Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-13 / 84. szám, szerda

1994. ÁPRILIS 805. ÚJ SZÓ RIPORT 7 Pillantás a fátyol mögé Egy nap a kormányhivatalban Újságíróként évek óta „bejáratos vagyok" abba a Szabadság téren található háromszárnyú, díszudvaros épületbe, mely a XVIII. század közepén az esztergomi érsek nyári palotájának épült, jelenleg pedig a szlovák kormány székházául szolgál. Számos neves külföldi politikust követtem kollégáimmal az első emeleti fogadótermekhez vezető lépcsőkön, ahol a szőnyegek elnyomják a léptek zaját, és a feszes vigyázzban álló díszőrség láttán az embernek olyan érzése támad, mintha magához a királyhoz menne audenciára. A terembelsők és a szalonok berendezése - a rokokó stílusú bútorok, a falikárpitok és faliszőnyegek, reprezentatív festmények - méltó kulisszát biztosítanak az esetenként nagy fontosságú tárgyalásokhoz. Mindez azonban a kormányhivatalnak csupán tán annak idején még Víťazoslav Móric pisztolyát is elvették, pedig ő az exkormányfő barátjának tartotta magát. Én egyébként teljesen helyénvalónak tartom a látogatók lefegyverzését. Sosem árt az óvatosság. ,JDe ezt sem kellene túlzásba vinni" - mondja a melletem várakozó kolléganőm, kinek táskájából egy gázspray-t halásztak elő. Az őrök tanácstalansága szemmel látható. „Ez most fegyver, vagy nem fegyver" - kérdezik egymástól. Végül a biztonság kedvéért azt is lefoglalják. A biztonsági őrök „kemény fiúk". Nem vacakolnak az emberrel, ha gyanúsan viselkedik, vagy ha nem viseli magán az engedélyezett belépést igazoló kitűzőt. A legváratlanabb helyzetekben és a legváratlanabb helyeken bukkannak elő. Mintha mindenütt ott lennének. A fiatal belügyesek azonban Mi van a táskában? A masina „elnyeli' az egyik arca. Mondhatnánk úgy is, hogy a protokolláris. A másik, a hétköznapi, a szürke irodahelyiségekben zajló semmiben sem különbözik más hivatalok arcától. íróasztalok, irodagépek, mögöttük fásult vagy kedves arcú, esetleg fontoskodó hivatalnokok. Igen, ez is a kormányhoz tartozik. S még sok minden más. Egy napon azzal állítottam be a kormányhivatalba, hogy meg akarom ismerni a kormányhivatalt. A kést, pisztolyt lefoglalják A kormányhivatalba, persze, nem lehet csak úgy berohanni. Amennyiben nem sajtóértekezletre igyekszik az ember és meghívót sem tud felmutatni, már a bejáratnál feltartóztatják. Közlöm, hogy a sajtóosztályon tudnak az érkezésemről. Ezt telefonon leellenőrzik, majd felírják az adataimat. Fotóskolégámmal zöld kitűzőt kapunk, amivel szabadon mozoghatunk az épületben. De előbb még egy alapos ellenőrzésen is át kell esnünk. Először is átküldenek bennünket egy ajtókeretszerűségen, amely allergiás lehet rám, mivel ha átlépek rajta, mindig megszólal. Ezúttal előrelátóan kiürítem valamennyi zsebemet, óra, fémcsattos szíj nincs rajtam. Hiába, a gép veszélyt jelez. Egyből gyanús leszek. Félreállítanak, és tetőtől talpig megvizsgálnak egy kézi detektorral. Persze, semmit sem találnak. Időbe telik, amíg rájönnek, körömcipőm fémsarkára reagálhatott a gép. Kézitáskám eközben egy röntgennel ellátott masina gyomrába vándorol, melynek képernyője megmutatja a táskában levő tárgyakat. Megkérdem a biztonsági szolgálat egyik tagját, milyen fegyverekkel járnak ide a látogatók. Azt mondja, ő új ember, csak pár napja helyezték ide. Töredelmesen bevallja, eddigi legnagyobb „zsákmánya " csak egy kés volt. Annak rendje és módja szerint le is foglalta, majd távozáskor visszaadta tulajdonosának. Nem sikerül kinyomoznom, igaz-e a pletyka, hogy a poréi- kiderül... (Príkler László felvétele) a hatalom közelében gyakran elvesztik arányérzéküket, és nevetséges helyzeteket teremtenek. Tapasztaltabb társaik, az „öreg rókák" ilyenkor csak mosolyognak. Kiből lehet testőr? „Ez viszonylag egyszerű ügy. Az érdeklődőnek mindenekelőtt rendőrnek kell lennie, a többi pedig attól függ, miként teljesíti a rá rótt feladatokat magyarázza dr. František Lemko alezredes, az alkotmányos személyiségek védelmét ellátó hivatal vezetője, akivel a kormányszékház szocreál stílusú új épületének első emeleti folyosóján üldögélek. Kérdéseimre folyékony és szakszerű válaszokat kapok. Egyértelművé válik előttem, a rendőrből csak akkor lehet testőr, ha talpraesettségét és rátermettségét a szamárlétra alsóbb fokain már bizonyította. Bár IQ-tesztekkel egyelőre nem kell megbirkóznia, az intelligens fellépést elvárják tőle. A személyi testőrök, így a kormányfő gorillájának a viselkedését egy gondolatnak kell áthatnia: amennyiben a miniszterelnök veszélybe kerül, saját testi épsége árán is meg kell védenie. A kormányfő biztonságára általában két személy vigyáz, ám indokolt esetekben kísérő testőrséget is kirendelhetnek mellé. Megkérdezem, igaz-e, hogy távozása előtt Mečiar kormányfő növelte testőrsége létszámát. František Zemko bólint, erről neki is tudomása van. Azt azonban nem tudja megítélni, megalapozott volt-e az exkormányfő félelme, és azt sem tudja megmondani, hogy egyes miniszterek, így például Katarína Tóthová volt igazságügy-miniszter, kinek az alkotmány nem biztosított személyi védelmet, milyen oknál fogva kapott testőrt. František Zemko magyarázatként hozzáteszi, elődje intézkedéseinek a megalapozottságát nincs módja elbírálni. Amíg beszélgetünk, nem messze tőlünk ülésezik a Moravčík-kormány. A tanácsteremből néha kijön egyikmásik miniszter. Ilyenkor alkalom kínálkozik rövidebb interjúkra is, de ez a lehetőség most nem csábít. Jelenleg másért vagyok itt. Következő célpontom a miniszterelnöki iroda. Azzal a személlyel akarok találkozni, aki a kormányfő mindennapjait alakítja. A kormányfő ideális férfi? Arrafelé veszem tehát az irányt, ahová az elmúlt két év során csak nagyon kevés hírlapíró kapott bebocsátást. A miniszterelnök irodája a kormányhivatal ódon épületének első emeletén található. Anna Nagyová helyén most egy magas növésű, ismeretlen, szőke hölgy ül. Kedvesen, ám némi zavarral fogad. „Ez az első interjúm" - mondja. A szomszédos helyiségből - amolyan várakozószalonból beszélgetésfoszlányok szűrődnek ki. Alighogy helyet foglalok, megszólal a csengő. Egy gombnyomás, az ajtó kinyílik. Szlovákia legfőbb ügyésze lép be rajta. A titkárnő, Zita Varmužová betessékeli a várakozószalonba, ahol kolléganője Emília Turiniéová foglalkozik a vendégekkel. Mindannyian a miniszterelnökre vámak. Egyértelmű, hogy alkalmatlan időpontban érkeztem, és értékelni tudom, hogy ennek ellenére nem küldenek el. Fotóskollégám valószínűleg nem olyan biztos a dolgában, mivel a lehetőséggel élve azonnal fényképezni kezd. En is bekapcsolom a magnót. Érdekelne, milyen érzésekkel foglalhatja el valaki a kormányfő nagyhatalmú titkárnőjének székét. Zita Varmužová azonban nem kitárulkozó alkat. Inkább másról beszél. Elmondja, hogy a miniszterelnöki iroda nem volt ismeretlen számára, mivel a kormányhivatal dolgozójaként többször megfordult itt. Ez a kormányfőcsere zökkenőmentes lebonyolítása szempontjából meglehetősen hasznosnak bizonyult. Mečiar titkárságának dolgozói ugyanis nem könnyítették meg utódaik helyzetét. A kormányfővel együtt eltűntek, és „utánuk az özönvíz" alapon semmiféle aktát, iratot nem hagytak meg. „Hivatalba lépésünk nem volt könnyű. Ha nem dolgozunk már két éve a kormányban, bizony gondban lettünk volna" - állapítja meg ironikus mosollyal. Alighogy belemerülnénk a beszélgetésbe, megzavar a telefon. Kikapcsolom a magnót. Figyelem, ahogy beszél. Közvetlen viselkedése egyáltalán nem emlékeztet a magas beosztású személyek közeli munkatársainak gyakran lekezelő modorára. Kíváncsi vagyok, vajon a hatalom közelében eltöltött hónapok változtatni fognak-e rajta. A telefonáló szakszerű utasításokat kap, melyek feltehetően kielégítik, mivel nem kérdez tovább. Zita asszony ismét felém fordul. Megkérdezem, miből áll a munkanapja és, persze, a miniszterelnöké, már amennyiben a hivatalában tartózkodik. Megtudom, hogy Jozef Moravčík titkárnője főnökéhez hasonlóan fél nyolc körül érkezik hivatalába, s miután a kormányfő 22 óra előtt ritkán végez munkájával, közvetlen munkatársai sem távozhatnak korábban. A titkárnő elsősorban a miniszterelnök találkozóinak a megszervezésével és közvetítésével törődik, láttamoztatja levelezését, elvégzi az ezzel kapcsolatos teendőket, és intézkedik. Elmondása szerint nagyon sokan akarnak találkozni a kormányfővel, mindenki neki szeretné elmondani problémáit. Erre azonban Jozef Moravčíknak hivatali elfoglaltságai miatt csak nagyon ritkán nyílik alkalma. Tréfás borzadályt mímelve emlékszik vissza a miniszterelnök hivatalba lépésének első napjaira, mikor szünet nélkül csengtek a telefonok. Nem engedhetem el a kérdést: ezentúl őt látjuk-e a kormányfő oldalán a hazai és a külföldi látogatások során? Nevet, érti a célzást: ,Egészen biztos, hogy nem, mivel Anna Nagyová irodavezetői minőségben utazgatott a kormányfővel, ám ezt a tisztséget Moravčík úr mellett más személy tölti be." Az illető hasonló megjelenésű, mint Nagyová asszony? - firtatom tovább.,Aligha, mivel az új irodavezető férfi" - hangzik a tömör válasz. Eszembe jut, ha most nem Varmužová asszony ülne itt velem szemben, hanem Anna Nagyová, akkor mennyi - Mečiarra vonatkozó - pletyka valóságtartalma felől faggathatnám. Jozef Moravčíkról azonban alig tudni valamit azon kívül, hogy nős, két gyermek édesapja, és politikai színrelépése előtt a Komenský Egyetemen volt meglehetősen népszerűtlen tanár. Ráadásul az a kísérletem is kudarcba fullad, hogy ezt a hiányos képet Varmužová asszony segítségével egészítsem ki. Hiába faggatom, hogy milyen magánemberként az új miniszterelnök. Hogy vannak-e bogarai, rigolyái... A válasz alapján egy férfiideál körvonalai bontakoznak ki: kedves, figyelmes, előzékeny, eddig semmilyen negatív tulajdonságára sem derült fény. Hát létezik ilyen férfi? - Azt azért nem hiszem, hogy olykor ne kritizálná az ebédet - mondom kétkedően. Ám Zita Varmužová nem hagyja csőbe húzni magát., jVem tudok arról, hogy nem ízlene neki az itteni konyha. Ő rendkívül szerény ember" - állítja meggyőző arccal. A kormányban nem megy az üzlet Én azért kételkedek az elhangzottakban, mivel a kormányhivatal dolgozói azt állítják, hogy a szakácsok főztje, bizony, kívánnivalót hagy maga után. Az étel egyhangú, a hús pedig gyakorta keményre sikeredik - súgta meg valaki. A hallottakat, sajnos, nem tudom saját tapasztalat alapján elbírálni, mivel a szakácsok nem óhajtanak velem találkozni, Milan Uhlíkkal, a kormány élelmezési osztályának vezetőjével pedig csak ebédidő után sikerül találkozom. Felajánlja, hogy kíséretében megtekinthetem a kormányhivatal éttermét, ahol mellesleg nincs nagyon mit nézni. Milan Uhlík is rendkívül szófukar ember. Csak akkor ered meg a nyelve, mikor a felszolgált étel minősége kerül szóba. Az olvasót azonban aligha érdeklik az ésszerű táplálkozással és a kalóriadús étrenddel kapcsolatos széles körű ismeretei, így ezek publikálásától inkább eltekintek. A választék egyébként olyan, mint más üzemi konyhákon. Mindennap hús, tészta, zöldség. Az élelmezési osztály vezetője nem tud arról, hogy a feltálalt hús kemény lenne, vagy hogy a hivatali dolgozók elégedetlenek, és az különösen nem tetszik neki, hogy egyesek ilyesmiket terjesztenek. Akkor viszont mi az oka annak, hogy a kabinet tagjai, bár hasonló ebédet kapnak, mégsem ugyanazt eszik, mint az egyszerű „apparatcsikok" 1 Akinek nem ízlik az ebéd, elméletileg jóllakhatna a kormányhivatal büféjében. Az üveggel fedett hűtőpulton levő választék azonban rendkívül szegényes. Darina Kukunderová, a büfé vezetője egy éve vette bérbe a helyiséget, és nem is titkolja, nagyobb forgalomra számítolt. A kis forgalom természetesen a kínálatot is meghatározza, ami elmarad egy átlagos külvárosi büfé kínálata mögött. Megtudom, hogy jobbára a hivatalnokok, szerelők, sofőrök és a biztonsági hivatal munkatársai járnak ide, ámbár néha megtörténik, hogy benéz egy-egy miniszter is. A büféből távozva Ľubomír Lintnerbe, a sajtóosztály vezetőjébe ütközöm. Már mindenütt keresett, mondja, majd felajánlja, hogy elkísér a protokollosztály vezetőjéhez. A látványos események láthatatlan szervezői Ľubomír Mráz még Vladimír Mečiar első miniszterelnöksége idején került erre az osztályra, melyet 1990ben a külkapcsolatok minisztériumának a létrehozása után megszüntettek. Egy évnek kellett eltelnie, hogy a kormányban felismerjék, a kabinetnek is szüksége van protokollra. A négyszer négyméteres iroda, ahol Ľubomír Mráz fogad, szegényes lehetőségekről árulkodik. A protokollfőnök azonban nem olyan ember, aki hangot adna elégedetlenségének. - Az alatt a három év alatt, amióta itt dolgozik, biztosan voltak kellemetlen helyzetei, hiszen az előző kormányfő közismerten nehéz természetű volt - vágok bele a közepébe. A válasz a tömörnél is tömörebb: „Nem merészelek egyet sem megemlíteni" - Jó, akkor legalább a tréfás helyzetekről mondjon valamit - fűzöm tovább a szót azokra az újságírókörökben terjedő történetekre gondolva, melyeket a kormánydelegációkat kísérő kollégák mesélnek egy-egy külföldi látogatás után. Ľubomír Mráz azonban, mint kiderült, született diplomata. Szigorúan csak a saját munkájáról hajlandó beszélni, a miniszterek illemtanbeli hiányosságait nem kommentálja. Miután részletesen beszámol arról, hogy milyen munkakapcsolat van a külügyminisztérium és a kormányhivatal protokollosztálya között, egy jól irányzott kérdéssel félbeszakítom, és megtudakolom, mi volt az eddigi legnagyobb huszárvágása. Ľubomír Mráz kapásból felel: köztársasági elnök beiktatása. Az első államfő első beiktatási aktusáról lévén szó, mindent az esemény jelentőségének megfelelően kellett előkészítenünk. Több mint háromszáz külföldi politikai és közéleti személyiség számára köldtünk meghívót, gondoskodnuk kellett programjukról, elszállásolásukról, biztonságukról. Miután én voltam megbízva az ünnepséget szervező stáb vezetésével, akkoriban csupán három-négy órát aludtam naponta." Természetesen szeretnék betekinteni a protokoll kulisszatitkaiba is, ám ezeket Ľubomír Mráz féltékenyen őrzi. Ha nem mondja, akkor is tudnám, hogy mindig készen kell álniuk az improvizációra. ,Megtörténik, hogy az előrejelzett hattagú delegáció helyett nyolc személy érkezik. Ebből négy nő. Azonnal úgy kell módosítani a programot, hogy a kívülálló ebből semmit se vegyen észre." Míg a protokollosztály vezetőjével beszélgeteg, az apparátus dolgozói rutinszerűen végzik munkájukat. A miniszterelnök délután külföldi látogatót fogad. A találkozó programja percre pontosan ki van számítva. Persze, az utolsó pillanatban minden megváltozhat... Lassan 15 óra. A kormányhivatalban dolgozók többsége már hazagondol. Nem így a sajtóosztály tagjai. Nekik meg kell várniuk, amíg a kabinet ülése befejeződik. Eközben kommünikéket, tájékoztatásokat adnak ki. Riportomat azon a napon készítem, mikor a Mečiar-kabinet által elfogadott privatizációs tervezetek Ugye is napirenden van. Az újságírók kérdései két csoportra oszthatók. Egy részük tényszerű, másik részük a nemrég kormánypárti, jelenleg pedig ellenzéki sajtó részéről hangzik el, teháf provokatív jellegű. „Lesznek-e elbocsátások a kormányhivatalban " - hangzik a Republika munkatársának kérdése. A válasz alighanem csalódást okoz a lap gazdáinak. A Moravčík-kormány nem óhajtja megismételni a Mečiar-kabinet egykori lépését, minek következtében szinte az egész kormányhivatalt az utcára tették. Végül is ez a dolgok rendje. A hatalom birtokosai váltakoznak, ám az apparátus maradjon változatlan. Ez a kormányzás kontinuitását biztosítja. A kormányhivatal ugyanis épp olyan hivatal, amilyennel nap mint nap kapcsolatba kerülhetünk. Jókedvű, mogorva, esetleg közömbös hivatalnokokkal, kiknek munkájára igazán nincs hatással a pártbeli hovatartozás. De vajon rájön-e erre a Republika szőke hajú munkatársa? A sajtóértekezletnek vége, az újságírók sietnek a szerkesztőségekbe. A kormányhivatal portáján én is leadom a kitűzőmet. Lassan sötétedik, és eleredt az eső is. A kormányhivatal bejárata előtt sötétkék BMW parkol, rajta kétoldalt kis zászlók. A miniszterelnök külföldi vendége megérkezett. Persze, az is lehet, hogy három hölgyet küldött maga helyett, és a protokollosztályon most gondban vannak... HORVÁTH GABRIELLA