Új Szó, 1994. szeptember (47. évfolyam, 203-226. szám)

1994-09-05 / 205. szám, hétfő

1994. SZEPTEMBER 5. UJSZO' RIPORT Suba alatt Terjeszkedik a Kalcit Az idén májusban több szalóci polgár levelet kapott a község kataszterében működő Kalcit mészgyár termelési igazgatójától, Stanislav Maliaktól. A levélben az igazgató ajánlatot tett a szalóciaknak bizonyos, a tulajdonukban lévő földterület megvásárlására. Indoklásként, hogy miért kívánja a Kalcit a területeket megvásárolni, ezt írta: „Az üz.em tevékenysége programjának biztosítása érdekében." Szalócon nem értették pontosan, mit is takar e meglehetősen homályos fogalmazás. Kezdetben úgy gondolták, az ajánlat azokra a földterületekre vonatkozik, melyeket annak idején, a hatvanas években, a mészgyár építésekor az állam kisajátított, vagy fillérekért „megvásárolt". Hiszen még ezek sem voltak, illetve nincsenek .kielégítően rendezve. Néhányan azonban azok közül, akik az igazgatótól ilyen levelet kaptak, rájöttek, hogy a fölsorolt parcellák között nemcsak olyanok szerepelnek, melyeken ma a mészgyár áll, hanem ma még beépítetlen és bekerítetlen területek is. Fölmerült hát bennük a gyanú: ez a vásárlási szándék nem jelent mást, mint azt, hogy a Kalcit terjeszkedni kíván. Mindez azóta is csak sejtésként él a szalóciakban, hiszen a gyár vezetésétől mind ez idáig nem kaptak hivatalos értesítést arról, vannak-e a gyáraknak terjeszkedési tervei. Mivel a kérdést így, „suba alatt" kezelik, a községből sokan attól tartanak, hogy olyen üzemrészleget építenek majd föl a falu határában, amely még jobban szennyezni fogja az egyébként is meglehetősen poros környéket. Igazgatók kft.-je A gombaszögi mészgyár fölépítése ellen többen már akkor, a hatvanas években, a tervek készítésekor megpróbáltak tiltakozni, hiábavalóan. Az ottani kőbányára épülő gyár ugyanis nem csak e bánya kitermelésének növelését s ezáltal a környékre szálló por mennyiségének növekedését jelentette, hanem egy újabb szennyezőforrást is - a mészgyári . termelés beindulása után a leszálló mészpor nyáron is havas tájjá formálta a vidéket. Ugyanakkor az Európa egyik legjobb minőségű alapanyagát használó gyár már a komúiunizmus éveiben is milliós nyereségeket produkált. A 89-es változások után pedig az elsők között került magánkézbe. A mészgyár és a kőbánya a Kalcit Kft. tulajdona lett, melynek létrehozói között ott voltak mind a mészgyár, mind a kőbánya volt igazgatói. A mészgyár a Kalcit tulajdonában is prosperáló üzemként működik tovább. Legalábbis minden jel erre vall. Ugyanakkor annak megakadályozására, hogy a mészpor a környezetbe kerüljön, egy német szűrőberendezést szereltek fel a gyárban, amely - ha működtetik - szinte tökéletes védelmet nyújt. Ha működtetik! Mert több szalóci állítása szerint előfordult, hogy a szűrőt éjszakára kikapcsolták. Mint ahogy arra is volt példa, hogy a kőtörő víz nélkül dolgozott, ami nemcsak hogy nem egyeztethető össze az előírásokkal, hanem - és elsősorban - rengeteg pornak a levegőbe eregetésével jár. Ezért tartanak a szalóciak az esetleges építkezésektől, még akkor is, ha ez újabb munkaalkalmakat jelenthetne a falunak. Megérezzük, ha porzik... Csunyocska Géza azok közé tartozik, akik nem csak májusban, hanem már azt megelőzően is kaptak ajánlatot a Kalcittól. - Először az apám nevére jött a levél, aki már régebben meghált - állítja a hosszabb ideje egyedül élő, nőtlen Csunyocska úr, aki, elmondása szerint, minden jussáról lemondott a húga és annak gyermekei javára. - Ekkor nem csak mi kaptunk ilyen levelet, hanem többen is. Még a múlt évben történt mindez, ha jól emlékszem. Akkor azonban a Kalcit olyan nevetségesen alacsony vételárat ajánlott, hogy senki nem volt hajlandó eladni a földjeit. Idén, május elején a mészgyár igazgatója újabb levelet írt, most már a húgomékndk címezve, akik Rimaszombatban laknak. A sógorom elmondta, ebben is egyértelműen az szerepelt, hogy az üzem terjeszkedni szeretA kőbánya és a mészgyár. Az új részlegek e kettő között épülnének. (A szerzőfelvétele) - Érdekes, hogy másodszor már nem egészen ugyanazok kapták meg a levelet, mint az első alkalommal - állapítja meg Csunyocska Géza meg az a fiatalember, aki mellettünk elbiciklizve megállt, és bekapcsolódott a beszélgetésbe. - Hallottam - fűzte hozzá a fiatalember hogy néhányan azok közül, akik a gyárban dolgoznak, már el is adták a földjüket. Bizonyára, állásukat féltve, nem mertek ellentmondani. - Pedig Szalócon már így is elég nagy a por - veszi át a szót ismét Csunyocska úr. - A gyárra fölszerelték ugyan a szűrőberendezést, de én mindig megérzem, amikor kikapcsolják. Néha a kőtörőből is olyan por száll, hogy szinte sötét felhőbe borítja a falut. Nekem a tüdőm nem bírja már ezt a szennyezettséget, észreveszem, mikor könnyebb a levegővétel, és mikor nehezebb. A Csunyocskáék mellett az Osváthéké a legnagyobb rész abból a földterületből, melyet a Kalcit megvásárolni szándékozik. Fölkeresem hát az átellenben lakó Osváth Lajost is, aki májusban szintén kapott ajánlatokat a gyár vezetésétől. - Leveleket küldtek, de személyesen még egyszer sem tárgyaltak velünk, így egyezségről szó sem lehetett. Egyébként itt annak a területnek a rendezéséről is szó van, amelyet annak idején az állam a gyár építésének céljából kisajátított. A Kalcit ezért 10 koronát ajánlott négyzetméterenként. A tulajdonosok ezt nem fogadták el, helyette 50 koronát kértek. Azt már nem tudom, a Kalcit vezetése hogyan vélekedett erről a viszontajánlatról, mert mint mondtam, személyesen még nem tárgyaltak velünk - fejezi be beszélgetőtársam, aki ha kedvező ajánlatot kapna, talán el is adná a földjét. Az igazgatók többet tudnak Míg a szalóciaknak levelet író Stanislav Mctliakra, a Kalcit termelési igazgatójára s egyben egyik tulajdonosára vártam, szóba elegyedtem a gyár néhány munkásával. Elmondták, Maliak úr már a 70-es évek óta igazgatója a mészgyárnak. Arról azonban nem tudtak, hogy a gyár esetleg terjeszkedni szeretne. - Még a kommunizmus alatt szó volt arról, hogy egy újabb kemencét építenének, talán most is ezt tervezik - találgatta egyikük. Ennél többet azonban a mészgyár munkásai nem tudtak. Miután Maliak igazgató úr fogadott, elmondtam neki, hogy mitől tartanak a szalóciak. - Csodálkozom azon. hogy a szalóciak így vélekednek - adott hangot méltatlankodásának az igazgató. - Legjobb lenne, ha azok, akiknek ez. a véleményük, személyesen találkoznának velünk, hogy tisztázhassuk a dolgot. Vagy a községben szerveznénk egy találkozót, hogy megbeszéljük a gyár fejlesztésének kérdéseit. - Tehát valóban arról van szó, hogy a kalcit terjeszkedni szeretne? - Igen - válaszolta Maliak úr, majd azt mondta, mielőtt folytatnánk a beszélgetést, idehívja Jaroslav Wesselényit is, a cég kereskedelmi igazgatóját, aki egyébként annak idején a kőbánya igazgatója volt. A Kalcit terveiről ezután már a kereskedelmi igazgató beszélt: - Két új részleget szeretnénk építeni, a legmodernebb technológiával. Az egyikben száraz vakolóanyagokat gyártanánk, teljesen automatizált, nyugat-európai csúcstechnológiával, amely annyira környezetkímélő, hogy fehér ingben, nyakkendőben is odamehet majd, mégsem piszkolódik be. A másik csarnokban betontermékeket szeretnénk gyártani: padlókövet, utcakövet és egyéb olyan, betonból készült gyártmányt, amelyek mind az építkezéseknél, mind a városokban, falvakban fölhasználhatók lesznek. Szeretnénk a meglévő kettő mellé még egy harmadik kemencét is emelni. De még egyszer hangsúlyozom, ezek az új részlegek a legszigorúbb környezetvédelmi előírásoknak is megfelelnek majd. Ugyanakkor, előzetes számításaink szerint, mintegy 60-70 új munkahelyet létesítünk általuk. Miért nem tájékoztatták a lakosságot? - Az új részlegek környezetkímélőek lesznek, mondta, és ezt nincs okom nem elhinni önnek. Ugyanakkor ném jelenti ez a bővítés azt, hogy növelni kell a kőfejtő és a kőtörő termelését? A legnagyobb por ugyanis éppen innen való. - A kőfejtő az új részlegek felépítése után is körülbelül a maihoz hasonló ütemben dolgozna. Nem arról van szó ugyanis, hogy több nyersanyagból dolgoznánk, hanem arról, hogy a naponta földolgozott nyersanyagmennyiség és melléktermék egy részét még jobban földolgoznánk. Hiszen manapság sokkaljobban eladható, és nagyobb hasznot hoz, ha nem félkész terméket árulunk. - Mikorra tervezik az új csarnokok építésének megkezdését? - Erre nem tudok pontos választ adni, hiszen sok mindentől függ, többek között a gazdasági helyzet általános javulásától. Ma ugyanis nagyon kevesen építkeznek, az építőanyagokat nehezen lehet eladni - fejezi be Jaroslav Wesselényi, majd a másik igazgatóval, Stanislav Maliakkal közösen megmutatják a gyár fejlesztési terveit, melyek kidolgozásáért - bevallásuk szerint - több mint 100 ezer koronát fizettek ki. A tervekből kiderült, hogy a szóban forgó két új részleg a mostani mészgyár és a kőtörő közötti szabad területen épülne föl, s az előzetes számítások szerint csaknem 100 millió koronába kerülne. Mindebből immár nemcsak én, hanem a környékbeliek, köztük a szalóciak is láthatják, hogy a Kalcit valóban terjeszkedni szeretne. Erről azonban talán más módon is tájékoztatni kellett volna vagy legalább ezután kellene a községet, mint az írás elején említett levelekkel. Hiszen azok meglehetősen homályosak. Pedig a gyár Szalóc kataszterében épülne, s a falu polgárainak joguk van arra, hogy beleszóljanak, milyen körülmények között élnek majd ők és gyermekeik. Persze arra is gondolniuk kell, lesz-e majd miből eltartani a családot, lesz-e hol dolgozniuk. A Kalcit két igazgatója többször hangsúlyozta nekem, írjam meg, hogy ők készek találkozni a falusiakkal. A szalóciak viszont úgy vélik, ezt a találkozót a Kalcitnak kell kezdeményeznie - a saját érdekében. Még nem késő! KLINKO RÓBERT Az édes mostoha Apu. Mióta csak emlékszik, Sarolta így szólította a mostohaapját. Mert tényleg olyan volt hozzá, mint az édesapja. Soha nem éreztette vele, hogy Snem a saját gyereke. Azután sem, mikor az öccse megszületett. Olyannyira a sajátjának tekintette, hogy örökbe is fogadta. Mikor ctz anyja és a mostohaapja elváltak, Sarolta az öccsével együtt az apjuknál maradt. A férfi hamarosan újra megnősült. A nő, akit elvett, egy csöppet sem hasonlított a mesék gonosz mostohájára. A két idegen gyereket is éppúgy szerette, mint a saját fiát. Sarolta elmondhatta, kellemes, boldog családi körben nevelkedett. A nevelőszüleivel jól megértették egymást, a kisöccsét pedig imádta. Úgy tűnt, nevelőapját sem az új házassság, sem pedig a nemsokára megszületett közös gyerek nem idegenítette el Saroltától és öccsétől. Mindenből egyformán részesültek. Soha nem feledkeztek meg egyikőjük születésnapjáról, névnapjáról sem, ajándékot is mindig egyformán kaptak. Először akkor lepődött meg, amikor a középiskolát elvégezve munkába állt, és a mostohaapja kijelentette: Ezentúl havonta 1050 koronával fog hozzájárulni a háztartáshoz. Azért pont ennyivel, mert korábban ennyi volt a Saroltára kapott tartásdíj és családi pótlék összege. A kislány sz.ó nélkül beleegyezett, valahol még természetesnek is tartotta, hogy felnőtt, önálló keresettel rendelkező családtagként ő is hozzájárul a közös költségekhez. Körülbelül egy évvel később a mostohaapja azzal állt elő, hogy el akarja adni a lakásukat, ahol élnek. A felesége ugyanis örökölt vidéken egy családi házat, és elhatározták, leköltöznek oda. Saroltának nemigen tetszett az ötlet, ő nem szívesen vált volna meg a várostól, ahol született, ahol rokonai, barátai élnek, ahol egy jó állása van. Ez.t meg is mondta a mostohaapjának, aki Sarolta véleményét tudomásul vette, és azzal nyugtatta meg a lányt: ha nem akar, nem kell velük mennie, mert ő, ha eladja a közös lakást, vesz neki egy egyszobásat. Ennyiben maradtak. A lakáseladásról aztán sokáig szó sem esett. Sarolta mostohaanyja a kisfiával együtt leköltözött a vidéki házba, de Sarolta, az öccse és a mostohaapja továbbra is együtt éltek a régi lakásukban. - Ne félj, hamarosan minden el lesz intézve — biztatta a lányt az. apja. Még azt az épületet is megmutatta, ahol már kinézett a számára egy megjelelő lakást. Annál nagyobb volt a csalódása, amikor egy szépnek nem nevezhető napon, hazamenve a munkából, kis szobájának bútorait a lakás előtti folyosón találta. Az idegen férjitől, aki ajtót nyitott, megtudta: az apja velük cserélte el a lakásukat. A cserelakás címe egész véletlenül megegyezett annak az épületnek a címével, ahol az apja állítólag kinézett számára egy kis lakást. A címen azonban senkit sem talált. Sőt, az egész épületben nem talált egy lelket sem. Azt hitte, valami rossz álomba csöppent. Az. ottthonában idegenek, bútorai, ruhái, egyéb személyes dolgai az ajtó előtt, őpedig az utcán, fedél nélkül. Először az anyjához szaladt, bár tudta, az ő segítségére aligha számíthat, hisz.en inkább az anyja van rászorulva másokra. Mikor nagyszüleinek a telefonban elpanaszolta, mi történt, azok rögtön hozzáláttak, hogy az unokájukon segítsenek. Közösen próbálták előkeríteni a volt vejüket, aki nagy nehezen végül bevallotta: elcserélte háromszobás állami lakásukat egy másikra, amit rögtön el is adott az épület tulajdonosának. Ő maga pedig leköltözött a feleségéhez. Felajánlotta: Sarolta és az öccse is menjenek vele. A fiú beleegyezett, de Sarolta a történtek után úgy érezte, nem bírna tovább együtt élni az, apjával, ráadásul azon a „világvégi" helyen, ahová hívja. Nemet mondott. - Ha jössz, jösz, ha nem, nem - válaszolta az apja., mire Sarolta bátortalanul megkérdezte : - És a lakás, amit ígértél? Az hol van ? Kiderült, hogy sehol. A cserelakásért kapott összes pénzt az apja befektette az. éppen induló vállalkozásába, aminek hasznából, mondta, idővel természetesen Sarolta is éppúgy részesül majd, mint a másik két gyerek. Az óta a beszélgetés óta az apját nem látta. Annak pedig már több mint fél éve. Sarolta azóta gyakorlatilag hajléktalan. A városi hivatalban felvilágosították, hogy a lakáscsere jogszerű volt, s neki nincs semmi jogalapja, hogy annak érvényességét megkérdőjelezze. De akkor ő hová menjen? Az anyja pici egyszobás lakásába nem költözhet. Az. albérletet nem bírná fizetni. Beadta ugyan a lakáskérvényét a városi hivatalba, de ismerve a jelenlegi helyzetet nem igen bízik abban, hogy a várostól valaha is lakást kap. Egyelőre a nagyszüleinél lakik. Egy akkora szobában, amelyben éppen hogy elfér egy ágy meg egy szék. Bár nagyon szereti a nagyszüleit, akik valósággal imádják őt, húszéves felnőtt nő létére úgy érzi, nem lenne szabad két idős ember nyakán élnie, arról nem is beszélve, hogy szeretné már a saját életét élni. Egyelőre azonban nincs más választása. Hogy esetleg bírósághoz is fordulhatna, az eszébe sem jut. - Úgysem lenne sok értelme mondja lemondóan. Valójában azonban még mindig nem képes felfogni, hogy az apja, aki tizennyolc éven keresztül nevelte, és mindig a saját gyermekeként bánt vele, egyszeriben megfosztja őt az otthonától... S. FORGON SZILVIA