Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-02 / 178. szám, kedd

1994. AUGUSZTUS 2. I ŔfSZÓKULTURA Merész vállalkozás Tanárszemmel a groteszkről? Nyílván mások is felfigyeltek Laczkóné Erdélyi Margit, teijedelmét tekintve szerény, tartalmi szempontból viszont alapos, műgonddal és hozzáértéssel megírt kötetére, mely A groteszk vizsgálata címmel ez évben jelent meg a dunaszerdahelyi NAP Kiadónál. Azt is mondhatnám, a szerzőnek merész vállalkozása a kötetben szereplő valamennyi írása: ezeket akár esszéknek, akár tanulmányoknak is nevezhetnénk, ám. maga vallja önmagáról, hogy irodalompedagógiát írt, illetve a „didaktikaiJeleológia jegyében" gondolkodott. Valóban sok irodalomelméleti alapfogalmat sorakoztat fel, összehasonlítja és szétválasztja azokat egymástól, közben mégsem noszogatja az olvasót emlékezetbe vésésre, vagyis a rossz értelemben vett tanulásra. Nála a tanítói szándék az olvasó megszólítása, még inkább felkérése az együttgondolkodásra. A tapasztaltabb olvasónak aligha kell elmagyarázni, hogy mi különbség van dráma és színjáték között, ám ne feledjük: a szerző főiskolásokat, azaz pedagógusjelölteket oktat, ezért írásai elsősorban nekik szólnak, de nemcsak nekik, hanem mindenkinek, aki kíváncsi a dolgok lényegére, az összefüggésekre, viszont nem szeret állításokat csak befogadni, hanem a továbbgondolásra is képes, sőt igényli azt. Kérdezhetnénk, miért éppen a groteszket választotta témájául a szerző, hiszen már könyvtárnyi elemzés jelent meg róla; maga Örkény is, akit irányadónak választ, közérthetően eligazít bennünket lebilincselően vonzó okfejtéseivel. A választ talán az alábbi idézettel adja meg: „A hatvanas években Közép-Kelet-Európában erősen tért hódít, főleg lengyel, cseh, szerb, majd magyar, román művekben, s olyan esztétikai és etikai értékeket mutat fel, amelyek adalékok én-képünkhöz, közép kelet európai identitásunkhoz. A látszatok, ellentmondások és kisszerűség világát ábrázolja, analizálja, kritizálja, gyakran átlép a valóság határain a fantasztikumba... Kétes erkölcsi magatartások, félmegoldások, taktikázás* kétértelműség, viszonylagosság, látszatmegoldások, cselekvésképtelenség, nihilizmus a világképének alapja." (50.old) Tökéletes társadalomkép az elmúlt negyven esztendőről, tehát nem véletlen, hogy az irodalomban nemcsak közkedvelt, hanem igényelt ábrázolásmód is volt a groteszk. Szinte törvényszerű, hogy Bulgakov és Zovcsenko (ez utóbbit nem említi a szerző) akkor jelennek meg a szovjet irodalomban, amikor a fonákságokat már az egyszerű ember is naponta érzi. Örkény írói zsenialitása a hatvanas évek terméke. Mi, olvasók általában csak ezt az Örkényt ismerjük. Bizonyára a tanár szólal meg Laczkóné Erdélyi Margitban, amikor tömören felvázolja Örkény írói pályafutását, s ezzel egy kicsit meg is töri a saját gondolatmenetét, miközben gondosan ügyel arra, hogy a vágányból ki ne zökkenjen. Hogy az érdeklődésünket újra felrázza, magát az írót idézi: „Megpróbáltam mindent lehámozni az irodalomról (az Egypercesekben) ... mintha egy léghajóból minden ballasztot kihajítanék. Eleinte azt hittem, nem marad semmi, de ennyi megmaradt..." (70.old) Vagyis az esztétikum. Mert miért fecsegjen az író hatvan oldalon át arról, amit nyolc sorban is el tud mondani. Ez esetben a hogyanra kerül a hangsúly, aminek Örkény a tanítómestere volt. Irodalompedagógiái szempontból " Örkény alakja a legszerencsésebbnek mondható választás, mivel a groteszk boncolgatásán kívül nemcsak az akkori politikai hátteret sikerült a teljes valóságában megmutatni, hanem a kor szellemiségének egyes mozzanatai is felvillanhatnak. Például a Tóték forgatókönyvének filmgyári elutasítása 1964-ben ezekkel a szavakkal: „ostoba, hihetetlen, irreális, hülyeség". (87.old) Aztán jöh Kazimír Károly rendező, Latinovits Zoltán és Sinkovits Imre színészek, akik életre keltik a csodát. A Kétszerkettő néha öt, a Gábor diák és egyéb limonádén nevelkedett moziba járó nemzedékem értetlenül nézte a filmvásznat, s csak jóval később döbbent rá, hogy mit látott. Az esztétikai élmény feldolgozásához idő kell. Hosszú idő, hogy maradandóan elraktározódjon. Dehogy tudtuk mi akkor, hogy „éntudatvesztésnek" vagyunk a tanúi, hogy vannak társadalmi helyzetek, amikor az ember „tömegelemmé" válik, kis és nagy zsarnokok játékszerévé. S most aggódva kérdezem, vajon a mai fiatalok ezt érzik-e, vagy mint tananyagot megtanulják a groteszkről szóló definíciót? A jegyzetfüzetükbe berajzolják „A kétszintes dráma rajzos vázlatát" (39.old.), hogy vizsgákon dokumentálni tudják, mennyire figyelték a tanári előadást. Gyanítom, Laczkóné Erdélyi Margitnak nem ez a szándéka, sőt a diákjaitól azt is tudom, hogy mennyire közkedvelt tanár, ezért csak azt kívánhatom: kötete bármennyire jó is, soha ne legyen kötelező olvasmány. Hiszen annyi minden fontos, amit egy diáknak tudnia kell, s ezeket a tanárnő a jegyzeteiben fel is sorolja. Ha ennek csak tizedrésze kelti fel a diákok figyelmét és megpróbálnak önállóan búvárkodni benne, a tanár elérte célját. Laczkóné Erdélyi Margit nem kényszerít felfedezésekre, csak a felismerés lehetőségét kínálja fel: éljen vele, aki arra alkalmas és hajlandó. Munkájában egy helyen ezt ki is mondja láttatni akar. S ezt nem kézenfogva vezetve teszi, mint számtalan más didaktikus, hanem tudományos igénnyel, mindenekelőtt önmaga, a tanár iránt. Stílusa feszes, fegyelmezett, s tán legnagyobb erénye a rendszerben való gondolkodás. (Nem is teheti ezt másként, ha a groteszket választotta témájául.) Irodalomelméleti ellenvetései viszont óvatosak, nem is él velük gyakran, leginkább akkor, amikor didaktikai szempontból elkerülhetetlennek tartja, az alapfogalmak tisztázásánál: abszurd, groteszk, modem, posztmodern stb. Ezek megvilágítása valóban a tanár feladata. Aki a főiskolán ilyen és ezekhez hasonló fogalmakat nem tanul meg, a fogalomzavaraival később helyrehozhatatlan károkat idézhet elő; például egy irodalomtanár feltétlenül tudjon különbséget tenni latens és kifejtett groteszk között. Hogy az irodalom mennyire merítette ki a groteszk művészi lehetőségeit, azt nehéz előrejelezni. Ezt természetesen a szerző sem kísérli meg, ám ki sem kerüli a.problémát. Viszont az anyag alapos ismeretéről éppen akkor tesz tanulságot, amikor szembe találja magát a problémával. Nem fogadja el, de el sem utasítja a kortünetek irodalmi ábrázolásának egyre divatosabbá vált módját. Ez a leghelyesebb, amit egy író-irodalomtanár cselekedhet. Mondanivalójának írásba foglalása során kicsit elgondolkodtató a tanári többes alkalmazása: „többéves pedagógiai gyakorlatunk, tudományos kutatásunk" stb. Ismerve a gyakorlati pedagógiában máig uralkodó autoriter hangvételt, feltételezhető, hogy a szerző ettől kíván menekülni, s nem azt hangsúlyozza vele, hogy kötete a tanszéken folyó műhelymunka eredménye lenne. Önálló alkotásról van szó, s mint az összefoglalásból kitűnik, folytatása is várható, azaz folytatások következnek, hiszen „diszciplína-sorozatot" említ. Ehhez csak annyit, hogy érdeklődéssel várjuk. CSICSAY ALAJOS Hősök és/vagy gyilkosok A negyvennégy végi események Slobodan Selenič regényében A hősök nem-hőstetteiről. Valahogy így nevezhetnénk azt, amivel az elmúlt években kezdett erőteljesebben foglalkozni a belgrádi szerb polgári írók legjava: az 1944. évi, illeíve a negyvennégy végén, negyvenöt elején történt eseményekről, az oroszok és a partizánok bevonulása után elkövetett atrocitásokról, ártatlan emberek kivégzéséről van szó. A belgrádi polgári szerb írók közül elsősorban Svetlana Vebnar-Jankovič és Slobodan Selenič műveiben figyelhetjük meg a szóban forgó téma megjelenését. Selenič tavaly kiadott regénye: Ubistvo s predumišljajem (Ljubavni život moje bake Jelene) a benne feldolgozott történetnél fogva időszerűbb már nem is lehet: egyik hőse a most folyó háború egyik harcterén esik el. Az egyetemista lány, aki mint sebesültet befogadja és ápolja, saját nagyanyja (Jelena) életének titkait próbálja feltárni és regénybe foglalni. Róla, a háború utáni nagylányról, s ennek kapcsán az akkori időkről mesél az unokának egy öregúr, aki közvetlenül a háború végén együtt dolgozott Jelena nagymamával, s aki ismerte őt (szomszédság) már pelenkás korában. Jelena nevelőapját (gazdag belgrádi kereskedő), mint olyat, aki együttműködött a megszállókkal, a hatalomátvétel után az új rezsim emberei letartóztatják, s nemcsak ingatlanjait kobozzák el, hanem apró ingóságait is (a regényben az unoka minderről hiteles okmányokat közöl), sorsa bizonytalan, és a fiatal hölgy a hírügynökségben szolgálatot teljesítő (falusi származású) partizánőrnagyon keresztül próbálna segíteni rajta. Erre emlékezve mondja az öregúr most az unokának: „...Említette, hogy megvan otthon a Politika címoldala Ristič kommentárjával és százöt kivégzett »háborús bűnös« nevének jegyzékével, s én személyesen ismertem legalább tizet ebből a jegyzékből, akiknek az volt a hábörús bűne, hogy színészek, hivatalnokok, tanárok, újságírók voltak Nedič Szerbiájában. El tudja képzelni, hogy olvastuk mi a Politikának ezt a címoldalát? Jelena kisasszony? Bilogorac úr? A teljes első oldal és a második egy hasábja, tele nevekkel, meg a kivégzést érdemlő árulás kétsoros leírásával! Tehát nem kiközösítés, nem bünetés, nem raboskodás, hanem egy fejjel megrövidítve! A hadbíróság igazságos népítéletének alapján! De mégis - a népbíróság tévedhetetlen - mondja Krsman, s a szeme sem rebben! A konkoly és a búza, kérem szépen! Talán, mondom, talán, mert valóban nem tudom - az igazságos hadbiróságról való hazugság Krsman számára talán éppen a szent igazság volt. Persze, bármit hittek is erről a krsmanok, a bíróság ném volt igazságos, de Krsman szájában ennek a nem-igazságnak más volt a vegyi összetétele, mint mondjuk, Marko Ristič hazudozásának, aki hazudozva, tudta, hogy azt haszonlesésből teszi..." A belgrádi szerb polgárság írója ötven évvel az események után mondatja el a történetet az egyik ugyancsak polgári résztvevővel, a tények hitelességét szolgálja a Politika említett első oldalának hasonmás közlése. Nem az író mondja, hősének szájába adja, de saját véleményét is kifejezi: igazságtalanul ítéltek halálra, végeztek ki embereket Mégis - ez jellemző Seleničre - megértést tanúsít irántuk, nem ítéli el a szörnyű igazságtalanságok elkövetőit, de éppen megpróbálja magyarázni tetteiket. Az öregúr így folytatja: „...Tudja, a partizánok azt hitték, hogy az »osztálygyűlölet,« az egy magasztos érzés, mint az »anyai szeretet«, mondjuk, tehát valami olyan, amit nem lehet kétségbe vonni. Én valahogy azt hiszem, hogy Krsman nem hazudott, mint a politikusok, hogy Krsman hitt, hogy a krsmanok mind transzban voltak, ami, egy ideig legalábbis orvosilag vakká és süketté tette őket azok iránt a szörnyű igazságtalanságok iránt, amelyeket a saját igazságuk nevében elkövettek. Egyfajta megrázkódtatás. Mint a partizán harcok epilepsziás rohamai a tömeges összejöveteleiken..." Ötven év után nyilatkozik így az egyik életben maradt szenvedő alany, elüt azonban ettől a hangtól az a jegyzet, amelyet az események idején, közvetlenül azok hatása alatt készített Jovan, Jelena (a nagymama) féltestvére: „...És valóban, a mi kis háztartásunkban következő reggel úgy kezdődött a nap, mint minden másik, amióta a felszabadítók megszállták Belgrádot. Azt mondtam: - Disznóság. Csöndben. Elgondolkozva gyűrtem"' össze a Borbát. Mindkét markommal. ... Ugyanezeket a szavakat, ugyanazoknak a mozdulatoknak a kíséretében cseréltük Id minden nap, amióta az újságok először, negyvennégy novemberében, megjelentették a kivégzett háborús bűnösöknek-és a megszállókkal együttműködőknek a jegyzékét, de én csak ebben a percben, negyvenöt januárjában az összegyűrt papírcsomóval célozva a Jelena munkaasztala mellett álló fonott kosarat, csak ekkor ébredtem rá a minden reggeli esemény szertartásszerűségére. .. ... S ahogy így váratlanul ráébredtem az én átkomnak és Jelena korholásának mágikus természetére, szinté abban a pillanatban észrevettem, hogy az idő folyamán a szertartásból szinte teljesen kiveszett tehetetlen dühünk elsődleges energiája. Három-négy hónappal előbb, mély komorságban, amikor még nem váltam közömbössé ama bibliai vésszel szemben, amely széjjelpukkasztotta a mi világunkat, Jelenáét és az enyémet, a bori bányába való kényszermunkára indulásom előtt a szót: „disznók", még úgy ordítottam, mint a rohamra hívó kiáltást, vadul gyűrtem össze a nagy formátumú Borbát, bosszúállóan téptem széjjel a papírt, nagy sietségben, hogy minél előbb megszabaduljak a nyomtatott szörnyetegtől, rendszerint nem találtam el a Jelena asztala melletti kosarat. Ama vasárnapi reggelen viszont először értettem meg, hogy a „disznót" fáradtan ejtem ki - fáradtan talán az ismétléstől hogy a két újságoldalt lassan, elgondolkodva gyűröm össze, arra törekedve, gyerekesen, hogy minél keményebb labdát csináljak, amivel aztán eltalálhatom a három méterre lévő célpontot..." Valójában Selenič ebben a megfogalmazásban kulcsot ad, högy megértsük a gyilkosokkal, a gyilkosságokkal szembeni elnéző magatartását. A polgári író polgár hősének csak pár hónap kellett, s szavaiból kiolvadt a kezdeti düh energiája, érthető, hogy aki ötven évvel később emlékezik vissza (a Belgrádot megszálló felszabadítók rémtetteire), az indulatok nélkül, hűvös tárgyilagossággál tudja ábrázolni a történeteket. Talán üzenet is ez. A regény egyik üzenete. Lehet, hogy nem is időszerűtlen. (Rövidítve.) BURÁNYI NÁNDOR, újvidéki Magyar Szó és visszája Öreg diák nem véndiák. Lehet, hogy az idei tanévnyitón egy kissé „túlkoros gólya" jelenik meg Bulgáriában, a burgaszi egyetem közgazdasági fakultásának első évesei között. A 24 csasza című szófiai lap hírei szerint ugyanis az idén felvételire jelentkezett Vidinből a 76 esztendős Emil Sztojanov. A professzorok szerint Sztojanov életkora nem lehet akadálya annak, hogy felsőfokú tanulmányokat folytathasson, egyedüli feltétel, hogy sikeresen vizsgázzék.A bolgár lap nem adott magyarázatot arra, hogy Sztojanov miért éppen most adta fejét továbbtanulásra. Az újság csak annyit derített ki, hogy a pályázó 50 évvel ezelőtt már járt egyetemre, de a diplomáig nem jutott el. Az elmúlt fél évszázadban különféle munkahelyeken dolgozott, még revizor is volt nyugdíjazásáig. A színész kortalan. Tavaly, amikor a híres berlini Schiller Theater pénzügyi támogatás híján bezárta kapuit, az elbocsátottak között volt a 89 éves Bernhard Minetti is, aki több mint 60 éven át Németország, Svájc és Ausztria valamennyi színházi társulatát megjárta, és személyéhez számos nagy német és világirodalmi alakítás fűződik. Szinte matuzsálemi kora ellenére is mind fizikaüag, mind pedig szellemileg friss, könnyedén sajátítja el a leghosszabb szövegeket is. Még nem készül a nyugdíjba vonulásra. Ősszel ismét visszatér a világot jelentő deszkákra: állandó szerződést kapott a Berliner Ensemble színházban, melynek rendezője több fontos szerepalakítást bíz rá. Sámánnővel üzennek a szküák. Fiatal volt, szép és sikeres; szerette a drága ruhákat, az extravagáns frizurát, hétköznapjai egyhangúságát hasismámorral enyhítette. A nomád szkíták sámánnőjéről van szó, akit kétezerötszáz évvel ezelőtt temettek el az Altáj-hegység egyik magas fennsíkján. Az elmúlt év nyarán orosz régészek fedezték fel súját, amelynek feltárása három hónapig tartott. Az örök fagyban a fiatal nő holtteste csaknem teljes épségben maradt, és a korai történelmi idők legjobban konzerválódott leletei közé tartozik. Megtalálásakor a múmia csodálatosan jó állapotban volt, bőre" halványbarna, mint az Altáj-hegység mai lakóié. Sajnos azonban ezt az egyedülálló leletet Novoszibirszkben hónapokig egy piszkos raktár hűtőkonténerében tartották zöldborsó-konzervek és különböző sajtok társaságában. Ezalatt bőre megsötétült, s ma már a tetoválásokat is alig lehet felismerni rajta. Illatszerek a Bibliai Múzeumban. Milyen parfümöt használt Delilah hogy rábírja Sámsont hajának levágására? Mivel illatosította magát Kleopátra, hogy Marcus Antoniust őrülten szerelmessé tegye, s milyen festéket kentek Tutanhamon arcára, hogy illendő külsővel menjen át a másvilágra? Mindezeket a kozmetikai szereket és még többet láthat a közönség a hollandiai Nijmegen városában, ahol a szabadtéri Bibliai Múzeum ókori történelmi relikviákat állít ki.. A Flinstone család a mozikban. Angliában a napokban kezdték el vetíteni a kőkorszaki szakikról szóló nagysikerű rajzfilmsorozat egész estét betöltő játékfilmes változatát. Frédit a testes karakterszínész, John Goodman alakítja. Egy gonosz figura szerepében felbukkan Elizabeth Taylor is. Brian Levant rendező állítólag vagy 30 forgatókönyvíró munkáját vette igénybe, de egy brit filmszaklap előzetese szerint mégiscsak azt juttatja a néző eszébe, milyen briliáns volt az ABC csatornán 1960-ban indult Hanna-Barbera rajzfilmsorozat. És e kritika megfogalmazója Romhányi József magyar szövegét nem is ismerte. (k-s)