Új Szó, 1994. október (47. évfolyam, 227-252. szám)

1994-10-25 / 247. szám, kedd

6 KULTÚRA ÚJSZÓ 1994. OKTÓBER 25. Patak vár Koncsol László vallomása a Duna Televízióban November 3-án mutatja be a Duna Televízió a Patak vár című dokumentumfilmet, mely a csehszlovákiai magyar kisdiákok háború utáni, nem könnyű helyzetéről ad hiteles képet. Sokan nemegyszer illegálisan voltak kénytelenek nekivágni a határnak, hogy anyanyelvükön tanulhassanak. A Sípos András rendezte film főszereplőjeként Koncsol László költő, történész, esszéista nevével találkozhatunk. Tőle kérdeztük meg: - Hogyan született a dokumentumfilm ötlete? - A Hunnia Filmstúdió tavalyelőtt keresett meg azzal, hogy szlovák-magyar koprodukcióban egy egész estét betöltő dokumentumfilmet akarnak forgatni a csehszlovákiai magyarokat ért háború utáni sérelmekről, s kértek, vegyek részt a film forgatásában. Én akkor a nem elég szabatosan megfogalmazott kérést úgy értelmeztem, hogy valamiféle tanácsadói szerepet szántak ott nekem, de 1992 nagyszombatján az egyik pozsonyi forgatási napon kiderült, hogy ők az interjúalany szerepére gondoltak. A forgatás lezajlott, hamarosan el is készült az egész film, szlovák-magyar koprodukcióban, úgy, ahogy tervezték. De a pozsonyi szlovák partnerek nem azt kapták a kész műben, amit vártak tőle, nem az előre elképzelt idilli kép rajzolódott ki a dokumentumból. Nem járultak hozzá a film bemutatásához, amely így dobozban maradt. A Hunnia alkotói azonban, név szerint Sípos András rendező és Závada Pál dramaturg fontosnak látták a témát, ezért tavaly kora tavasszal fölkerestek, s elmondták, hogy a dobozba kényszerített film helyett maguk próbálják ismét földolgozni a témát, illetve annak egyik összetevőjét, a szlovákiai magyar oktatásügy háború utáni próbáit és keserveit, s bizonyos megfontolásból engem szemeltek ki annak a médiumnak, akin keresztül ez a tárgy megmutatja magát. Az ügy érdekében vállaltam ezt a számomra nem könnyű, teljesen szokatlan szerepet, de közöltem, hogy csak akkor veszek részt a forgatásban, ha a film nem rólam fog szólni, illetve csak az elengedhetetlenül szükséges mértékben beszél majd az én személyes sorsomról, és bevonhatom a forgatásba mindazokat az embereket, volt pajtásaimat, diáktársaimat, akik ugyanazoknak a dolgoknak, eseményeknek, próbáknak, ugyanakkor és ugyanott, velem együtt tanúi, esetleg elszenvedői voltak. Nagy örömömre a film alkotói is így tekintettek a feladatra, s tavaly május végén, június elején különböző helyszíneken egy hét alatt el is készültünk a forgatással. A filmet a budapesti filmszemlén láthatta a szakma és a nagy nyilvánosság, és most a Duna Televízió mutatja be. - Miért fontos ön szerint, hogy ezt a filmet most a hazai közönség is láthatja? - Amiről a film szól, az olyan történelem, amely nálunk, szlovákiai magyaroknál, de ezen túl minden magyar kisebbségi közegben mint örök gond és örök sötét árnyék a jelenbe is átnyúlik. Amíg lesz kisebbségi magyarság, mindig szembe kell néznie az anyanyelvű oktatásügy fölszámolásának vagy elsorvasztásának rémével. Erre és az ez ellen folyó kétségbeesett küzdelemre, a szlovákiai magyar családok és gyermekek szellemi magánháborúira mutat példát ez a film. Szeretném, ha minden szlovákiai magyar tévénéző megtekintené, és mélyen elgondolkodna a látottakon és hallottakon. (mislay) Szalatnai Rezső: Szlovenszkó 1930* Útban a vacsora felé, az esti utcán, nyolc óra tájban, amikor a pozsonyi utcák forgalma eléri a tetőpontot, megállok egy sarkon, s nézem a várost. Hogy nő, hogy épül, hogy liheg ez a Pozsony. Semmi sem maradó, mégis úgy tűnik fel, minden végtelen századok óta változatlan. Új idők bölcsőjében ringunk, és nem lehet megállítani a civilizáció gépeit. Pedig néha beszélni kéne a gépek alatt, egészen négyszemközt és kevéske szóval, beszélni kéne a megálló emberekről. Akik hiába vannak a gépek között, csak kívülről jövő zaj és nyugtalanság ez nekik, a szobában örökmécsesek égnek, kifordult szemű angyalok vigyáznak a ház tisztessége fölött, és az üzlet régi szemmel várja a betérőt, aki venni fog. Egy ősrégi pressburger péküzletbcn állok, régi házban, a ház a péké, a péktől Iriss kenyeret kérek, s megütközve hallom, hogy nincs friss kenyere. Nincs friss kenyere, mert nem fizetődik ki mindennap sütni. Két hónap óta a másik sarkon egy cseh pék telepedett le, nagy reklámmal dolgozik, autója is van, este piros villamosbetűk ragyognak a boltja fölött, s hirdetik a járókelőnek a prágai kenyeret, a prágai süteményt. Áll velem szemben, néz és néz rám az öreg pék, akinek nincs friss kenyere. Az apja, dédapja mind itt voltak, pékek voltak, becsületben őszültek meg, az öregnek van egy mondása, amelyiket mindennap kitesz a boltjában, a pultra teszi ki, amikor panaszkodik a régi hűséges vevők előtt: „Ha az apám megélt reklám nélkül, megélek én is!" Mit mondjak ennek a nyakas kispolgárnak, ennek a bükkből faragott céhmesternek, ennek a csillogó anakronisztikumnak. Kint rohannak az autók, kattog a villamos, emberektől feketéllik folyton az ajtó üveglapja. Beszéli, hogy ennyi meg ennyi a vesztesége, beszünteti a jobbfajta sütemény készítéséi is, mit csináljon, néz, majdnem sír, összeteszi a kezeit. Csalódottan veszi tudomásul, hogy nem szidom a konkurenciát, pedig ő mindent elvár, a lapjától is elvárja, hogy intézze el a dolgot. Olvasom mindennap, mennyire mennek bölcs politikusaink az őslakosok blokkjával, de vajon a blokk elintézi-e a pék dolgát? Vonatra teszi a konkurenciát? Mit csinál? Itt minden társadalmi, szociális és kulturális nyomor elintézését a politikától várják. De maga senki sem lát ahhoz, hogy utánanézzen: mi tette erőssé a másikat, a vetélytársat. Tanulni kéne, pékmester, újjászületni, bocsáss meg: a civilizációban is újjá kell születni, mert elpusztulsz különben, mint az utolsó bölény. A bécsi állalkertben kimúlt az utolsó bölény, ötvenezer schillinget adnának egy másikért, ha volna, de nincs sehol. Nincs még díszhalálpéldánynak sem. Nem szidni kell, újfajta módon dolgozni kell, úgy, mint a - másik ott a sarkon. Adieu! Ma este nemzetközi Ady-est lesz Pozsonyban. A város három nyelvén fogják ünnepelni e század talán legnagyobb lírikusát, aki épp a nyelve miatt örökre rejtve marad a világ szeme előtt. De ez már a sejtést nyitogató hang, itt a szemünk előtt, az, hogy szlovák költő fogja elmondani a magyar költő fájdalmát. És milyen egy ez a fájdalom. Ady mondta: sorsszerű, Duna-medencei, közös: magyar, oláh, szláv bánat egy bánat marad. Vigasztalanul szürkék a napjaink, olyan kevés a hívő, és sok a hitetlen. Hitetlenek a napi történések, csak ha alászállunk, az idő folyása alá, ahol a történelem dinamói vannak, ott látjuk és halljuk a jövőt. Mi itt missziós őrségen állunk. Ez az ország a Kelet és Nyugat tranzitföldje, itt találkozik a magyar kultúra a szláv kultúrával, itt, a német szellemi imperializmus utolsó keleti tartományában. Ez volt az Ady magyarsága, amelyik nem akart hódítást más földből, sem más vérből, de akarta a testvériséget a lelkileg hozzánk legközelebb álló szláv népekkel. Adyt csak sejtelem-ösvények vezették idáig, íme, az új nemzedéket öntudat és műveltség vezeti errefelé. A Duna-medencei nemzetek találkozójára. Most voltak a pozsonyi sarlósok Masaryk előtt, s ott mondották azt, hogy a magyarság, mely kisebbségein keresztül belenyúl a legtöbb utódállam életébe, fogja megcsinálni a kelet-európai kis nemzetek konföderációját. Ez az új nemzedék munkája. Milyen kevesen vannak, milyen egyedül, de milyen erős a generációs szolidaritás, mely frontokat fog sorozni a vezetők mögé! És egy németországi egyetemi tanár is volt itt a minap, aki előadást tartott az értelmiség szocializmusáról - németül persze. Az előadás után vacsora volt, s itt kitűnt minden. A professzor budapesti ember. Pesten nem adtak neki egyetemi katedrát, kiment Németországba, és Frankfurtban Oppenheimer utódja lett. A magyar tudománynak is van Pesten numerus claususa, s akkor - csak külföldre kell mennie, hogy az ember Mannheim Károly legyen. De ez a Mannheim Károly mondta, magyarul, hogy ő az Adymagyarsághoz tartozónak vallja magát. Ott mondta, este, Pozsonyban, és beszélt egy új magyar szellemiségről, amelyik Nyugatra megy, és visszatér ide Keletre, a hazájába: építeni. Milyen sokan lesznek, akik ezt az utat megjárják! Sok nyugati építő. Annyi költő indult itten, akik mind újak, mind erősek és hívők, annyi a verskötet, hogy nem győzik a nyomdák a nyomást, és annyi a líra, hogy meg kell fulladni benne. Szlovenszkó ez, megmentője a lírának. Itt verset ír a földbirtokos gazdag fia, és verset ír az ács fia, meg a rikkancsfiú is, verset írnak a diákok és sok a költő, aki megszokta már a verselést, mint más a fürdést. Milyen szép fürdőzés ez Szlovenszkón, ahol egész nemzedékek lelkiismerete játszik a vízen. De csak játszik, támadni és védeni nem mer, még ha állítja is. Mert ugyanakkor a másik író, az igaz ember, aki Európát, új kultúra fluidumát tette ebbe az országba: nyomorog, faluban, elásva, kiközösítve és a megszólalástól elvonva esedezik a - bakteri állásért. Ó, nagy perspektíva van Pozsony és Stósz között, és benne van ebben a távlatban a társadalom és politika minden gáncsoló bűne. Nem akarják a szabad szót, félnek a bírálattól. Kiért beszél az író, ha nem az emberekért, kiért van a kritika, ha nem a rossz megjavításáért? Új és jobb életet kritika nélkül nem lehet elképzelni. Oly sok a rossz, és oly fenyegető a pusztulás. *A szerző kisesszéje - több más tanulmánnyal együtt - a Magyar magatartás és irodalom Csehszlovákiában című kötetben olvasható, amely az AB-Art kiadó gondozásában a napokban jelent meg Szalatnai születésének 90. évfordulója alkalmából. A válogatás elé a szerkesztő, Tóth László írt bevezető tanulmányt. Szellemi vértezetet kívánva Lényének a szolgálat szépségét és magasztosságát árasztó vonásait idézte 1980-ban az Irodalmi Szemle hasábjain a szellemi fegyvertárs, Dobossy László. Azóta sem jelent meg Szalatnai Rezsőről a szlovákiai magyar sajtóban nemhogy számottevő, de egyáltalán valaminő írás. A körültekintő elemzés alighanem kimutatná, hogy az okok valahol összefüggnek tartásának szellemi-erkölcsi tartóoszlopaival. Ezek egyébként külső megjelenésében is tükröződtek. Megnevezhetetlen ünnepélyességhez hasonlítja Dobossy László azt az emelkedettséget, mely még akkor is áthatotta nemzedéktársának egész megjelenését, ha csak annyit mondott: „Isten hozott!" A hatvanas évek pozsonyi szlovákiai magyar diákmozgalmának résztvevői is tapasztalhatták, zavarbaejtően. ezt a fennkölt modort. A József Attila Klubba meghívott előadóként, a Sarló mozgalom szellemiségét az ottlevőknek példaadásként idézve a hallgatósággal szembeni felháborodásának adott hangot. Ugyancsak nehezményezte, hogy az asztalokat sörösüvegek „ékesítették", s a diáktársaság igazi oldottságban fogadja a múlt felelevenítését. A Sarló mozgalom örökségével szembeni tiszteletlenséget emlegetett. S ez nem kis megütközést váltott ki. Persze az érintettek közül senki sem került vele korábban kapcsolatba. Nem ismerte például azt a történetet, mely abból az időből származik, amikor még Szalatnai Rezső és a vele évődő barátai egyidősek lehettek a József Attila Klub tagjaival. Peéry Rezső kérdezte volt. amikor a másik Rezsőt úgy lepték meg, hogy éppen mákos metéltet vacsorázott, jó étvággyal: „Mondd, ilyenkor hová teszed a szárnyaidat?" Erkölcsi következetességet tükrözött a méltóság, amellyel a kisebbségi szellemi létszolgálathoz és a középeurópai népek megbékélésének előmozdításához viszonyult. Lehet, sőt erősen valószínű, hogy szemlélete valahol a romantikában gyökerezett, de a közösségi felelősségérzet felkentségével és lefegyverző tisztaságával. S talán innen ered, hogy írásainak jórészt az Irodalmi Szemle adott teret, majd 1977-ben bekövetkezett halála után a róla szóló évfordulós megemlékezések rendre elmaradtak. Örökségének igazi vállalása akkortájt alighanem magában rejtette a különböző támadások veszélyét. Irodalomtörténeti értékítéletei, amelyeket kiélezett az esszéírói veretesség, ugyanis nélkülözték az óvatosságot. A szlovák-magyar együttélést a történeti Magyarország tágabb keretei közé helyezve azt a fajta kölcsönösséget emelte ki, ami ugyancsak szemben állt a hivatalos szlovák történetszemlélettel. A korántsem kilátástalan perlekedés azonban a szlovákiai magyar publicisztikától kellő szellemi vértezetet kívánt volna. Nem itt kellene-e keresni a szlovákiai magyar Szalatnaikép hézagosságának okait'.' Nyilván ezekre is élesebb fényt vetne életművének - ezernél több írásáról tudnak - átfogó értékelése. Az igény nemcsak elégtétel s nem is csupán múlttisztázást jelent. Már csak azért sem, mert ma már nem fenyeget a politikai indítékú elhallgatás. De sok minden arra vall: a közép-európai hagyományértelmezés és a kötődéseket elvető szellemi eszmény úgy ütközhet meg, hogy számos intellektuális érték kezelése politikai-publicisztikai csatározások pótszerévé válik. Van-e rá biztosíték, hogy Szalatnai Rezső ellentmondásoktól nem mentes örökségét, mely árnyalt megítélést kíván, nem uralja el a harsány közéleti haszonelvűség? KISS JÓZSEF A „problematikus" Szalatnai Csaknem egyidős lenne a századdal, ha élne a szlovákiai magyar irodalom fogalomköréből kiszakíthatatlan író, esszéista, irodalomtörténész, életrajzíró és publicista, Szalatnai Rezső. A kiszakíthatatlan jelző cáfolataként azonban szinte azonnal előbukik a kétely: kulturális sajtónk és irodalmi-irodalomtörténeti létünk a kegyelteknek kijáró figyelemnek nem éppen nevezhető viszonyulása Szalatnai személyéhez. Mintha a hatvanas-hetvenes évek fordulóján lezajlott ominózus „egyszeműs" pengeváltás utáni elbizonytalanodás a szégyenlős szilencium jéghártyáját vonta volna személye és műve köré. Vélhetően nem kis szerepet játszott ebben a boldogtalan konszolidátori éveknek a Szalatnai által „kioktatott" nemzedékre rótt csapása, s az ezt követő szellemi ellehetetlenülés áporodott görénylyuka, amelyre - a Szalatnaihoz való viszonyulás tekintetében - a sértettek „lekezelő", a messianisztikus alapállással mit kezdeni nem tudó, s talán nem is akaró, hallgatása és a konszolidátorok csalódása (mert Szalatnait azért a kritikus megszólalás dacára sem mondhatták a magukénak) nyomta rá bélyegét. Pedig hát, ez is csak részben és sarkítva igaz, hiszen elegendő éppen e nemzedék költőjének. Kulcsár Ferencnek a Nyílt levél-ben felajánlott békejobbjára gondolnunk, melyben - csak a süket nem érzi ki a költeményből - egy „elveszett" nemzedék (nemzedékek) képviselője mondja ki azt a szinte fizikai fájdalmat, ami megkülönböztet bennünket, az ötvenes évek szülötteit attól (azoktól) a nemzedék(ek)től, amely(ek) más imperatívuszait élte (élték) meg a - ha illúziókkal nem is kecsegtető, de némi mozgásteret hagyó - korábbi időkre datálható kisebbségi létnek. De talán félrevezető békejobbot említeni olyan esetben, ahol két, ha rokonnak nem is mondható, de a kirekesztősditől távol álló művészi ízlés és szemlélet igencsak tudta, mit miért „üzen" egymásnak, ellentétben az alpári vagdal kozókkal. A másik magatartásforma, amely legszebb példája az „érted haragszom, nem ellened" alapállásnak, a Tóth Lászlóé, aki (nem érdekes?) szintén a „kioktatott" nemzedék képviselőjeként - a berlini és a szellemi falak ledőlésének idejétől egyik - jóformán egyedüli - legalaposabb méltatója és kritikusa a Szalatnai-műnek és emberi magatartásformának. Bizonyítva egyben azt is, hogy eszmények és esztétikák vitájában a nyíltság és nyitottság lehet csak meghatározó, ha magunkat kultúrlényeknek szeretnénk tartani. Persze az elmúlt húszegynéhány esztendő arra is érzékletes példa, hogy a féltő kritikát is hogyan tudták egy torz ideológia kiszolgálói és haszonélvezői mindkét fél ellen fordítani. Igazából ők tették „problematikussá" azt ami csupán értékrendek közti párbeszéd. -kövesdi-