Új Szó, 1994. július (47. évfolyam, 152-176. szám)
1994-07-14 / 162. szám, csütörtök
1994. JULIUS 1635. i ÚJSEÓ* PUBLICISZTIKA Halálugrás... (Fotó: Gyökeres György) Akit a liftajtó szele megcsapott A minap egy irodaház tizenkettedik emeletére igyekeztem. Beszálltam a felvonóba, aholégtelen bűz csapta meg az orrom. Netán metán? - néztem bután. De egyet biztosan meg tudtam állapítani: mindez embertől származik. Azt a tizenkét emeletet kibírom, gondoltam. Aztán a lift megállt a harmadik emeleten, és két hölgy szállt be. Elég egyértelmű pillantásokat vetettek rám Hál, emberek vagyunk, gondoltam, szinte magamra vállalva, hogy mindez én vagyok. Aztán a sanda pillantások kuncogássá változtak. Ám ekkor változás állt be, mert a lift megállt a nyolcadikon is. Egy úriember igyekezett befelé, de az ajtóban hirtelen megtorpant, aztán halált megvető bátorsággal mégis bemerészkedett. Csakhogy most már háromesélyes lett a parti. A hölgyek immár nem kuncogtak, hiszen az új útitárs ugyanúgy méregette őket is, mint engem. A hölgyek feltűnően bámultak rám, ezzel is jelezve, hogy a bűzös én vagyok De talán ezzel váltak gyanússá, legalábbis így próbáltam vigasztalódni. Elvégre a nők is emésztenek, olvashattuk Győri Attilától, bár nem teljesen ilyen megfogalmazásban. Úgy éreztem, órákig voltunk a felvonóban, míg felértünk a tizedikre, ők kiszálltak, és én mindenféle újonnan alakult kisebbségi komplexusomtól megszabadulva ugyanezt tettem a tizenkettediken. Az érdekesség kedvéért itt négyen várakoztak. Nem. néztem rájuk, rühelltem volna minden pillantást. Elképzeltem, miket gondolhamalc, miket beszélhetnek majd rólam. Odabenn. Most, így utólag mintha már éreztem volna ilyet korábban is. Az ország tapasztalja ezt a dán helyzetet: ahány kormányváltás, annyiszor. De egyvalakinek mindig ugyanaz a szerep jut. Méghozzá annak, akivel nem találkozhatunk az itt olvasható rövid történetben. MOLNÁR NORBERT Földhözragadtnak éreztem magam A minap részt vettem egy nemzetközi tanácskozáson. A sajtószabadsággal és a demokráciával foglalkozó rendezvényen elhangzott előadásokból és vitafelszólalásokból sokat okulhattak a résztvevők. De nemcsak a hivatalos program keretében, hanem a szünetekben és a rendezvény befejezéséül megrendezett sültmalacospoharazgatós koktélon is tanulhattunk. Az egymás munkájáról szerzett értesülések mellett nyelvtudásunkat is gyarapíthattuk, sőt kimondottan rá voltunk utalva, hogy előszedjük minden angoltudásunkat. Mert míg az előadásokon szlovák-angol szinkrontolmácsolással folyt a beszélgetés, az esti tábortűz mellett már nem volt tolmács, a szlovák, magyar, lengyel, észt, szerb, horvát, bolgár, román és amerikai mind angolul társalgott egymással. Jóleső érzéssel hallgattuk, ahogyan a egymás mellett ülő szerb rádiós hölgy és horvát újságíró mindannyiszor szinte megsértődött, ha valaki csodálkozni merészelt azon, hogy ők ketten milyen jól megértik egymást. Egyik is, másik is bizonyította, hogy nemcsak kollégák, hanem jó barátok is, és hogy az egyszerű, normális emberek között otthon sincs ellenségeskedés, a háború nem az egyszerű, józan emberek ügye. Földhözragadt falusinak éreztem magam, amikor azt hallgattam, ahogyan az amerikai politológus évekkel ezelőtti első pozsonyi emlékeiről mesélt a lengyel színikritikusnak, mire a varsói író megjegyezte, hogy ő abban az időben éppen New Yorkban tartózkodott. Kis idő múlva pedig már franciául folytatták a társalgást. Én, aki örültem, hogy legalább nagyjából megértem, miről folyik az angol nyelvű társalgás, irigykedve hallgattam a lengyelt, aki az egyik lány hanghordozásából meg tudta állapítani, hogy az Egyesült Államok melyik részén él. Kiderült, jól tippelt, de azt nem tudhatta, hogy a lány nem született amerikai, hanem csak néhány éve él az Államokban, egyébként erdélyi, és magyarul is úgy beszél, akár angolul. Egy szlovák lány finnországi tapasztalatairól számolt be folyékony angolsággal, egy lvovi fiú pedig manhattani tájszólással beszélt Amerikában töltött éveiről. Én meg, ha riportra utazom Gömörbe, már azt gondolom, de távolra kerültem el otthonról.... GAÁL LÁSZLÓ lartmsha mltéharen a.s Nyelvében él a nemzet... (Prikler László felvétele) Magyar huroktánc Két könyv - két szerző Két könyv fekszik előttem az asztalon. Mindkettő témája kisebbségi sorsunk. E témarokonság ellenére szerzői szándék és felfogás tekintetében is eltérnek egymástól. Az első Miklósi Péter Huroktánca, a másik Tarics Péter Magyarként a Felvidéken című könyve. Mind a kettő kortörténeti dokumentum ugyanarról a témakörről, csupán más megközelítésben. A Huroktánc a szerzőnek 1990-től 1993 végéig zömében a Vasárnapban megjelent interjúit tartalmazza. Ezeket az írásokat (sőt keletkezésük körülményeit is) jól ismerem, hisz a lap akkori szerkesztőjeként nemegyszer a közelgő lapzárta miatt szorongva a szerzővel együtt izgultunk, vajon sikerül-e szóra bírni a kiszemelt interjúalanyáldozatot kisebbségi létünk épp abban a pillanatban izgalmas problémájáról. Mert e töredéknyi időszakban, egy alapjaiban átalakuló társadalomban, az ország kettéválásának folyamatában érdekfeszítő témából éppenséggel nem volt hiány. S Miklósi Péter többnyire azokhoz intézte provokatív, színvallásra kényszerítő kérdéseit, akik átalakuló életünknek nem csupán részesei, hanem tevőleges szereplői, többé-kevésbé meghatározói is voltak. S ő nem csupán kérdezett, hanem nyilvános állásfoglalásra kényszerítette őket a számukra sokszor kellemetlen problémakörben is. Egy-egy interjú sokszor vallatásnak, tetemrehívásnak tűnt, ahol az újságíró nem ad esélyt áldozatának a feltett kérdés megkerülésére. Miklósi Péter az átalakulás rövid időszakának napi eseményeire reagál vagy kér-követel magyarázatot az illetékesektől. Ezzel válik egy eseményekben dús időszak szorgalmas, kíváncsi krónikásává. Ám ettől lényegesen többet tesz: a kisebbségi sorsunkat meghatározó döntésben illetékesek figyelmét olyan összefüggésekre is felhívja, amelyekről szívesebben hallgattak volna. Tarics Péter is felvidéki magyarságunk sorskérdéseit taglalja. A két könyv összevetésekor nem a minősítés szándéka vezérel, hisz mind a két szerző azonos ügy érdekében hallatja hangját: Miklósi Péter szűkebb időtérben, ugyan a „saját térfelünkről", de mégis kissé felülnézetből értékeli (de gyakran inkább az illetékesekkel értékelteti) a napi eseményeket. Tarics Péter hosszabb - az 1918 és 1993 közötti - időszak felvázolását kísérli meg. A nagyobb markolás természetesen mindig azzal a veszéllyel jár, hogy az események, problémák nem férnek el a „markunkban" - szükségszerűen kihullanak belőle. Tarics Péter könyvének koncepciója is lazább. Már az anyag megválogatása is azzá teszi. A Magyarként a Felvidéken három, szinte külön részből áll. Az elsőben a szerző 52 oldalon futólagos áttekintést ad felvidéki magyarságunk hét és fél évtizedéről. A kurta terjedelem eleve meghatározó. Kisebbségi sorsunkat ábrázoló mozaikkockák ezek, ahol egy-egy fejezetnek néhány esetben mindössze két sor jut. A kockákat egymás mellé rakva ad bizonyos képet, ám el sem várható, hogy mélyebb összefüggések féltárásával kapcsoja őket egymáshoz. Bizonyára a szerzőnek nem is volt ilyen szándéka. A második rész interjúgyűjtemény, amelyben a szerző azokat a felvidéki magyarokat szólaltatja meg, akik a sztálinista Csehszlovákiában „bátor, gerinces kiállásukkal valamiféle kulcsszerepet vállaltak a felvidéki magyarság életében" (köztük három magyarországi személyiség is, akik magyarságunk segítségére vállalkoztak). A riportalanyok - pedagógusok, írók, költők, újságírók, színészek, rendezők, papok, orvosok, jogászok, történészek - állítják reflektorfénybe kisebbségünk helyzetét. A szerzői szándék világos: afféle kiáltás a nagyvilág felé is. Bárcsak meghallanák! A kötet harmadik részének értékét az adja, hogy olyan történelmi dokumentumokat és adatokat ad közre, amelyek eddig nem jelentek meg. A könyv nem csupán visszatekintés, nemcsak tényfeltárás és korántsem siránkozás a múlt (s talán a jelen?) fölött. Az Együttélés és a hazai magyar pártok dokumentumai, az Európa Tanácshoz intézett levelek és a komáromi nagygyűlés nyilatkozata szlovákiai magyarságunk jövőbe mutató útjelzői is. Míg Miklósi Péter hazai berkekben keresi a megoldást, Tarics Péter kisebbségi ügyünket szinte internacionalizálva tárja az olvasó elé. így a két kiadvány - a két szerző szándéka nélkül is - hasznosan kiegészíti egymást. ZSILKA LÁSZLÓ Űtkaparók Egy darabig nem is nagyon értettem, miért hívják mifelénk az útkarbantartókat útkaparóknak. Na jó, az „ útkarbantartók" eléggé hosszú szó, de akkor, mondjuk, útjavítóknak is nevezhetnék őket. Néhányszori megfigyelés után azonban rá kellett jönnöm, hogy az „ útkaparó" kifejezés nagyon is helyes, és a helybeliek mély valóságérzetéről tanúskodik. Nemrégiben lázas munkálatokba kezdtek a Nagykapos és Kaposkelecseny közötti útszakaszon. Ami igaz, az igaz, ez az útvonal már régen megérett a felújításra. Másutt elpepecseltek volna vele egy ideig, mert először talán az út egyik felét javították volna ki, aztán a másikat, jelzőlámpát állítva fel, korlátozva a forgalmat. A mi útkarbantartó vállalatunk szakemberei e téren már jócskán előreléptek. Merész újításuk, mely bizonyára forradalmasítja a világon eddig elismert primitív és hosszadalmas eljárásokat, mindössze két szakaszból áll: 1. Az úttestet teljes szélességében (vagy még azon is túl) leöntik forró aszfalttal. 2. Az aszfaltpocsolyákba apró szemű kavicsot dobálnak. Ennyi az egész. Az eljárás mindamellett nagyon demokratikus, mint ahogy Szlovákjában minden. Szó sincs forgalomelterelésről, mely csorbítaná a közlekedés résztvevőinek szabadságjogait. A jelzőlámpa piros fénye sem idegesíti az ingerlékeny gépkocsivezetőket. Azok hajtanak is vígan, fröcskölve a bokáig érő aszfaltot. A szélvédők mögött furcsán eltorzul az arcuk és a szájuk is egyfolytában mozog: nyilván az útkarbantartó vállalatot dicsérik, hogy ilyen pompás utat fektet kocsijuk kerekei alá. Ráadásul ingyen beaszfaltozza a gépjármű alját, időt, pénzt és fáradtságot takarítva meg a szegény sofőröknek. A járdán az az egy-két járókelő, aki halált megvető bátorsággal kimerészkedett, ügyesen - de teljesen eredménytelenül - kapkodja a fejét a kavicszápor és a spriccelő aszfalt elöl. Közben néhány keresetlen, a vaskos népi humorra oly jellemző kifejezés is elhangzik. Hiába, még nem minden állampolgár képes elfogadni a technika legújabb vívmányait. Amott egy kerékpáros közeleg, kinek nevét velem született szerénységem tiltja elárulni. Büszkén feszít vadonatúj, eredeti, piacon vásárolt Adidas-melegítőjében. Merészen hajt az úttest szélén, a friss, szűzi aszfalton, melyet még nem taposott emberi láb. Közben elered az eső, s a kerékpáros, abban a balga hitben, hogy az aszfalt esőben úgysem tapad, magabiztosan hajt tovább. Ma már tudjuk, hogy az aszfalt esőben is tapad. A kerékpáros mozgása lassul, hiába teker, hogy majd kigúvad a szeme, mert a lánc, a fogaskerék, a váltó, szóval az egész szépen beragad. A kerékpáros, miközben félnapi munkával meg öt liter benzinnel kitisztítja járgányát, saját magát (meg eredeti Adidas-melegítőjét), szóban és gondolatban többször is megemlékezik az útkaparók újszerű munkastílusáról. Az említett útszakaszon néhány hét múlva az összes aszfaltot felszedik az arra vetődő járművek. A sóder fokozatosan az út szélére, majd az árokba sodródik, és ismét megjelennek a régi, ismerős kátyúk. Ugyanazokon a helyeken, évről évre. Kezdődhet az útkaparás! TÓTH FERENC r O/^tóáerý [esz / V már rolyojj \ a kprtesjjuCyás! (Bruno Horecký rajza)