Új Szó, 1994. július (47. évfolyam, 152-176. szám)

1994-07-07 / 156. szám, csütörtök

1994. JÚnIUS 6. ÚJ SZÓ­KALEIDOSZKÓP 5 5 Keleti szél Lisszabonban Nálunk, ha negyven percet késne az előadás, a színházigazgató a haját tépné, Japánban talán harakirit követne el. Portugáliában senki sem idegeskedik, ha az előadás meghirdetett időpontjában, este tízkor, teremtett lélek sincs a nézőtéren, és az egész színház kong az ürességtől. Lisszabonban ugyanis tíz óra után tíz perccel kezdenek szállingózni a nézők, először csak egyesévei-kettesével, majd negyed tizenegykor egyre sűrűbben. Itt, úgy látszik, a közön­ség a primadonna, akire várni kell. Várat is magára, mert első útja a bü­fébe vezet, ahol ráérősen szürcsölgeti a kávéját, azt a pici, de méregerős ada­got, amitől egy nem portugál hajnalig álmatlanul forgolódna az ágyában. A portugáloknak azonban meg sem kottyan, csak felfrissíti őket az ébren töltött következő órákra, hisz náluk nyáron este tízkor, amikor már alább­hagy a kibírhatatlan hőség, kezdődik a társasági élet. A téren utcabál zajlik, a pálmafákkal szegélyezett sétányokon hullámzik a tömeg. Szórakozásban nincs hiány, különösen az idén, hogy az UNESCO jóvoltából egy álló évre Lisszabon lett Európa kulturális fővá­rosa. Hatalmas falragaszok hirdetik mindenütt a jobbnál jobb színházi pro­dukciókat,. kiállításokat, hangverse­nyeket. A legkényesebb ízlésű ínyenc is csettint egyet a gazdag kínálat láttán. Marc-Antoine Charpentier 1693-ban komponált és most újra feltámasztott operája, a Médea, Hieronymus Bosch képei, Európa nagy mestereinek grafi­kái Dürertől napjainkig, a Grúz Állami Népi Együttes műsora, Wyspianski Me­nyegzője Andrzej Wajáa rendezésé­ben, a Kölni Szimfonikusok Mahler­koncertje a magyar Peskó Zoltán ve­zényletével, Nicolai Gedáa és Siegfri­ed Jerusalem dalestje, angolai népi iparművészeti kiállítás, a Tokiói Szim­fonikus Zenekar hangversenye, fotóki­állítások, filmbemutatók, és ki győzné még felsorolni, mi miden között válo­gathat a nagyérdemű. Az utcai falraga­szok között fel-feltűnik a Miqueú Mon­tanaro Vents d'Est (Keleti Szél) zene­karának koncertjét hirdető nagy piros plakát. A bemutató színhelye Lissza­bon legrégibb kőszínháza, az idén épp százéves, 900 férőhelyes Teatro San Luíz. Vajon megértik a portugálok Mon­tanaro üzenetét, amely a legkülön­bözőbb égtájak hagyományos zenei alapanyagát modem elemekkel ötvöz­ve hirdeti a zene határtalanságát és a kis népek, kisebbségek egyetemes kul­túrát gazdagító erejét? Es vajon a 15 főnyi együttes, amely ugyan már négy év óta szerepel Vénts d'Est néven és játszik megközelítőleg azonos felállás­ban, képes-e tudása javát adni éjjel­nappal autóbuszban töltött, 3 napos fá­rasztó utazás és másfél napos kimentő próba után? Megközelítőleg azonos felállást ír­tam, mivel a szlovákiai Ghýmes és a magyarországi Vujicsics zenekar, vala­mint Écsi Gyöngyi, az állandó szólista mellett folyton váltakoznak a további közreműködők. Montanaro ugyanis mindig meghív a koncert színhelyéül szolgáló ország zenészei közül egy­kettőt, akik először életükben találkoz­nak a zenekarral, mégis úgy kell hoz­záidomulniuk, hogy ne lógjanak ki a produkcióból. Van, akinek ez egycsa­pásra sikerül, van, akinek nehezebben megy, mint Júliának, a portugál szólis­tának. Julia amatőr énekes és jóval sze­rényebb zenei kísérethez szokott, mint az, amellyel most készül fellépni. Ret­tenetesen izgul, többször is elvéti szó­lamát, s ahogy a nézőtérről figyelem, azon töröm a fejem, összeáll-e egyálta­lán a produkció? Egyelőre semmi jele, teljes a káosz, úgy tűnik, mintha min­den zenész más koncertre készülne, pe­dig másnap lesz az előadás. Hallatlan merészség kell ahhoz, hogy két teljesen különböző stílusú ze­nekar, amely csak alkalmanként talál­kozik, két ritkán és két először látott közreműködővel színpadra meijen áll­ni, másfél napos próba után. Montana­ro szuggesztív és szintetizáló egyénisé­ge kell ahhoz, hogy ez menjen. No meg olyan kitűnő zenészek, mint a Ghýmes és a Vujicsics tagjai. Montanaro, a má­gus, nélkülük nem lenne mágus, jól tudta, miért választotta éppen őket. Az első napi, este hatig tervezett próba csaknem tízig húzódik el, másnap dél­előtt kezdődik minden elölről, majd hosszabb ebédszünet után este hatig folytatódik. Vacsoraszünet és egy kis lazítás után, tízkor kezdődik a koncert. A zenekar alig lát valamit a csodálatos portugál fővárosból, azt a keveset is jobbára csak a szálloda és a színház kö­zött pendliző busz ablakából. Lissza­bonba hat országon keresztül érkezett, de az autóbusz mindvégig az autósztrá­dán haladt, amely nem sok látnivalót kínál. A műút a városokon kívül vezet, s azok, mintegy bosszúból, a leg­előnytelenebb arcukat mutatják: gyártelepeket, raktárakat, vasúti teher­pályaudvarokat. Csak az olasz és a francia Riviéra volt kegyesebb, távol­ról fel-felkéklett a tenger, de nemsoká­ra besötétedett, és a zenészek a buszülé­seken félig ülve, félig fekve aludni pró­báltak. A sok zsugorított póz után meg­váltásnak tűnt végignyúlni a lisszabo­ni koncertet szponzoráló Penta hotel kényelmes ágyain. Reggel kitűnő a han­gulat, bennem mégis ott motoszkál a félsz: a több mint 40 fokos hőség, az idegfeszítő próbák nem kezdik-e ki az együttes állóképességét? A patinás Teatro San Luíz nézőteré­nek csak háromnegyed része telt meg. Hiába, így van ez, ha annyira gazdag a programkínálat, a színházak, mozi- és koncerttermek egymástól szippantják el a közönséget. Rengeteg a külföldi, főleg angol, a korösszetétel vegyes, ti­nédzsertől nyugdíjasig. Már az első számot is zajos tetszéssel fogadják. Montanaro francia-okszitán-portugál nyelvű összekötő szövegének humoros anekdotáin jókat derülnek, néha bele is kiabálnak, újabb kacagáshullámokat provokálva. Előttem egy idős házaspár önfeledten ringatódzik a zene ütemére, s noha a klasszikus portugál viccekben mindig a rivális spanyolokon csattan az ostor, szinte tapinthatóvá válik a csönd, amikor fölcsendül Pedro tragi­kusan szilaj spanyol dala. A szünetben az utolsó darabig elfogynak az előcsar­nokban árusított Vents d'Est CD-leme­zek, s mivel az én nyakamban is Vents d'Est embléma lóg, sokan megszólíta­nak, nem tudnék-e még pár lemezt sze­rezni. Sajnálkozva tárom szét a karom, miközben magamban azon dühöngök, mire is hozta magával a Ghýmes a sa­ját lemezeit, ha azok ott maradtak a buszban, a busz pedig a Penta hotel előtt vesztegel, hogy a sofőrök még aludjanak egyet a hosszú út előtt. „For­midable!" - mondja franciául egy ma­gas, őszes, kifogástalan eleganciával öltözött néger férfi, és nem fogy ki a szuperlatívuszokból, miközben ma­gyarországi újságíró kollégámat arról faggatja, kik is ezek a zenészek. • A szünet után még fokozódik a hangulat. Ez a szólisták parádéja, Ve­réb Misié, a Vujicsics csupatűz, virtu­óz módon rögtönző szaxofonistájáé, Szarka Tamásé, a Ghýmes prímásáé és Béhr Lacié, a cimbalmosé. Jobban mondva, valamennyiüké, az egész ze­nekaré. A zenészek szinte egymás já­tékából merítenek erőt és sziporkázó ötleteket újabb és újabb bravúros imp­rovizációkhoz. Julia portugál dalát kórusban énekli az egész nézősereg, az Écsi Gyöngyi előadásában hallott két dalt pedig, a mindig újra kizöl­dellő magyar fűről szóló L'erbo d'Ongrio-t és a Canson d'amour-t ak­kor is zümmögik, dalolják az embe­rek, amikor a ráadások utáni nagy taps végeztével kifelé tódulnak a nézőtérről. Még az utcán is sokáig ez hallatszik, ahogy lassan szétoszlik a tömeg. Viszi magával emlékbe a két fülbemászó trubadúréneket, ki tudja, hányszor fogja még énekelni, emléke­zetébe idézve ezt az estét. VOJTEK KATALIN A Ghýmes és a Vujicsics tagjai két próba közt egy lisszaboni vendéglőben (Bárány János felvétele) Georg Bauer beszél, beszél, az egyik esküdt a szája elé emeli a zseb­kendőjét. Helmut Frodl, ahogyan azt a tárgyalás második napjától tette, úgy viselkedik, mint aki nincs is je­len. Hideg és távolba tekintő. Pesti Gábor a jegyzeteibe merül, s szünte­lenül jelzi, hogy csaknem béna bal keze még az iratok emelésére is al­kalmatlan. Erre a némajátékra azért van szükség, mert Pesti ügyvédje közölte, hogy balkezes védence az autóbaleset következtében képtelen megbénult bal karjával erőt kifejteni, tehát nem lehetett képes sem a fűrész forgatására, sem pédig a pisztoly el­sütésére. Zessin ügyvéd ortopéd szak­értőt szeretne az esküdtek elé állíta­ni, Bauer professzor viszont „kézből" kontráz: a Köberl. feldara­bolásához nyújtott segítséghez elég volt Pesti Gábor jobb keze is. - Lehetséges-e, hogy a darabolás közben a vágók nem tocsogtak a vér­ben, hogy Pesti Gábor ruhája megkí­mélt maradt? - hangzik a gyilkossá­gi szakemberhez az újabb kérdés. Ha hullát vágtak, s nem élő em­bert, akkor a vérkeringés már leállt, a vér nem spriccelt. Kétszáz ember émelyeg. Az ügyész ekkor említi először, hogy Frodl tréningje közelé­ben bécsi kórházi köpenyt találtak. - Mondja, Herr Pesti, mikor is volt a kezelése? Közvetlenül a ma­gyarországi kirándulás előtt? A szakértők a Visegrádi utcai la­kásban próbát végeztek, és megálla­pították, hogy a lakás, a fürdőszoba és a vendégszoba fekvése alapján el­képzelhető, hogy a szomszédok sem az elektromos fűrész hangját, sem a pisztoly dörrenését nem hallották. Lehner ügyvéd háromszor is meg­kérdezi a patológust, hogyan lehet határozottan állítani, hogy a halált a fegyverből leadott lövések okozták, amikor sem a pisztolyt, sem a löve­dékeket nem találták meg, továbbá a testen is csupán egy lövés tényét tud­ták csaknem biztosan megállapítani. A kitartó okvetetlenkedés célt ér, a tekintélyes szakértő hosszasan ma­gyarázza, hogy ebben az ügyben semmit sem lehet egyértelműen kije­lenteni, csupán feltételezéseknek van helye. Arra az ügyvédi kérdésre viszont még feltételes válasza sincs, hogy miért nem találtak Frodl kezén a lövésből származó nyomokat. Leh­ner a magyar elemzések hiányossá­gait firtatja. A professzor némi szak­mai vaksággal válaszol, azt mondja, hogy öröm együttműködni a magya­rokkal közúti baleseteknél, az oszt­rákokat Magyarországon ért balese­tekről dicséretes alapossággal, szak­mai hozzáértéssel adnak mindig szá­mot. A bírósági tárgyalás hetedik napján kétszáz ember garantáltan ki­hagyta az ebédet. De az elszivárgók is visszamen­nek a terembe, amikor a bíróság által kirendelt három pszichiáter-pszicho­lógus, tehát az emberi lelket a lélek és a test felől is vizsgáló szakember­trió adja elő megállapításait a tette­sekről. Talán most kiderül a titok a báránybőrbe bújt farkasokról! A lé­lek búvárainak azonban a bíróságon nem igazán' a titkok megfejtése a dolga, hanem mindenekelőtt annak a megállapítása, hogy a felelősségre vonás szempontjából normálisak-e az elkövetők, azaz számonkérhető-e rajtuk a tettük. Nos, mind a három szakember mindkét férfi esetében egyértelmű határozottsággal jelenti ki, hogy be­számíthatók, tettükért felelősségre vonhatók. Mindegyikük több ízben megvizsgálta Frodlt és Pestit, s talál­tak bennük közös tulajdonságokat. Intelligenciájukat jóval átlagon felü­linek értékelték, Frodl intelligencia­hányadosát 122-ben mérték, Pesti sem sokkal maradt el tőle a maga 118 pontjával. Feltételezhető, jegyezte meg az egyik tudós, hogy a balesetét megelőzően Pesti még ennél is na­gyobb teljesítményre volt képes. - Azt én nem mondhatom, hogy Frodl hazudik - magyarázza az es­küdteknek dr. Quatember egyetemi tanár -, nem ez a tisztem. Ázt vi­szont határozottan állíthatom, hogy a bűncselekmény minden pillanatában pontosan tudta, mit csinál. Olyan ré­szegen, úgy bekábítózva, ahogyan állítja, képtelenség lett volna a dara­bolás óráit végigcsinálni. (Folytatjuk) Az UJ SZÖ írta j 45 éve Július 2-án szomorú hírt röpített vi­lággá a moszkvai rádió: meghalt elv­társunk és testvérünk, Georgij Michaj­lovics Dimitrov. Egész élete elválaszt­hatatlanul egybeforrott az európai munkásosztály életével és harcával. Halála nemcsak a bolgár nép vesztesé­ge, de az egész világ dolgozóinak egyik legjobb fia ment el közülünk, aki érettünk harcolt, az emberiség szebb, új korszakáért, a haladó szocialista erők győzelméért az egész világon. A haladás és Dimitrov egyet jelentenek, hősi harca a reakció sötét erői ellen pél­dakép és útmutatás a szabad holnapért harcoló százmilliók előtt, (...) Amikor a második világháború szele végigsöpör a világon, Dimitrov ott áll a nemzeti felszabadító harc bölcsőjénél. Hirdeti, hogy hasztalan a reakció minden törek­vése, a történelem kerekét nem lehet visszafordítani. Hirdeti, hogy Marx, Engels, Lenin és Sztálin tanait össze kell kapcsolni a munkában és a harc­ban, sztálini kitartással és erővel az osztályellenség ellen, a fasizmus elleni engesztelhetetlen gyűlölettel. 30 éve Cowboy-téma sajátos feldolgozás­ban avagy limonádétéma reálisan... szó szerint - Limonádé Jocó. Ezt a fil­met azonban már címénél fogva sem vehetjük szó szerint. Így Joe nem lehet Jocó, sem Józsi, sem Jóska, csak „li­monádé jo-e"... És nemcsak azért „li­monádé", mert limonádéügynök, társ­gyáros és örökös, hanem Jo-e, amint neve is elárulja, maga is „limonádé" csupán - olyan, amilyennek a ponyva­regényekből kiolvastuk, és ahogy ol­vastuk: jo-e...! A különbség csak annyi, hogy nem komolykodik, nem lesz a Vadnyugat „igazi" hőse, s a néző mindvégig tudatában van a limo­nádéíznek... A filmben semmi olyas­mi nem történik, ami a cowboyfil­mekben már elő nem fordult volna. Van benne igazhű kocsmai verekedés, bankrablás, álarcos bandita, erényes cowboy, olyan „magános farkas"-fé­le, nő, whysky, pénz és lövöldözés... Mi kell még? 20 éve „Az orosz Fiat jobb, mint az erede­ti" - állapítja meg az NSZK népszerű technikai magazinja, a Hobby ez évi 10. számában egy ötoldalas, sok kép­pel illusztrált cikk. Onnan idézzük a fenti címet és a kezdő sorokat. „Ezt az iszaptengert a fejnagyságú kövekkel, félméteres gödrökkel, amelyeket áttör az ott kipróbált Zsiguli (Schiguli), alig győzte volna le egy eredeti széria­gyártású Fiat'' - mondja a német nyelvű bevezető. A folytatás pedig azt igazolja, hogy a Fiat-124 licence alap­ján gyártott szovjet kocsi jól bírta ezt a kíméletlen próbát is. A szovjet kocsi mostanában került forgalomba az NSZK útjain, és ezzel kapcsolatban jelent meg a Hobby ismertetése, meg­jegyezve azt is, hogy az oroszok ro­busztusabbá, tartósabbá alakították át az alapmodellt. A továbbiakban a mindenképpen figyelmet érdemlő cikk arra is kitér, hogy sem kívül, sem belül nemigen vesz észre eltérést a szakember. Legalábbis addig, amíg a műszerfal cirillbetűs feliratáig nem jut el. Szerintük ez az első biztos jel arra, hogy a kocsi a távoli Togliattiból szár­mazik, és ott Zsigulinak nevezik. Az NSZK-ban viszont éppúgy, mint a legtöbb más exportpiacon a Lada név­re hallgat. 5 éve A szocialista Csehszlovákia nyugati „tanácsadói" ismét hallatták hangju­kat. A Szabad Európa Rádió pár nap­pal ezelőtt közvetítette a Néhány mon­dat című dokumentum szövegét, mu­tat rá a TASZSZ hírügynökség jelenté­se, amelyet tegnapi számában közölt a moszkvai Pravda: A napilap azt írja: a dokumentum követeli a Charta '77 szocialistaellenes csoport hivatalos el­ismerését, a felforgató tevékenységhez szükséges feltételek megteremtését, a szakszervezetek és más társadalmi szervezetek felszámolását, a magán­vállalkozáshoz való visszatérést. A Szöveget az illegális csoportok számos képviselője írta alá, s több művész is csatlakozott hozzájuk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom