarok Világszövetségének Szlovákiai Tanácsa a szervezet karitatív bizottságságával karöltve Pozsonyban a Csemadok-székház üléstermében ma megalakítja az MVSZ Szlovákiai Karitatív Szervezetét. Az alakuló ülésen részt vesz Vashegyi László, az MVSZ Karitatív Bizottságának titkára is, aki e jótékonysági szervezet működésének részleteiről tájékoztatott. m Mikor hozták létre és jelenleg milyen székhelyekkel működik a világszövetség karitatív szervezete? - A világszövetség választmánya tavaly november 17-én úgy döntött, hogy életre kell hívni a világszövetségen belül egy segélyszervezetet. A karitatív bizottság gyakorlatilag 1994 eleje óta működik, több vidéki szervezete van már Magyarországon, például Békéscsabán, Vácott és Dunaújvárosban. Az első külföldi szervezetünk szeptemberben Zürichben alakult meg, s most másodikként Pozsonyban szervezzük meg, amely a Magyarok Világszövetsége Szlovákiai Karitatív Szervezete elnevezés alatt fog működni. Ennek előzménye, hogy a Szlovák Rádió magyar adásában teret kaptunk működésünk ismertetésére, ami rendkívül pozitív visszhangot váltott ki a hallgatókból. m Miért vállalt magára ilyen szerepet a világszövetség? - Tudjuk, számos jótékonysági szervezet működik, azonban adományokból. segítségből sosem elég. Szövetségünk kiépített bázissal rendelkezik, a világ minden táján 17 országos tanácsunk működik, ami megkönnyíti a segélyadományok begyűjtését. Gyakorlatilag az év elejétől október elsejéig, szlovák koronában kifejezve, megközelítőleg 30 millió korona értékű segély ment a világszövetségen keresztül. m Eddig milyen jelentősebb adományokhoz jutottak? - Lehetőségünk nyíltarra, hogy a felszámolt németországi amerikai katonai kórházak felszerelését megszerezzük, s az orvosi berendezésekből, műszerekből 19 kamionnyit szállítottunk Magyarország különböző kórházaiba. Legutóbb Münchenből, az ottani kórházból szállítottunk 42 korszerű ágyat a kámátaljai Nagyszőllős szociális otthonába. Figyelmünk egyébként nemcsak az adományok szétosztására terjed ki; például elintéztük, hogy az érsekújvári Czuczor Gergely Napok első négy helyezettje szülői kísérettel Zalakaroson üdüljön. A későbbiek során is fel akarjuk karolni a tehetséges fiatalokat, emellett jövőre egy olyan üdülőtábor megvalósítását határoztuk el, amelyben a nehezebb sorsú erdélyi, vajdasági, kárpátaljai és szlovákiai fiatalok töltenének néhány kellemes napot. m Miért éppen Pozsony lesz a második külföldi központ, s nem Kolozsvár, Szabadka vagy éppen Nagyszőllős? Vajon Pozsony megfelelő hely lesz e feladat betöltésére, hiszen a főváros a magyarlakta sáv peremén fekszik? - Erdélyben, a Vajdaságban vagy Kárpátalján a rászorulók vannak többségben. Szlovákiában még van esély arra, hogy jelentősebb mennyiségű adományokat gyűjtsünk össze. Másrészt a szlovákiai magyarság nagy száma is jelentős súllyal esett a latba. Tehát Szlovákia elsősorban mint adományozó jön számításba. Való igaz, Pozsony nem éppen központi fekvésű, azonban így is jelentős előnyökkel rendelkezik. Például azzal számolunk, hogy további amerikai kórházi felszereléseket tudunk Németországból térségünkbe szállítani, s Pozsony mint határváros kiváló átrakóállomásnak bizonyul. Az itteni kórházak sem estek ki figyelmünk fókuszából, ezek megsegítése egyben bizonyítaná, hogy nemcsak a magyarságra gondolunk, hanem a Kárpát-medence többi lakosára is. Másrészt Pozsonyt a szlovákiai magyarság szellemi központjának tartjuk, itt vannak a könyvkiadók, itt működik a rádió magyar adása, itt adják ki az Új Szó országos napilapot, ami már csak a hírverés szempontjából is fontos. a A hírverés fontossága tagadhatatlan. Hogyan tudja meg a széles közvélemény, milyen adományokra van éppen szüksége a karitatív szervezetnek, éppen milyen gyűjtést szervez? - Már közzétettünk egy felhívást, amelyben taglaltuk szándékainkat, terveinket. A karitatív bizottságnak külön költségvetése nincs, tehát nincs egy állandó jellegű kötött pénzügyi kerete. Működése során felhasználja a Magyarok Világszövetségébe beérkező nagy mennyiségű adományokat, másrészt a világszövetség információi révén tudjuk meg, hol milyen jellegű segítségre van szükség. A pozsonyi alakuló bizottság a későbbiek során egyébként a Szlovák Rádió magyar adásán és az Új Szón keresztül további közleményeket tesz közzé, hogy a közvélemény tudatába ivódjon a szervezet léte és tevékenysége. Remélem, Szlovákiában megtalálja helyét az új társadalmi szervezet és sok segítséget nyújt majd a rászorulóknak. (sidó) Alapítvány - égési sérültekért Uj Szó-tudósítás Az égési sérülések köztudottan a legsúlyosabb balesetek közé tartoznak, s bár Szlovákia két szakosított kórházi központjában évente csupán 350 beteget gyógyítanak, ellátásukra egyre kevesebb anyagi eszköz áll az egészségügyi intézetek rendelkezésére. - Drágák a műszerek, a gyógyszerek, a vérkészítmények, de a betegápolás ip, s az ellátás akkor sem ér véget, amikor a beteg elhagyja a kórházai. Ugyanis az égési sérülések után tartósan látható hegek maradnak a testen. Ez negatív hatással van a beteg lelkiállapotára, és számos plasztikai műtét elvégzése szükséges. Ha az égésnél a bőrfelület hatvan százaléka károsul, a beteg kezelése kb. 1-1,5 millió koronába kerül. Mivel tudjuk, hogy az egészségügynek nincs elég pénze a sérültek megsegítésére, alapítványt hoztunk létre - tájékoztatta tegnap az újságírókat dr. Ján Kollár, a pozsonyi Ružinovi Kórház égési központjának főorvosa. Nyugtalnítónak tartja, hogy egyre több gyermek - négy éves korig - forrázza le magát, és szenved súlyos harmadfokú égési sérülést. Az alaptívány számlaszáma: VÚB Bratislava: 3634745-112/0200, devizaszámla: 34278-580454-112/0200. (péterfi) Selypes vicc A szlovák nyelven selypítő kisfiú, akivel egy-két órára • összehozott a kényszer, előbb csak méreget, gubbaszt mellettem, majd fokozatosan kisajátítja a kisszékem, később már beszélgető- és játszótársává választ. Rajzolgatunk a földre, majd papírt kér, leírja (néha tükörbetűkkel) a nevét, ujjaimon eljátssza a szlovák kerekecskegombocskát, csiklandoz is. Találós kérdésekkel nyaggat, és nem hiszi, hogy nem tudok neki egyet sem feladni, pedig igazat beszélek: legfeljebb fordítani tudnék, ami kötött műfajban nem a legszerencsésebb. Azt érzem, amit idegen nyelven beszélő kisgyermekekkel való társalgásaim során gyakran nine s más kiút, azt kell alkalmaznom, amit enyéimmel is teszek: felnőttszámba kell vennem őket. Lehet, megérzi a csöppség, mert sokszori költői kérdése után, hogy most mit fogunk csinálni, elkezd vicceket mesélni. Óvodás létére ügyesen sorolja egyiket a másik után, jókat derül rajtuk, tétova anyukája néha kisegíti, látni, a család is ismeri a poénokat. Már fáraszt, túl kicsi a nagy viccekhez, nem is igen figyelek oda, mígnem előjön a „nemzeti" téma. A hármas tagolással nincs semmi gond, csak a kárvallotti szereposztással, persze csak az én szemszögömből. Amikor a repülőből azzal a poénnal hajintják ki a magyart, hogy „van itt belőlük elég", megállapítom: tényleg elég sokan vagyunk. Az anyukának most nem kell besegítenie, úgy tesz, mintha nem hallaná, nem néz oda, bennem pedig gondolatsort indít el az intermezzo. Korábban sokan úgy bámultak ránk, mint valami földönkívülire, ha megtudták, hogy Szlovákiában magyarként élünk. Az utóbbi pár év alatt viszont abban a „megtiszteltetésben" részesülünk, hogy sokkal többet foglalkoznak velünk, mint esetenként kívánatos lenne. A kampány egyik „vívmánya", hogy olyan vicceket is hallhatunk, amelyeket kizárólag rólunk, szlovákiai magyarokról fabrikáltak. Amikor nem szlovákul szóltam kollégámhoz, a fiúcska megkérdezte, hogy németül beszélek-e. Ennek ellenére nem zavarta, hogy éppen magyarnak poénkodik, pedig a válaszban felfedtem kilétemet. De nem is zavarhatta, hiszen füle még csak éppen rezonál az idegen nyelvekre, megkülönböztetni őket egymástól még nem képes, a nemzetről meg még nem lehetnek ismeretei. Majd ha fölmegy az iskolába, fog tanulni még németül is (mint a bátyja), meg sok minden egyebet. Történelmet is. Az eddigi ismereteink alapján nem nehéz kitalálni, hogy tendenciózusát, ahol a mi helyünk meghatározása el fog térni saját értékelésünktől. Nem nagyon fog feleletet kapni rá, hogy hogyan kerültünk ide, az atrocitások 1938-ban kezdődnek majd nála, amikor Horthy csapatai elfoglalták Szlovákia déli részét, a II. világháború utáni kitelepítések önkéntes alapon történtek, a reszlovakizáció csak az elbitangoltak visszaédesgetése volt anyanemzetükhöz (ha az utóbbiakról majd egyáltalán tudomást szerezhet az iskolában). Annál többet hallhat majd az ezeréves magyar elnyomásról, hogy alapot nyerjen kinyilvánítani: ebben az országban mindenki azonos hangsorokat engedjen ki a torkán. Mire felnő, lehet, azt is kiderítik (mert vannak ilyen hangok), valójában inkább cigányok vagyunk, mint magyarok. Mint közben megtudtam, a kisfiú német vezetéknevű, bár selypitése miatt nevét nem érthettem tisztán többszöri kísérletezése ellenére sem. Ami persze nem akadálya annak, hogy olyan eszmélő ifjú kerekedjék belőle, akit mások ellenében és kárára érlelnek „hazafivá". Lehet, hogy hasonlatos lesz azon gimnazista lányhoz, aki vehemensen ecsetelte a szlovákok elnyomatását a múlt században, érvelvén, hogy Štúrt sem engedték a magyarok tanulni, Bécsbe kellett mennie? A „történelemóra" egészen addig tartott, míg a nagybátyja meg nem kérdezte a ma már gyermekeket oktató unokahúgát, miáltal is lett akkora szlovák, egyáltalán hogyan lett szlovák. A válasz elmaradt. Nehéz is lett volna kimondani az igazat, hiszen az anyja cseh, az apja pedig magyar. Az iskola elvégezte a magáét... Bárcsak hihetném, hogy a betűvetés tudományával már óvodásán ismerkedő, ügyes és kedves, az újabb találkozás igényét kinyilvánító pajtásom akitől egy pillanat leforgása alatt rajzolt helikoptert is kaptam - esetében a vázolt lehetőség kizárt! A. KIS BÉLA