Új Szó, 1994. augusztus (47. évfolyam, 177-202. szám)

1994-08-12 / 187. szám, péntek

1994. AUGUSZTUS 12. -ÚJ SZÓKULTÚRA Nekünk nincs történelmünk? Gondolatok nemzeti történelmünk nem létező oktatásáról • A .magyar tannyelvű iskolák megoldatlan problémáinak egyike a történelemoktatás azon komoly hiányossága, hogy mellőzi a magyar nemzet történelmének ismertetését. Hogy a történelemoktatás terén nincs minden rendben a szlovák tanítási nyelvű iskolákban sem, elárulja az a felhívás, mely az Učiteľské noviny június 30-i számában jelent meg, s a történelmet oktató pedagógusokat, a történészeket, az oktatásügy illetékes szerveinek képviselőit, a Szlovák Köztársaság Nemzeti Tanácsának képviselőit, valamint a nyilvánosságot szólítja meg. A neves történészek és történelemtanárok által aláírt felhívás megállapítja: „Az alapiskolákban a történelmet mellőzhető, jelentéktelen tantárgynak tartják, melyet sok esetben - egyes iskolákban 80 %-ban - képesítetten tanárok vagy laikusok oktatnak. A középiskolákban az óraszám csökkentésével korlátozzák a történelemoktatást, a gimnáziumokban két, két és fél évig oktatják heti két órában, a középiskolákban egy-két évig heti egy-két órában. Legkritikusabb a helyzet a szaktanintézetekben, ahol fokozatosan likvidálják a történelmet mint tantárgyat Ha ez a tendencia folytatódni fog, iskoláinkból olyan nemzedékek kerülnek majd ki, amelyek nem ismerik saját múltjukat s annak az államnak a történelmét, amelyben élnek... A világ fejlett államainak többségében a történelem az alapvető, illetve főtantárgyak között szerepel, az anyanyelvhez hasonlóan. Számos országban a történelem kötelező érettségi tantárgy, mint például szomszédainknál, Magyarországon, ahol a történelemnek rendkívüli figyelmet szentelnek, s az összes típusú iskolában oktatják, Ezekben az országokban a történelem az anyanyelvvel és az irodalmi neveléssel együtt a nevelés és a művelődés integrált alapját képezi, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik nemzetük és államuk létéhez. A jelenlegi helyzet nálunk ellenkező tendenciát mutat." A felhívásban rögzített tények tárgyilagosan, mutatnak rá a történelemoktatásban megmutatkozó reális hiányosságokra. Kár, hogy a felhívás egyetlen mondatot sem szentel a nemzeti kisebbségek nemzeti történelme oktatásának, ami viszont - éppen a felhívás érvelését tekintve is - elengedhetetlenül, szükséges lenne. A felhívás még nagyon óvatosan fogalmaz, amikor megállapítja, hogy a történelemoktatás elhanyagolása miatt „iskoláinkból olyan nemzedékek fognak kikerülni, amelyek nem ismerik saját múltjukat s annak az államnak a történelmét, amelyben élnek". Ehhez nyugodtan hozzátehetjük, hogy a jelenlegi fiatal és középnemzedék képviselői sem ismerik saját nemzetük valódi múltját, hiszen egész nemzedékek nőttek fel századunk negyvenes évei óta, melyek az iskolában nem tárgyilagos történelmet tanultak, hanem az adott ideológia elferdült szempontjainak megfelelő - mondjuk ki bátran hamisított történelmet, amely elhallgatott számos, az adott nemzet múltja szempontjából fontos eseményt, s az osztályszempontoknak eleget téve felnagyított olyan eseményeket, melyek a nemzet egésze szempontjából jelentéktelenek voltak. • • • Nemzeti kisebbségünk sorsának, jövőjének alakulása szempontjából a tárgyilagos történelemoktatás különös jelentőséggel bír. Sorainkban - sajnos már felnőttek olyan nemzedékek, melyek a második világháború befejezése óta eltelt időszakban nem ismerkedhettek meg saját nemzetük, a magyar nemzet történelmével, sem pedig szerencsétlen sorsú nemzeti kisebbségünk viharos eseményekben bővelkedő történelmével. Identitástudatuk ennek következtében nem alakult ki kellő módon, hátat fordítottak saját nemzetüknek, s lelkiismeret-furdalás nélkül más nemzetiségűnek vallják magukat. Ez ugyanolyan elszomorító tény, mint az újabban sajnálatosan terjedő „divat": csaknem színmagyar falvainkban azért szűnnek meg a magyar tannyelvű iskolák, mert a szilárd nemzeti identitástudatot nélkülöző magyar szülők gyermekeiket szlovák iskolákba íratják be, arra a „demokratikus kinyilatkoztatásra" hivatkozva, mely szerint „minden szülő olyan, tanítási nyelvű iskolába járatja gyermekét, amilyenbe akarja". Éppen a történelem ismeretének hiánya készteti őket ilyen magatartásra. Számukra már nem természetes, hogy „magyar gyereknek magyar iskolában a helye!" A szlovák felhívás nagyon helyesen szögezi le, hogy a civilizált országokban a történelemoktatás az anyanyelv és az anyanyelven írott irodalom oktatásával együtt a nevelés és a művelődés integrált alapját képezi. Ügy gondolom, ez a járható út fiatal államunk számára is, mind a szlovák nemzet, mind az itt élő nemzeti kisebbségek vonatkozásában. Az anyanyelv, az irodalom és a történelem szoros kapcsolata az iskolai oktatásban nem más, mint a sokat hangoztatott interdiszciplináris (tantárgyak közötti) kapcsolatok realizálása. Sajnálatos tény, hogy a kommunista rendszerben erről csak beszéltek, de - ideológiai megfontolásoktól vezérelve - nem valósították meg. Érdekes, hogy az előző tanévekhez hasonlóan a szeptemberben induló új iskolaévre vonatkozó minisztériumi utasításokban is szerepel, hogy „az ukrán tannyelvű és az ukrán nyelvet is oktató alapiskolák 5-7. osztályában oktatni kell a ruszin-ukrán nemzeti és nemzetiségi történelmet" a minisztérium által kiadott tanterv és a Pedagógiai Kutatóintézet módszertani utasításai szerint. Az új tanév szervezésével és lebonyolításával kapcsolatos, minden évben kiadott minisztériumi utasítások közt ez az utasítás már a kommunista rendszer idején is szerepelt, bizonyára a „nagy Szovjetunió" iránti odaadás igazolása céljából. S ugyanúgy, ahogy a kommunista rendszer idején sem szerepelt soha hasonló -utasítás a magyar nemzet történelmének oktatásával kapcsolatban ezekben a tanévszervezési utasításokban, nem szerepel az ideiben sem. Miért? Nekünk, magyaroknak talán nincs történelmünk? A magyar nyelv és irodalom mint tantárgy kötődése a történelemhez mint tantárgyhoz szinte természetszerű. Hiszen a magyar irodalom egyes korszakai nem szigetelődtek el a magyar nemzet történelmi korszakaitól, s például Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán történelmi regényeinek megértéséhez elengedhetetlenül szükséges a magyar nemzet történelmének ismerete. Petőfi Sándor forradalmi költészetét - vagy akár Janko Král'ét, a magyarbarát szlovák költőét - is csak úgy lehet megérteni és értékelni igazán, ha ismerjük az 1848/49-es magyar szabadságharc történetét. Jómagam mint a szlovák nyelv és irodalom tanára több alkalommal szomorúan tapasztaltam a szlovák irodalom óráin, hogy a magyar nemzetiségű és anyanyelvű diákok nem ismerik saját nemzetük történelmét. Hogyan függ össze a magyar nemzet történelme a szlovák irodalommal? Hát úgy, hogy a két, egymás mellett élő nemzet történelme ezer éven át párhuzamosan haladt. Amikor például Andrej Sládkovič elbeszélő költeményét, A gyetvai legényt elemeztük, sajnos, azt tapasztaltam, hogy a diákok alig tudnak valamit Mátyás királyról, és szinte semmit Mátyás híres „fekete seregéről", melynek katonája lett Martin is, a gyetvai legény. • • • A tárgyilagos történelemoktatásnak a totalitárius rendszerek nehéz évtizedeiben történt elhanyagolása és mellőzése most hozza meg „gyümölcseit" a túlfűtött nacionalizmus, a nemzetek és nemzetiségek közt szított oktalan gyűlölködés formájában. Ez eredményezi például azt, hogy a valóban demokratikus és civilizált államokban magától értetődő alapvető emberi jogokat nálunk bizonyos körök primitív és ostoba módon „mérték feletti" jogokként deklarálják. A történelemoktatás és ebből kifolyólag a történelmi ismeretek hiánya avatta tragikomikus kabaréjelenetek sorozatává az úgynevezett névtörvényről és táblatörvényről szóló parlamenti „vitát" is. Most itt az alkalom, hogy hazai magyar történészeink és történelemtanáraink - szlovák kollégáik példáját követve - csatlakozzanak a fentebb ismertetett felhíváshoz - parlamenti képviselőink, pedagógusszövetségünk, esetleg egyéb szervezeteink támogatásával. Mert egyáltalán nem mindegy, hogy civilizált, nemzeti történelmét ismerő népekhez méltó módon vagy siralmas balkáni viszonyok közepette lépünk a harmadik évezredbe. SÁGI TÓTH TIBOR MADÁCH—posoNiuivi BIBLIOTÉKA Kettős elnyomásban A vaskos, közel hatszáz oldalas dokumentumgyűjteményt lapozgatva ugyan mi más juthatna eszébe az embernek, mint az örökös megkésettség szomorú apoteózisa; öt év kellett ahhoz, hogy az 1989-ben New Yorkban kiadott kötet végre itthon is megjelenjék. Öt év, mely alatt bebizonyosodott, hogy a rendszerváltás ellenére sem osztogatják egyformán a jogokat a szocialista Csehszlovákiából keletkezett Szlovák Köztársaságban, ahol a rendszerváltásra készülő maroknyi csoport (a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága, élén Duray Miklóssal) azóta különpolitizáló táborokra szakadt. S bár a kettős elnyomás egyik tényezője, a pártállam ugyan megszűnt, ám a jogvédő bizottság tizenegy éves tevékenységét (1978-tól 1989-ig) dokumentáló könyv anyagait, körleveleit, jegyzőkönyveit, felhívásait olvasva s napjaink szlovák politikájának fő törekvéseit figyelve megbizonyosodhatunk róla, hogy a tudatos asszimilálás és a nemzetállam kialakítására irányuló erőfeszítések alig vesztettek súlyukból. „A könyv bővített kiadására azért került sor - írja Duray Miklós, a kötet összeállítója 1994. május 1-ji dátummal jegyzett előszavában -, mert a kötet első kiadásának szerkesztése 1988-ban, amerikai tartózkodásom idején lezárult, az 1989-ben napvilágot látott dokumentumok ezért nem kerülhettek a gyűjteménybe. Bővíteni kellett továbbá a kötet függelékét is a jogvédő bizottság utóélete miatt, mely részben a politikai rendőrségnek és szellemi leszármazottjainak is köszönhető." A Kettős elnyomásban tehát , több okból is tanulságos olvasmány,: egy-, részt megismerhetjük belőle a pártállam utolsó évtizedének politikai és társadalmi viszonyait, másrészt tanulságul szolgálhat az eljövendő generációknak, hogy a szlovákiai magyarság, kollaboránsai és kiszolgálói mellett, egy maroknyi csoport révén ellenlábasa is volt az embertelen hatalomnak. BIMM DOKIľMENTCMOK A CSEHSZ!X)V\KIAI MAGYARSÁG HELYZETÉRŐL ÉS JOGVÉDELMÉRŐL 1978-1989 Összeállította DUHAY MIKLÓS MuMdi-Pcwmduit (k-y) Ab-ART BIBLIOTÉKA A madár röptének íve „Ez a könyv ajándék - egyrészt a kerek jubileumot ünneplő költőnek, másrészt az Olvasónak, aki másfél évtizedig volt kénytelen nélkülözni Mikola Anikó költészetét"- olvashatjuk a közelmúltban az AB Art Kiadó gondozásában megjelent kötet borítóján, amely Mikola Anikó régi költeményeinek válogatását és új verseit tartalmazza. Való igaz, hogy Mikola Anikó nem tartozik a szószátyár tollforgatók közé. Versei hosszú, alapos érlelés után láttak és látnak napvilágot, s ha valakire, őrá igazán érvényes Pilinszky János immár szállóigévé vált megfogalmazása: nem az a lényeg, hogy a madár hányat verdes a szárnyával repülés közben, hanem hogy íveljen. A madárröpte eddigi állomásaiként megjelent Tűz és füst között (1971), Fák és hajók a szélben (1976), Madárnak lenni (1979) című kötetek legjobb darabjait, valamint a pálya ívéhez szervesen kapcsolódó legújabb verseket, Istenhez, a belső hithez és a végső kérdésekhez egyre jobban közelítő versvilágot kapja kézhez az olvasó. Akár mottója is lehetne a kötetnek a Mikola-költészet csöndes meditációit absztraháló Távlat-bó\ vett idézet: „Madártávlatból nézni azt / mi közelről nem nyújt vigaszt", melyre a válasz, a végkicsengés mi is lehetne más, mint kérdés: „Vállalod hát a lényeget / vagy fontosabb a képkeret?" A válasz a Mikola Anikó költészetét ismerő és szerető olvasó előtt aligha lehet kétséges: a képkeret, amely Jókától Latin-Amerikáig terjedve keretez egy bejárható és belakható világot, a lényeget, annak temperáját és olaját festi, melýét a költő vívódásai tesznek emberi léptékűvé, igazzá és tisztává. (k-y) Színe és visszája Ellopták Jeffersont. Egy bostoni műteremből, ahol másolatot készítettek volna róla, ellopták Thomas Jeffersonnak, az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szerzőjének, až Egyesült Államok 3, elnökének első ismert portréját. A Jeffersonról 43 éves korában, 1786-ban készült portré magántulajdonban volt, félmillió dollárra biztosítva. A rabló a riasztóberendezés nélküli, betonból és fémből készült láda feltörésével jutott hozzá a műkincshez. • • • Tőkehaltőke. Talán egész életére elegendő tőkére bukkant Tony Framingham brit halász egy kifogott tőkehalban. A hatvankilenc éves mester ugyan csupán egyetlen pénzérmét húzott ki zsákmánya hasából, az az egy pénzdar ab azonban minden bizonnyal felbecsülhetetlen értékű. Az aranyérmét ugyanis Septimius Severus római császár uralkodásának idején, időszámításunk után körülbelül 200-ban verték, rajta többek között az uralkodó arcképével. • • • A Nyugat közepére került Németország. A paloták, múzeumok, széles sétányok a méltóságteljes Elba partján, Drezdában kezdenek már hasonlítani a régi szász fővárosról készült festményekhez. Szászország egykor Európa egyik leggazdagabb királysága volt. Most végrehajtják ažt a döntést, hogy a város visszanyerje barokk nagyszerűségét, amivel kiérdemelte az Észak Firenzéje nevet. Igaz, harminc év is kell majd a drezdai Frauenkirche újjáépítéséhez. Ez a templom a város büszkesége volt, mígnem a nagy szőnyegbombázás a második világháború utolsó napjaiban mindent elpusztított. Az NDK-rezsim a vége felé, a nyolcvanas években elkezdett némi újjáépítést. Ám hosszú ideig szándékosan meghagyta a romokat és törmelékeket, és csak sztálinista stílusú borzalmakat épített. A tartományi miniszterelnök most úgy fogalmaz, hogy a kommunizmus összeomlásáig az NSZK volt Nyugat-Európa legkeletibb része, most „Németország a Nyugat közepe", lélektanilag, történelmileg és földrajzilag is. „Amikor lengyel pápa van, hogyan lenne tagadható, hogy Lengyeloszág Nyugat-Európa része?" • • • Csökken a ferde torony elhajlása. Mint ismeretes, a pisai ferde torony alapjába hatezer tonna ólomrudat helyeztek, s ennek következtében a torony elhajlása két centiméterrel csökkent. A szakértők, felbátorodva ezen az eredményen, még négyezer tonna ólomrudat akarnak elhelyezni az alapokba. • • • Egy legenda cáfolata. A történészek a mai napig nem tudják, hogy az „Isten ostoraként" rettegett hun uralkodó miért nem dúlta Éel és fosztotta ki a végnapjait élő Római Birodalom akkor még meglehetősen gazdag központját. Attila seregei élén 452-ben Róma kapujáig jutott. A városból küldöttség vonult a hódító barbár elé, s /. (Nagy) Leó pápa valamivel rávette a hun királyt arra, hogy seregeivel visszavonuljon. A közhiedelem szerint a pápa a kereszttel és a hit erejével győzte le Attilát. Ezt a tetszetős legendát cáfolja David Sorén amerikai régészprofesszor, aki olaszországi ásatásai során véletlenül hun kisgyermekek csontjait tartalmazó tömegsírra bukkant. A későbbi vizsgálat alapján kiderült, hogy a hun gyermekek maláriában vesztették életüket. Ha valóban igaz, amit az amerikai régész állít, akkor érthető, hogy a pápának elég volt csak megemlítenie a gyilkos lázat, s Attila azonnal visszavonult. A hódító hun jól emlékezett arra, hogy néhány évtizeddel korábban a fertőző kór végzett a Rómát kifosztó vízigótok királyával - olvasható az MTI tudósításában. (k-s)