Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-26 / 199. szám, péntek

1994. AUGUSZTUS 26. ÚJSZÓ KULTÚRA 7 Nógrádi Galéria Kerámiai szimpózium - hatodik alkalommal A losonci nyár évenként vissza­térő művészeti eseménye, hogy a Nógrádi Galéria kiállításon mutat­ja be a már hagyományosnak mondható „Kerámiai szimpózium" legsikerültebb alkotásait. Először a forradalmi évben, 1989 augusztu­sában az alsópodrecsányi kastély parkjában és felújított termeiben találkozhattunk velük. Akkor úgy tűnt, hogy* a helyszín visszatérő otthonává válik az eseménynek. Sajnos, nem lett. Aki ma arrafelé jár, benőtt parkot, málladozó (felú­jított) falakat láthat. A demokrácia beköszöntésével a kastélynak sok régi-új gazdája lett. Vissza­igénylői, úgy tűnik, nem tudnak megegyezni, és sorsára hagyják a kastélyt. Az első találkozón négy hazai keramikusnak (Drahoslava Mon­doková, Elžbieta Grosseová, Jozef Sušienka, Juraj Vojčiak) vett részt, egy évvel később már heten - kö­zöttük Jordan Stojanov Bulgáriá­ból. A találkozó nemzetközivé vált. Szervezői között a tamásfal­vai Kamenina vállalatot, a Szlovák Művészeti Alapot (Slovenský fond výtvarných umení), a Szlovák Képzőművészeti Uniót (Slovenská výtvarná únia) és a Nógrádi Galéri­át találjuk. * * * Az idei - hatodik - találkozó al­kotásait szemlézve a „régiek" közül többek között Juraj Vojčiak, Anna Horváthova, Jaroslava Šičková, Vladimír Oravec, nevét fedeztem fel. A bemutatónak a Nógrádi Galé­ria termei, ill. részben a Nógrádi Múzeum kertje ad otthont. A kerámia évszázadok óta ked­venc alapanyaga használati cikke­ink készítőinek. Bár kétségtelen, hogy a régmúltból is fennmaradtak művészi értékű kerámiatárgyak, tényleges művészeti alapanyaggá csak az utóbbi évtizedekben vált a kerámia. Különös és titokzatos esz­köz ez, hiszen megformált szépsé­gét, sugallatát csak bonyolult vegyi folyamatok és tűzpróba után mutat­ja meg. Olyan ez, mint a hit, amely az őt befogadó környezetben telje­sedik ki. Véleményem szerint az emberi érzések újra megtalálásának a szimbóluma is, hogy az idén itt dolgozó művészek között alig akadt olyan, akinek kiállított alko­tásai között ne szerepelne valami­lyen formában a kehely (kehely­szerű pohár), az életet biztosító vér legszentebb jelképe. Az ehhez kap­csolható önvizsgálat további rész­leteit leginkább Jaroslava Šičková alkotásaiban vélem felfedezni. A csúcsát fokozatosan elveszítő, bel­sejét feltáró hármas hegysor egy belső kitárulkozást idéz. Belekuk­kantva a hegy belsejébe, kékes színben úszó cseppkőszerű edé­nyeket, poharakat látunk. Nem ke­vésbé elgondolkoztatóak faliképei. Arcok, a síkban elforgatva, párban egymásra nézve, három sorban egymás után. Egy szenvedő krisz­tusi arc a gyötrelem vonásaival. Hasonló jegyeket viselnek Adri­ana Kutaková alkotásai. Tűzhá­nyószerű szerpentines hegysor, csúcsukban bontott gúlák. Fásliba burkolt gúlasor. Ha valaki ez utób­biban személyes élményt vél felfe­dezni, nem téved. Mint a művésznő elárulta, az ihlető élmény gyermekének be­tegsége volt. Motívumaiban a falut, a vidéket idé­zik Anna Horvátho­vá munkái. Leg­alábbis számomra. Egy gúlaszerű épít­ményben jól felfe­dezhetőek egy füs­tölő/szárító részletei. Egyértelmű motí­vum a kerámia­kendőbe kötött rőzseköteg. A kuny­hókat, pontosabban alapjaikat idéző, néhány részletében ovális lapocskák­kal lefedett metszetek a hagyomá­nyok lefedését juttatták az eszembe. * * * A kiállítás hangulatát jól érzé­keltetik Henri Bouland „A terem­tés misztériuma" című, az egyik falra függesztett versének sorai: „Ha nem Te, / mondd ki teremtett volna engem? /.../ csak általad léte­zem / nem lenne nevem / nem len­ne arcom / arc nélkül lennék / De egy napon végtelen hatalmad éj­szakájából hozzám lehajolva meg­mondtad neved / Gondolatod for­mává vált." PUNTIGÁN JÓZSEF Heraldika és származástan Újra megjelenik a Turul A múlt század végétől száza­dunk közepéig két vezető szaklap­ja volt a magyar történelmi kuta­tásnak. A Századokat a Magyar Történelmi Társulat adta ki, Turul néven pedig a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság folyóirata jelent meg 1883-tól 1950-ig, ami­kor is a kommunista rendszer megszüntette. A név választásánál az osztrák Adler (sas) című szak­lap volt a mintakép. Mondáink szerint a Turul (egyes állítások szerint a karvallyal, mások szerint a kerecsensólyommal azonos ma­dár) a hadra kelt népet vezette, és Árpád apánk a turultól megáldott Emese ivadéka, ezért is a genealó­giánk kifejezője (a •nagycímerünk erdélyi pajzsában máig él). Meg­jegyzendő, hogy a húszas évek magyarországi szélsőjobboldali hasonló nevezetű ifjúsági szövet­séghez semmi köze nem volt. Mégsem csodálkozhatunk, ha a szellemi analfabetizmusban szen­vedő illetékeseknek a kommuniz­mus hőskorában nem kellett a ma­gyar genealógia (származástan), nemzetségtan, archontológia, he­raldika, rendjeltan stb. szakszerű művelése és bemutatása. Az újrainduló, negyedévente megjelenő folyóirat folytatni kíván­ja a felsoroltakat, valamint igyek­szik fóruma lenni a kamarások és csillagkeresztesek kutatásának, a birtokviszonyok tisztázásának, megpróbálja szorgalmazni félbema­radt szakmunkák kéziratainak fel­derítését. Ide tartozik még valamely intézmény tisztviselői életrajzi ada­tainak gyűjtése stb. Ízelítőül lássuk, hogy az eddig megjelent négy számban a minket leginkább érdeklő szűkebb pátri­ánkról milyen témákkal foglalko­zik. Figyelemre méltó a csallóközi Illésházy család XVII. századi le­származása körüli bonyodalmak tisztázása. A Turul egyik újraindí­tó] a, Pandula Attila a murányi vár­ból 1664-ből származó két latin nyelvű emléktábla történetének rejtelmeibe kalauzol dolgozatával. A lengyel-magyar genealógiai kapcsolatok vizsgálódásából vi­szont kiderül, hogy a lengyel csa­ládtörténeti irodalom tradíciói gazdagabbak, mélyebbre nyúlnak vissza, mint a magyarországiak ­így a keresett adatok felderítése is könnyebb. Kevéssé ismert, hogy már az Árpád-korban számos ma­gyar telepedett le Lengyelország­ban a dinasztikus kapcsolatok ré­vén. A régi magyar bevándorlás egy másik formája a polgárcsalá­dok áttelepedése, többnyire egyes kézművesek személyében. A krak­kói polgárcsaládok némelyike a XVI. században Magyarországról, főleg Erdélyből került Lengyelor­szágba. Az áttelepülésektől füg­getlen, gyakori magyar-lengyel összeházasodásnál ez többnyire csak a feleség elszármazását jelen­tette. Ilyen kapcsolatok a közel­múltig igen gyakoriak voltak. Nem érdektelen megemlíteni, hogy a mártír Esterházy János édes­anyja is Lengyelországból települt hozzánk. A lapból megismerhet­jük a francia háborúk egyik legsi­keresebb magyar hadvezérének, br. Kray Pál táborszernagynak az életútját (1735-1804), kinek kés­márki szülőházán 1888-ban em­léktáblát helyeztek el. Egy elfeledett jeles Esterházy­ról, Farkasról megtudhatjuk, hogy 1615-ben Domaniszon, Trencsén megyében született 1615-ben, s lőcsei síremléke 1670-ben bekö­vetkezett halála óta elkallódott. A 400 éve nemesi levelet kapott Szluha család felmenőinek történe­te bizonyíték, hogy a név vi­selőinek, kikből még a századelőn Szelőcén éltek magyar leszárma­zottak, akár Csejtén és más helyütt (Nyitra, illetve Trencsén megyék­ben), magyar volt a rokonságuk. Például a Trencsén megyei nemes halácsi Halácsyak. Más szempontból érdekes lehet megtudni, hogy a román fejede­lemség államcímerét 1859-ben Szathmáry Papp Károly, Nagy­Romániának a címerét 1921-ben pedig Keöpeczi Sebestyén javasla­tai alapján hagyták jóvá. Románia 1992-ben elfogadott új államcíme­re az 192l-es változat heraldikai visszaállítása, elhagyva belőle a Hohenzollern-ház szívpajzsát, az 1877-es királyi koronát és palás­tot. Ezt egyes románok nehezmé­nyezik, mivel a lengyel és a ma­gyar címerben továbbra is ott dísz­lik a korona. Az eddig megjelent számokat áttekintve megállapíthatjuk, hogy a Turul a tanulmányok jelentős ré­szében a területünkön hajdan éltek genealógiájával foglalkozik. Na­gyon fontos ez manapság az itt élő magyarok számára, mert sok írás­beli támadást vagyunk kénytele­nek elhárítani. Akár a Kiss L.: Földrajzi nevek etimológiai szótá­ra (Bp. 1989) sugallataival szem­ben is szolgáltathat támpontokat. ZILIZI TIHAMÉR Veszteségeink Két neves írót gyászol a világ: Éli­ás Canetti és Robert Rozsgyeszt­venszkij augusztusban távoztak az élők sorából. Elias Canettit, aki nyolcvankilenc éves korában hunyt el, augusztus 17­én helyezték végső nyugalomra a svájci Zürichben, ahol a város által adományozott díszsírhelyen, James Joyce mellett temették el. Canetti 1905-ben született a bulgáriai Ruszé­ban, spanyol zsidó szülők gyermeke­ként. Az egyetemet Bécsben végezte, az Anschluss után Párizsban telepe­dett le, majd brit állampolgárságot szerzett. 1988-tól Svájcban élt. A Nobel-díjas írót, akit méltatói és érté­kelői Joyce-hoz és Brochhoz hason­lítanak, a hatvanas években fedezték fel, ekkor értékelték újra a század nagy regényét, a Káprázatot, s ekkor jelent meg legjelentősebb műve, a Tömeg és hatalom című hatalmas esszéje. Canettit a magyar olvasó a nyolcvanas években ismerhette meg, ekkor fordították műveit egymás után (Káprázat, A túlélő, a Megőrzött nyelv, A hallás iskolája, A szemjáték, Tömeg és hatalom) magyarra. Robert Rozsgyesztvenszkij, a hazá­jában rendkívüli népszerűségnek ör­vendett költő hatvankét éves korában hunyt el. Jevtusenko és Voznye­szenszkij mellett az ő nevével jelez­ték azt az 1917 után jelentkezett ne­gyedik nemzedéket, amely a XX. pártkongresszus szellemében az em­berarcú szocializmusért szállt síkra. Rozsgyesztvenszkij, aki a magyar ol­vasó előtt elsősorban a Rekviem című pémájával ismert, a gorbacsovi nyi­tás politikájának híve volt. Lőrincz Zsuzsa: Este (grafika) Színe és visszája Kazettásított irodalom. Amikor a texasi Lyn O Day asszony utazik, min­dig visz magával audiokönyvet - írja a DPA német hírügynökség. Az asszony egyike annak a 12 millió amerikainak, aki hasonló poggyásszal kel útra. Ma minden kiadó foglalkozik audioköny­vek kiadásával. Regényeket, költemé­nyeket, tudományos műveket vesznek fel kazettára. Joyce-tól Mark Twainig, William Shakespeare-től James A. Mi­chenerig teijed a skála. A gyermekek számára olyan klasszikusok szerepel­nek, mint Stevenson Kincses szigete. Az audiokönyveket általában 90 perces kazettákra rögzítik. Ezért sokszor meg­rövidítik a műveket. A szöveget rend­szerint színészek mondják el, van azon­ban olyan szerző is, aki maga olvassa fel műveit. Az USA kultúrkritikusai úgy tekintenek az audiokönyvek elter­jedésére, mint a szellemi tevékenység újabb lefokozására. Hozzáteszik azon­ban, hogy a kazettákon szereplő iroda­lom még mindig jobb a televíziónál. *** Háromdimenziós képek - köny­vek lapjain. Az Ars Edition névű mün­cheni kiadó két könyvet jelentetett meg „Mágikus szem" címmel. Mindkettő a bestsellerlista élén található, s néhány hét alatt több mint egymillió példányt adtak el belőlük. Az olvasó egyenesen csodának tartja, hogy egy rizsföld egy­szerre csókolózó pár alakját ölti fel, Be­ethoven portréja bokszoló kengurukká alakul át, pedig az egész varázslat egy­szerű optikai csaláson alapul. A három­dimenziós képek úgy állnak elő, hogy két képet nyomtatnak egymás fölé. Ele­inte mindkét szem ugyanazt látja, de ha mereven nézzünk, agyunk megállapít­ja, melyik kép hová tartozik, és így előáll a háromdimenziós látvány. A va­rázslatos képekben sok pénz rejlik. Már mágikus levelezőlapok, plakátok, fali­naptárak, sőt trikók is készülnek. *** A zene növeli az intelligenciát? A muzsika nem csak a fülünk számára él­vezet, derül ki az Új elixír című folyói­rat közleményeiből. „A muzsika ser­kenti az intelligenciát?" című összefog­lalóból megtudható, hogy az Amerikai Egyesült Államokban egy kutatócso­port Mozart zenéjének hatását vizsgáló kísérletre vállalkozott. A jelentkezők többszörös hasznot könyvelhettek el, mert a honoráriumon kívül intelligen­cia-hányadosuk (IQ) növekedését is el­könyvelhették maguknak. Ilyesfajta gyarafradás nemcsak a Mozart-rajon­góknál következett be, hanem azoknál a rockzenekedvelőknél is, akik számára a neves zeneszerző ismeretlen foga­lomnak számít. A kutatók úgy döntöt­tek, hogy más típusú zenék hatását is vizsgálat alá veszik, különös figyelmet szentelve az iskolás gyermekeknek. Megölte Wagner zenéje. Halált okozó operaelőadás miatt akár be is pe­relhetné a koppenhágai állatkert a dán királyi színházat. Történt ugyanis, hogy közveüenül az állatkert melletti park­ban próbálták az énekesek és zenészek Richard Wagner egyik remekművét, a Tannhausert. Fültanúk szerint a próbá­val nem volt baj, szépen szólt a muzsi­ka, a zsiráfokkal rokonságban álló o­kapi mégis belepusztult. Már a próba első hangjaira nagyon ideges lett, lihe­gett, fújtatott, majd másnap kimúlt. Az állat gondozói nem értik, miért okozott ekkora stresszt Wagner zenéje, hiszen tudományos kísérletek már régen iga­zolták, hogy például a tehenek több te­jet adnak, ha zeneszóra fejik őket. Nevezzük nevén. Nagy-Britanniában a lehető legliberálisabbak az előírások arra vonatkozóan, hogy milyen nevet ad­hatnak a szülők csemetéiknek, tudniillik nincsenek előírások. Vannak viszont tré­fás kedvű szülők. Amikor a Beer (Sör) nevű házaspárnak fia született, Sör úr nem habozott a névadással és Botüed Beer (Palackozott Sör), avagy magyaro­sabban Sörös Fiaskó lett a lurkó. A fur­csa neveket egy brit hölgy gyűjtögeti hobbiból immár tizennégy éve. Listájá­nak legelőkelőbb darabja minden bi­zonnyal a Castle család fia, aki természe­tesen a Windsor keresztnevet kapta, így ő a Windsori Kastély. (k-s)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom