Új Szó, 1994. október (47. évfolyam, 227-252. szám)

1994-10-17 / 240. szám, hétfő

6 KULTÚRA ÚJ SZÓ 1994. OKTÓBER 17. Megihlette a vasárnap Pár hónappal ezelőtt egy valamikori losonci városrészletet ábrá­zoló grafika előtt álldogáltam sokáig. Élvezve a város egykori hangulatát, fel sem merült bennem a gondolat, hogy csak a téma régi, a kép új. Barátaim nem sokkal később elárulták, hogy alko­tója egy fiatal, az iskolát alig feledő hölgy, Petik Nóra. Az általam látott első képet azután nagyon sok követte. A losonci Vigadó ter­meiben és falain, a Bég bástyában és másutt. A különös hatású, elvontságot és realizmust együtt ábrázoló témák újra és újra hat­nak. Néhány grafikája társaságában a losonci Lehár kávéházban ültünk le beszélgetni. Színe és visszája Embertársi leckék. A brit „Udvarias­sági Társaság" október 7-ére meghirdet­te az „udvariasság országos napját" an­nak érdekében, hogy - úgymond - az emberi érintkezés ismét meghonosod­jék a brit társadalomban. A társaság ugyanis úgy véli, hogy az egymás iránt tanúsított udvariasság, szívélyesség és egyáltalán az emberi érintkezés hiánya a számítógépkorszak nagy vesztesége. ­Az udvariassági napon mindenkit arra bátorítottunk: gomolkr>zzék el azon, hogy az elgépiesedett világ átveszi az uralmat a családi és baráti kapcsolatok felett - áll a társaság közleményében. • •• Film és valóság. A francia szuper­sztár, Gérard Depardieu, aki gyakran játszik „keménylegényeket", most meg­ízlelte, milyen a banditizmus a valóság­ban. Hongkongban forgatott egy gengszterfilmet, amikor hat fiatalember támadta meg. Kijelentették, hogy Hongkong egyik hírhedt „triad" gengszterbandájához tartoznak. Félbe­szakították a forgatási, és azzal fenye­getőztek, hogy megakadályozzák a film készítését, amennyiben nem kapnak fe­jenként 2000 hongkongi dollárt (260 amerikai dollár). Miután tárgyaltak a producerekkel, visszatértek, hogy felve­gyék a követelt összeget. Ekkor a rendőrség letartóztatta őket. • •• A Lauder cégnek szaga van. A Lau­der család birtokolja a cseh Nova ma­gánkézben levő televíziós társaság rész­vényeinek ellenőrző pakettjét - közölte a Týden című cseh hírmagazin első szá­ma. A hírmagazin Estéé Lauder asszony ifjabb fiától, Rónáidtól szerezte értesülését. A Týden szerint Ronald La­uder irányítja a világszerte ismert kozme­tikai cég összes, „nem illatos tevékeny­ségét". Vladimír Železný, a fennállásá­nak fél éve alatt a legnézettebb cseh csa­tornává vált Nova tévé vezérigazgatója a Týdennek elmondta, hogy szántszán­dékkal olyan tőkeerős partnert kerestek, aki addig még nem volt érdekelt más te­levíziós vállalkozásban. Egy Berlinből kapott tanácsra így kerültek kapcsolatba az apai ágról pozsonyi, anyai ágról ma­gyar származású Estéé Lauder 1946­ban alapított cégével, amelynek persze parfümériája is van Prága belvárosában. • •• Hajtalankodás. Az indonéz állami televízió a következő hónaptól kezdve nem mutat a képernyőn hosszú hajú muzsikusokat. Ha egy hosszú hajú ven­dég mégis szeretne megjelenni a kép­ernyőn, haját hátul copfba kell össze­fognia. Az intézkedés oka az a megfon­tolás, hogy a fiatal nemzedéknek pozitív példát kell mutatni, s a hosszú haj kü­lönben sem tartozik az indonéz kultúrá­hoz. Az állami tévé hajthatatlan a hajvi­selettel kapcsolatban, de rajta kívül In­donéziában létezik még négy magánadó is, amelyre a szigorú tilalom egyelőre nem vonatkozik. • •• Nem fog rajta az idő. Elmúlt 710 éves a világ legszebb tinédzsere. Giuli­etta Capelletti kisasszonyról van szó, azaz Capulet Júliáról, ahogy Shakespe­are révén megismerte a világ. Hála az irodalomtörténészeknek, már korábban ismertté vált, hogy Júlia valóban léte­zett. Egy krónikás - Da Porta - már a XVI. században közzétette két nemes szerető, Romeo és Júlia históriáját. Egy veronai levéltáros nemrégen a krónikák alapján kikutatta: Bartolomeo della Scala 1302 novemberétől 1304 áprilisá­ig tartó uralkodása idején nagy ünnep­ség volt a Capelletti-házban, és Júlia ak­kor már 18 éves volt, minthogy Szent Eufémia napján született. Vagyis 1824. szeptember 16-án. Veronában elhatá­rozták, hogy ezentúl minden évben megünneplik a halhatatlan szerelmes születésnapját. • •• Szarajevói Romeo és Júlia. Két fil­mes egyórás dokumentumot forgatott az amerikai PBS közszolgálati televízió számára Admira Ismic 25 éves muzul­mán lány és Bosko Brckic 24 éves szerb fiú szerelméről. 1984-ben ismerkedtek meg, s tavaly májusban egy szarajevói hídon vesztették életüket: agyonlőtték őket. Holttestük egy hétig hevert ott. A szerb katonai temetőben az ortodox szerb pap beszédében egyetlen szót sem szólt a lányról, akinek a koporsóját a fiú anyja azzal a szvetterrel takarta le, ame­lyet ő kötött Admirának. (k-s) Bemutatjuk Petik Nórát • Misztikumokkal telitett képeit nézve önkéntelenül is adódik a kér­dés: mi motiválja? - A stílusom formálása már az is­kolában elkezdődött. Úgy igazából csak most kezdtem érezni, tanulni, keresni az igazi saját énemet. Miután megtanultam rajzolni a reálisan fog­ható tárgyakat, fantáziámra, elkép­zeléseim kivitelezésére kezdtem összpontosítani. Egy fényképpel ve­tekedő képet készíteni számomra nem sokat jelent. A tökéletes tájké­pek, másolatok készítése nem az én hobbiin. Engem maga az élet moti­vál és minden, ami mozgásban van, Ezért van az, hogy képeim drámai lefolyású eseményekkel, misztikus elképzelésekkel és vágyakkal telítet­tek. • Pesszinásta? - Kicsit talán igen. Már az iskolá­ban is felfigyeltek rá, hogy én na­gyon nehezen tudok szép arcot raj­zolni. Főleg mosollyal. Abba mindig bekerül valamilyen pesszimizmus. Kedvenc témáim a bohócok és a pantomim. A bohócok többnyire na­gyon szomorú, összetört emberek. Igazából nem is tudnak bohóckodni, mert lelkük mélyén inkább sírnak. Bennük van az élet, a mozgás, amit bronz plakettába öntve érettségi munkámban is megpróbáltam fel­dolgozni. • Többször szóba került az iskola. Hol tanult rajzolni? - A körmöcbányai középiskolá­ban, Klastová Mária festőművész kezei alatt. Szerencsémre a vésőkhöz kerültem, akiknek alap­szükségletük a rajzolás. Harmadi­kosként az iskola javaslatára több grafikai tervet készítettem a harma­neci papírgyár részére. Nálunk is megjelent, s igen nagy sikert aratott az egyik levélpapírom - rajta egy kis egérkével. Mindenütt találkoztam vele, s bevallom, nagyon boldog vol­tam. További négy tervem exportra, elsősorban Németországba kerüli. Ez volt az első komoly motiváció, amikor „rajzos" jövőm s a kemény munka mellett döntöttem. • Ha jól tudom, a prágai képzőművészeti főiskolára is sikerrel felvételizett. - Kétszer felvételiztem. Először háromszáz jelentkező közül - legfia­talabbként - a legjobb hat közé ke­rültem. Egy évvel később már siker­rel próbálkoztam, egyedüliként fel­vettek. De akkor már két ország vol­tunk... A tények ismeretében az is­kola igazgatója személyesen próbált meggyőzni arról, hogy ne adjam fel. Jólesett a bizalom, de csak a tandíj szemeszterenként ötezer dollárba került, az iskola meg hét éves! Nem tudtam vállalni. • A losonci AVANT-ban eltöltött közel két év alatt volt lehetősége a művészi továbbfejlődésre ? - Volt, főleg az építészei terüle­tén. Technikám egyik jellemzője a játékosság. A cégnél megtanultam a vonalzóval dolgozni, épületeket ter­vezni. Úgy, hogy felépíthetők is le­gyenek. Az utóbbi egy évben nem volt módom igazán mélyen elmé­lyülni a rajzban, inkább csak reklám­hirdetésekkel és plakátokkal foglal­koztam, komolyabb munkára nem jutott idő. S így csak idő kérdése volt, hogy mikor győz a rajz a „mun­ka" felett. • Megrendelői megadják a téma­kört? - Többnyire igen. Kevesen van­nak olyanok - közeli barátaim, is­merőseim -, akik rám bízzák a dön­tést. Jelenleg is tervezek emblémá­kat, belső brendezéseket, csempé­ket, de még fürdőszobákat is. Egyik legutóbbi nagyobb munkámként a tamásfalvi modern evangélikus templomba teveztem a belső csil­lárt. Kicsit féltem tőle, de a lelkész­nek három tervezet js megtetszett. Azóta az egyiken már dolgozik a kovács. 9 A most is divatos tájképek, ar­cok? - Az arcképek rajzolását sokáig élveztem, de most már nem fedezek fel benne semmi újat. Az iskolában a többség realisztikus dolgokat, portrékat rajzolgatott. Én akkor kezdtem magamat jól érezni, ami­kor azt a feladatot kaptuk, hogy olyan érzéseket, elvont témákat raj­zoljunk le, mint például a „vasár­nap". • Utolsó kérdés: mit kíván a jövőnek? - Hogy le tudjam küzdeni a pesszimizmusomat. Változzon úgy a világ, hogy a tanulni akarók tanul­Ki mit tud ­harmadszor A MIÉSZ rendezésében A Magyar Ifjúság Érdekeit Védő Szövetség 1995-ben immár har­madszor rendezi meg a Ki mit lud vetélkedőt, amelyen, mint arról Pereszlényi Árpád, a szervezet tit­kára tájékoztatott, az alábbi kate­góriákban versenyezhetnek a fiata­lok: - ének; - hangszeres zene (egyének és együttesek); - vers- és prózamondás; - tánc; - saját szerzemény; - egyéb. Tavaly nagy érdeklődés mutat­kozott a vetélkedő iránt, s a szer­vezők remélik, hogy idén sem lesz kisebb a jelentkezők száma. Az elődöntőket a tervek szerint három helyszínen tartják: a Csallóközben (Érsekújváron vagy Léván), Gö­mörben (Rimaszombatban) és a keleti régió valamelyik városában. Nevezési életkor (a tavalyihoz ha­sonlóan): 6-20 év. Egy ilyen országos rendezvény­hez jelentős anyagi háttér szüksé­ges, mondta a titkár. Tavaly nagy segítségükre voltak a községi hiva­talok, a vállalkozók és üzemek. Idén is számítanak a segítségükre. A legtehetségesebb szereplőknek a verseny után fellépési lehetőséget keresnek. Pereszlényi Árpád töb­bek között budapesti vendégsze­replési lehetőséget hangsúlyozott. (farkas) Amiről a színház szólhat Miről is? Egyre kevésbé tudom. Mennél több időt töltök el a közelében, annál kevésbé találom a választ. Másról szól nekem, másról másoknak. Nyilván ettől annyira varázslatos. Két ember által ugyanúgy soha nem látható valóságától. Mégis oly sokszor gondoljuk ugyanazt, érzünk ugyanúgy, ha látunk egy színházi előadást. Ennek ellenére a do­log sokszorozódásával a befogadást, a feldolgozást és az értelmezést annyiféleképpen végezzük el ön­magunkban, ahányan vagyunk. Ebből következően a színház számomra mindig arról szól, amit az ott látottak és hallottak kapcsán a világról s benne ma­gamról gondolok. Természetesen másról is. Nemrég a nyitrai nemzetközi fesztiválon a szlo­vákiai „nemzetköziséget" képviselte a Jókai Szín­ház. A komáromi csapat Sámuel Beckett immár klasszikus abszurdja, a Godot-ra várva előadásával nem csak a produkció megszületése óta rárakódott súlyos lelki terhekkel, a játékban a nem-játszás, pontosabban a ritkán közönség elé kerülés okozta szerkezeti lebomlásokkal, az érezhetően megkopott színészi alakításokkal küzdött. A legnagyobb falat az ottani közönség és a játéktér közé mégis az előítélet emelte. Olyan előítélet, aminek lényegét színházművészeten kívüli tényezők adják. Lehet ez nemzeti, politikai, de akár világnézeti is, ha ma már a történelmi indítékú előítéletet kissé megfoghatat­lannak látom. Kétségtelen, hogy egy jobbára szakmai meghatá­rozottságú fórumon az előítéleteket le kellene győzni. Azt azonban tapasztalhattam, milyen erőteljes szakmai érvrendszerbe bújtatva jelent meg a szlovák színházakkal szembeni előítélet a cseh szakemberek részéről. Ennek lényegét egyál­talán nem szakmai korlátok között termelik ki, mert van benne lenézés, ítélkezés, feljebbvalósági érzés, talán még sértődöttség is a politikai döntések miatt. Végtére mindenfajta előítélet mögött igazából az előítélet tárgyától független befolyásoló tényezők munkálnak. Hogy aztán ez a legtöbb esetben irraci­onálisán negatív, romboló hatást eredményez még a legtisztább szakmai ítélkezésben is, lépten-nyomon bizonyítható. Nyitrán a Budapesti Kamaraszínház Marlowe II. Edward-jítvai vendégszerepelt. Miközben a kissé késedelmes kezdésre vártunk, egy hangos méltat­lankodást voltam kénytelen végighallgatni. Kezük­ben a fesztivál szlovák és angol nyelven alaposan tájékoztató kiadványával, magállapíthatóan értel­miségi körbe tartozó nézők egymás között a ven­dégszínház magyar nyelvű színlapját firtatták. Mi­ért csak magyar nyelven íródott? Bezzeg így, bez­zeg úgy. Mert azt azért Bezzegék sem tudják, hogy nem a színház saját vendégszerepléséről volt szó, hanem egy fesztiválra való meghívásról. Ahol en­nek megfelelően a szervezők gondoskodtak a szlo­vák és angol nyelvű tájékoztató anyagról. Igaz, a budapestiek is osztogattak a szakma képviselőinek angol nyelvű tájkoztatót, telerakva azt a világsajtó­ban megjelent kritikák fénymásolataival. Csakhát az előítélet és az ebből fakadó rosszindulat sokkal nagyobb úr a szakmai tapintatnál és a kíváncsiság­nál. Ezek után már azon sem lepődtem meg, hogy az illetők többnyire végigbeszélgették volna az előadást, talán oly módon, ahogyan a televíziós műsorokat kommentálják vacsorázás közben. Miről is szól hát a színház? Tagadhatatlanul rólunk. Még akkor is, ha dekla­rálja, hogy ő most magáról, művészetének útkere­séseiről akar beszélni. Egy előadás, benne egy drá­mai alapanyag vagy szüzsé, az ezen keresztül meg­nyilvánuló színészi játék, az ennek dimenziókat adó tér, s a mindezt egybefogó rendezés másról nem is szólhat, mint az adott időben a játékot fi­gyelő nézőről. Ha nem így van, akkor igazából szükségtelen dolgot csináltak. Ez ugyanúgy el­mondható az érzelmek áradásával visszaélő kom­mersz zenés darabról, mint az emberi lét örök kér­dései körül zajló komédiák és tragédiák előadásai­ról. A színház ugyanis csak a nézőnek szólhat. Néző nélkül halott, működésképtelen valami. Az már egy más jegyzet témája lehet, hogy mikor te­kintik gondolkodó embernek és mikor nézőtéri fo­gyasztónak. DUSZA ISTVÁN hassanak, ne vesszenek el a tehetsé­gek. Térjen vissza az a hagyomány, hogy az idősebb, tapasztaltabb művészek tanítványokat fogadjanak magukhoz, és tanítják őket. Én is csak úgy tudok fejlődni, ha az álta­lam ismeretlen technikákat ellesem, kipróbálom, megtanulom. Most legfőbb célom, hogy elkészítsek egy kiállítási anyagot. Ehhez hosszú idő, nyugalom és anyagi tá­mogatás kell. PUNTIGÁN JÓZSEF Petik Nóra alkotás közben (Hermel Ödön felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom