Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-11 / 82. szám, hétfő

MOZAIK ÚJ SZÓ* 1994. ÁPRILIS 11. „0 is József Attila volt" Az értékeket összekuszáló, a költészetet a könyvesboltok legalsó polcaira utaló korban talán nem ez a legkínzóbb kérdés: hol kezdődik a költő magánélete, mi az, ami művéből nem publikus? Egyáltalán, hol a határ a kimondhatóságban az olyan individuum esetében, aki „ösztönét szublimálva" önmaga belső világát teregeti ki a világnak, az olvasónak - az elképzelt egyszemélyes közönségnek, aki fiktív ugyan, aki lehet önmaga másik énje, aki lehet Isten maga, vagy a Titkoló, aki létezik és nem létezik. Mégis foglalkozni kell a témával, mert némileg a kortünel negatív lenyomata, hogy a szájzáras, a személyest háttérbe szorítani igyekvő „kollektív teremtés" évtizedei után sokan azt hiszik, most már mindent szabad, sőt mindent kell, ami eddig tiltva volt. S e tekintetben erkölcsi kódexek nem adnak útmutatást a határ mércéjére. Konkrétan: József Attila naplójára gondolok, amely kiadását követően kezd divatba jönni. Az a napló, amelyet a költő utolsó éveiben vetett papírra, mintegy öngyógyításként. Elsősorban önmagának - tudva, hogy az ilyen önterápia segít oldani a belső görcsöket, a „kibeszélés" kioldja a tudatból a kínzó, lappangó tudati zavarokat. Hogy milyen mértékben, kétlem, hogy ma is tisztában lennének vele az orvosok, hiszen a tudathasadásos ember tragédiája, hogy még a tudatost is a tudatalatti alá rendelheti az elme. József Atlila életét nem tudta megmenteni sem orvos, sem semmiféle terápia. Naplójában éppen az a legszörnyűbb megállapítás, ahol leírja (tudatosan), hogy ahhoz az orvoshoz kell őszintének lennie, aki belőle él - ergo: szeretet helyett tárgyi megközelítésben kezeli, a pénzéért. S itt bezárul a kör, amelyen a szárszói vonat robog keresztül, kettévágva, de ki nem bogozva a gordiuszi csomót. S a napló, amely a művész legutolsó emberi stációjaként vall a személyiség felbomlásáról, az önkontroll eleddig zseniálisan működő korlátait ledöntve, a kimondhatatlant kifecsegve, egyszer csak megjelenik a színpadon, a tévé képernyőjén, a nagyközönség előtt. Aki enyhe borzadállyal és felszisszenve konstatálja a hallottak-látottak alapján: hiszen ez egy őrült volt! Tolakszik elő, persze, néhány hirtelenében előrángatott párhuzam: Van Gogh levágott fülétől kezdve Latinovits Szárszójáig, Csáth Géza morfinizmusától Csontváry éhhalláláig. A nagyközönség mindig is szerette a híres emberekről szóló szenzációkat, a borzongató titkokat, s amikor a kérdés olyan konstellációban kerül olykor napvilágra, hogy a tágabb (ez esetben: hígabb) „szakma" is azon csámcsog: majd Illyés halála után megtudunk egyet s mást József Attiláról, nincs is igazán mit csodálkozni azon, hogy József Attila naplóját közszemlére teszik. Élek azonban a gyanúperrel, hogy nem véletlen a dolog. József Attila 1937-ben halt meg, s a szerzői jog, ha jól sejtem, ötven évig zárolja a szerző kiadatlan műveit. A jogi védelmet csak az örökösök beleegyezése oldhatja fel. József Attila bő ötven évvel ezelőtti öngyilkossága (Méry Gábor felvétele) után így kerülhetett naplója avatatlan kezekbe, piaci áruként, szenzációnak kiadva, ami, jó! meggondolva, a személyiség jogait teszi kérdésessé. Magyarán, profánul: olyan ez némiképp, mint a halottgyalázás. Mert a költő már nem védekezhet, hogy legbelsőbb titkait kifecsegjék. Nem koppinthat a kezére az érzéketlen kiadónak, hogy ami papírra vettetett, az nem mindig irodalom, s nem mindig publikus. Nem foghatja be az előadóművész száját (akit talán jószándék vezet), hogy ezt azért mégsem, ezt csak úgy magamnak, s az orvosnak karistoltam a papírra. „Ez is József Attila volt", védheti vélt igazát a balga kikiáltó, aki, beleélve magát a szövegbe, a költő által önmagát is igyekszik felértékelni, sőt, „ez volt az igazi József Attila", replikázhat, nem fogva fel ésszel, hogy ami a költő tudatalattijából „átszivárgott" verseibe, azt gyémántkeménységű fegyelemmel és művészi önkontrollal szűrte meg a költő, aki nagyon is tudta, hol a határ kimondható és kimondhatatlan között. S ez nem prüdéria, de etika kérdése. KÖVESDI KÁROLY Komáromban a városi egyetemről (Új Szó-hír) Sidó Zoltán, a Komáromi Város Egyetem igazgatója ma este 18 órai kezdettel a Duna Menti Múzem Klapka téri előadóhelyiségében beszámolót tart az általa vezetett intézmény jelenéről. Mint ismeretes, a városi egyetem 1992 szeptemberétől különböző alapítványok, Komárom, egyéni támogatók, valamint a hallgatók által befizetett tagdíjból működik. Az ezredfordulóra mutatkozó óriási pedagógushiányt városi egyetemeink csak részben képesek enyhíteni, tevékenységükkel mégis nagy visszhangot váltanak ki. A múzeum magyar nemzetiségi osztályának szervezésében sorra kerülő ma esti előadáson Sidó Zoltán bizonyára választ ad a kételkedőknek csakúgy, mint a városi egyetem iránt érdeklődőknek felmerülő kérdéseikre. (kosár) ITTHON TÖRTÉNT-7 NAP ALATT 1 LÉNYEGÉBEN MARAD A VÁLASZTÁSI TÖRVÉNY. Duray már többször kijelentette, hogy a hármas koalíció (MKDM, Együttélés, MPP) létrehozása azon múlik, milyen lesz, módosul-e a választási törvény. Részletesen nem fejtette ki, hogy a törvény milyen módosulása miként befolyásolná a magyar lakosság által hőn óhajtott együttes fellépés megvalósulását. Nos, az elmúlt hét folyamán nyilatkoztak a kérdésben a legfontosabb szlovákiai pártok vezetői, és ezek alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a leglényegesebb kérdésekben nem módosul a jogszabály. Marad az arányos választási rendszer, és a parlamentbe jutási küszöbhöz sem nyúlnak hozzá. Tehát itt az ideje, hogy a magyar pártok vezetői meghallgassák őfelsége a nép óhaját. A lakosság mostantól kezdve mindennemű alpári, ideológiai vagy anyagi megfontolás által ihletett időhúzást majd a nevén nevez, és levonja a következtetéseket. Nem engedhetjük meg magunknak erőnk felaprózását, és pártvezetőink sem engedhetik meg maguknak, hogy sorsunkról néhány ember, netán egyetlen politikus döntsön valamelyik pártközpontban. Néhány héten belül kiderül, hogy melyik magyar politikus „hány pénzt ér". Nevén kell neveznünk a gyereket! RÉSZVÉNYEK - JUTÁNYOS ÁRON. A Kelet-szlovákiai Vasmű az ország jobb vállalatai közé tartozik, így részvényeinek árfolyama kedvezően alakult. A privatizálás során a részvények 9,53 százaléka a Nemzeti Vagyonalap tulajdonában maradt. A Mečiar-kormány március 11-én (tehát abban a pillanatban, amikor már tudta, hogy megbukik) úgy döntött, hogy ezt a 9,53 százalékot névértéken, tehát 200 koronájával áruba bocsátja, mégpedig a nagyvállalat menedzserei által hirtelen létesített Manager Rt. javára. Összesen 1 567 970 részvényről van szó. Nyilvánvaló, hogy az új kormány „kapásból" felfedezte, hogy ha formailag rendben is van az ügylet, etikai szempontból erősen kifogásolható, mert a négy számtani alapművelet segítségével is megállapítható, hogy nagy összegű károsodás érte az álamkasszát, másrészt pedig a Mečiar-párt anyagilag elkötelezte az ügyletben érintetteket, így a furcsa transzformáció bírálói a következő három kérdést tették fel a privatizálásban meghatározó szerepet játszóknak, nem utolsósorban Július Tóth volt pénzügyminiszternek: 1. miért nem fokozatosan dobták a részvénypiacra a 9,53 százalékot? 2,. miért nem akkor adták el a részvényeket, amikor jó áron nagy volt irántuk a kereslet? 3. mivel magyarázható a nyaktörő sietség? Még a tőzsdézésben járatlan állampolgárok is könnyűszerrel meg tudják válaszolni mind a három kérdést: Mečiar kormánya ezzel a privatizációs húzással próbált magának anyagi bázist teremteni a további politizáláshoz. A módszer nem új, Olaszországban például eddig is nagyban alkalmazták, és az eredménye az lett, hogy a politikai pártok teljesen összefonódtak a gazdasági szférával, és teljesen elzüllött a közélet. Csakhogy Itáliában e folyamat 40 évig tartott, míg nálunk másfél esztendő is elegendő volt hozzá. Most már mindössze az a kérdés, miképpen reagál erre a mindenből kiábrándult választópolgár, illetve hogy az új kormánynak lesz-e elegendő ereje és elszántsága az ilyen ügyeskedések meggátlására. TELEVÍZIÓZÁS - STOPPERÓRÁVAL. Hivatalosan még nem kezdődött meg a választási kampány. Hogy ennek ellenére már javában folyik, azt egyebeken kívül az is bizonyítja, hogy a Kereszténydemokrata Mozgalom vezetői kénytelenek voltak tiltakozni a Szlovák Televízió műsorigazgatójánál, mert a tévé aránytalanul nagy terjdelemben tudósított a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom sajtóértekezleteiről, miközben csak „élő anyag" nélkül és fölöttébb kurtán számolt be a kormánypártok hasonló rendezvényeiről. Tehát kezdetét vette az elektronikus tömegtájékoztató eszközökért folyó politikai küzdelem, és félő, hogy őszig nemcsak politikai eszközöket vetnek be a pártok. Meghatározóan befolyásolja a helyzetet, hogy Mečiarék 1992 nyara óta nem voltak „szívbajosak" a másképp gondolkodó tévések és rádiósok leváltásában, ezzel szemben az új kormány e téren is európai normákat ígér érvényesíteni a közszolgálati médiumokban. Biztos, ami biztos alapon azonban minden párt vásárolt stopperórát, hogy módja legyen legalább a mennyiségi arányok ellenőrzésére. A magyar pártok - lévén, hogy az ő agitációs terepük elsősorban a nyomtatott sajtó - mind megvették a colstokot, hogy lemérhessék, melyikük hány négyzetcentiméteren kapott lehetőséget az öndicséretre. TÓTH MIHÁLY MKDM-iroda Dunaszerdahelyen A Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom Dunaszerdahelyi Területi Választmánya megnyitotta irodáját. Cím: MKDM-iroda, Dunaszerdahely, Fő utca 23., III. emelet, 302es számú helyiség. Telefon: 0709/21391. Fogadóórák: hétfő 8.00-15.30; szerda 13.00-17.30; péntek 8.00-15.30. Laci bácsi elment VIgh Károly történész a Sarló és a Prochászka-körök szellemi csatáin edződött két háború közti reformnemzedék utolsó mohikánjai közé tartozónak vallotta Göndöcs Lászlót, akiről két évvel ezelőtt, 80. születésnapja alkalmából írt méltató cikket. A méltatás a tekintélyes kort megélt Göndöcs László - avagy nevezhetnénk őt egyszerűen mindenki Laci bácsijának is tisztelői számára egyben bizakodásra is okot adott, mert arról szólt, hogy 80 évesen is, a Rákóczi Szövetség lelkes főtitkáraként fáradhatatlanul végzi tevékenységét a felvidéki és a kárpátaljai magyarság kulturális-honismereti mozgalmai támogatásának szervezésében. A bizakodás, bizakodásunk élete utolsó percéig tartott, hisz nyolcvankét évesen is teljes szellemi frissességgel foglalkozott ügyeinkkel. Négyféle halálos betegséggel való küzdelmét ugyanolyan szívóssággal vívta, amilyen szívós akarattal küzdötte végig életét. 1912. október 5-én Losoncon született, és iskoláit is itt kezdte. Ahhoz a fiatal érelmiségi generációhoz tartozott, amelynek tagjai a felvidéki magyarság leszakadása után bátran vállalták a kisebbségi sors kihívásait, és tanulmányaikat szlovák, illetve cseh egyetemeken folytatták tovább. Az idegen környezettel, a teljesen eltérő hagyományokkal rendelkező világgal való találkozás azonban nem gyöngítette a felvidéki magyar ifjúság nemzettudatát, hovatartozás-érzését. Ellenkezőleg, mindez inkább megtermékenyítőleg hatott rájuk. Gondoljuk csak el, hogy a felvidéki ifjúság két legjelentősebb értelmiségi-szellemi mozgalma, a Sarló mozgalom és a mind ez idáig kevéssé méltatott Prochászka-körök mozgalma is a Prágában tanuló magyar egyetemisták kezdeményezésére jött létre, és az ő segítségükkel válhatott országos kiterjedésűvé. Ez utóbbi, a Prochászka-körök mozgalma egy életre szellemi-erkölcsi tartással ruházta fel Göndöcs Lászlót és társait. Nem csoda, hisz a mozgalom kibontakozásánál olyan egyéniségek pártoló támogatását találjuk, mint amilyen Fischer-Colbrie Ágoston kassai püspök (a Rerum Novarum pápai enciklika magyar nyelvre fordítója) vagy Pfeifer Miklós kanonok, aki többek közt a prágai nyomornegyedekbe kerülő felvidéki magyar „vendégmunkások" lelkipásztora is volt. A mozgalomból kinőve szinte természetes módon lett Göndöcs László is alapító szervezője a méltán legtekintélyesebb magyar egyesületnek, a SZEMKE-nek (Szlovenszkói Magyar Kultúregyesület), a SZKIEnek (Szlovenszkói Katolikus Ifjúsági Egyesület), a Kárpátaljai Magyar Kulturális Egyesületnek. A társadalmi igazságalanságok és mindenfajta megkülönböztetés elleni küzdelem természetes része volt a keresztény indíttatású felvidéki mozgalmaknak. Göndöcs László ilyen indíttatással vált a felvidéki magyar munkásfiatalok nyári táborainak főszervezőjévé, vezetőjévé. A szervezőmunka az ő esetében - ugyanúgy, mint társai életében - együtt járt egy széles körben végzett felvilágosító, nevelő munkával. Ennek keretében társaival együtt előadásokat tartott szociális kérdésekről, az állampolgári jogok és kötelességek témaköréről, a modern szellemi irányzatokról, a társadalmi fejlődésről, a magyarság helyéről, feladatairól az európai kultúrkörben stb. Szellemi munkáját, gondolatait összefoglaló írásait több felvidéki magyar lap, köztük a legrangosabbak közé számító Új Elet folyóirat is közölte. Tanulmányait 1936-ban Prágában matematika-ábrázoló geometria szakon befejezve a kárpátaljai Beregszászon kezdte meg tanári működését az 1936/37-es tanévben. A tanári katedráról szólítja őt 1939-ben Budapestre Teleki Pál miniszterelnök személyes megbízólevele, mellyel a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban fontos tisztségbe került. Ezért a tevékenységéért viseli az 1945 után uralomra jutó rendszerben a megbélyegzést. Csak 1950ben tud elhelyezkedni tanárként Budapesten. Mozgalmi, szervezői tevékenységének reneszánsza akkor következett be, amikor Magyarországon lehetőség adódott a Csehszlovákiából kitelepítettek, elüldözöttek szabad szervezkedésére, a Rákóczi Szövetség megalakítására. A szövetség munkáját alapító atyaként kezdettől fogva a régi lelkesedéssel és a felvidéki szellemi hagyományokhoz hűen irányította. Régen túl a nyugdíjkorhatáron újra útra kelt, hogy bejárja a felvidéki magyar városokat, vajon van-e helye, hol nevét nem ismernék DélSzlovákiában? Tanácsokat, segítséget adott, ahol csak szükség volt rá. És hol ne lett volna? Tevékenységét mindig a tolerancia, a megértés, a megbékélés szellemében végezte, és ezzel kimondatlanul is követendő példát hagyott hátra mindannyiunk számára, köztünk immáron örökre hiányzó pótolhatatlan helyén. Isten adjon neki örök nyugodalmat! MOLNÁR IMRE