Új Szó, 1994. április (47. évfolyam, 76-99. szám)

1994-04-02 / 76. szám, szombat

1994. ÁPRILIS 2. ÚJ SZÓ' PUBLICISZTIKA Márta nővér boldogsága - Valaha a kollégáim mindig azt mondogatták: te más vagy, mint a többi ápolónő. Valóban, nem tudtam úgy elmenni a beteg ágya előtt, hogy meg ne igazítsam a párnáját, ne töröljem le verejtékező homlokát, ne szorítsam meg a kezét, vagy akár ne simogassam meg az arcát. Az ápolónői hivatást szolgálatként fogtam fel, melynek mozgatórugója elsősorban a szeretet. Amikor a betegek nővérkeként szólítgattak, csak kuncogtam magamban. Én ugyanis már régóta valóban nővér, apáca voltam. Csakhát a múltban mindezt felfedni, a családtagjaim veszélyeztetése nélkül, nem lehetett. Az 1989-es társadalmi változások számomra különösen örömteljesek voltak, hiszen mihelyt lehetett, beöltöztem apácának. 1990-ben a kramárei kórház igazgatója, a jelenlegi egészségügyi miniszter, azzal a javaslattal kereste fel a Notre-Dame rend elöljáróit, hogy legyenek segítségére egy egyházi egészségügyi szakközépiskola létrehozásában. Amikor erről a kezdeményezésről tudomást szereztem, arra gondoltam, ez az a terület, amelyen fogadalmamat a legodaadóbban teljesíthetném. Mert a betegápoláson kívül nagyon szeretem a fiatalokat is... Szerencsére a rend számolt velem, s tanítani kezdtem az egyházi egészségügyi szakközépiskolában, ahol általános nővéreket képezünk. Az eltelt négy esztendő alatt nemcsak niuk kellett viszont, mivel egyházi iskoláról van szó, az oktatás imával kezdődik és fejeződik be, s hogy a tantervünkben a hittannak fontos szerepe van. Tisztáztuk azt is, hogy mi mindenben segíteni kívánjuk őket, mintha egy nagy család volnánk... Az eltelt évek alatt megtanultuk tisztelni egymást. Talán egy példával támasztanám alá, hogy ha a fiatalt szeretettel vezetik, megváltozhat. A javára persze. Volt egy diákom, aki többet járt a kocsmába, mint az orvosi egyetem előadásaira, aminek az lett az eredménye, hogy nem tette le a vizsgákat. Hozzánk jelentkezett, hogy legalább valamilyen képesítést szerezzen. Hogy miket művelt az ima alatt?! Eleinte megróttam, aztán már csak a tekintetemmel irányítottam. Néhány hónap múlva már erre sem volt szükség. Azt nem állítom, hogy velünk együtt imádkozott, hiszen erre nem kényszerítette őt senki, de tény, a fiatalember magába a diákok tanultak, nekem is meg kellett szereznem a pedagógiai képesítést. A mi iskolánkban á nappali és az esti tagozaton több osztályban párhuzamosan a már érettségizett fiatalok oktatása folyik, de megpróbálkoztunk a nyolcadik osztályból kikerülők négyéves képzésével is. Alig akarom elhinni, hogy a gyerekek az idén májusban már érettségizni fognak... Mi tagadás, az első évek nem voltak gondmentesek, eltartott egy ideig, amíg megszoktuk egymást. A különböző családi környezetből érkező fiatalok előtt tisztázni kellett, hogy ha nem éreznek késztetést, nem kell belépniük rendünkbe. TudatosítaMéry Gábor felvétele szállt. S a lányok? Ügy veszem észre, hogy az oktatás alatt rádöbbennek, más is van, nemcsak á tánc, a fiúk, az új ruha. Lehet, hogy ez annak a következménye, hogy a kórházban a halállal, a betegséggel, az elesettséggel találkoznak. Közrejátszhat talán az is, hogy az iskolában rajtam kívül még négy rendbéli apáca oktatja őket... Nem tagadom, diákjaink között vannak olyanok, akikről sejteni lehet, ha eljön az idejük, beöltöznek. Minderről nem faggatjuk őket, ez mindenkinek a magánügye. Az egyházi iskolánkat nemcsak a színvonalas oktatás miatt választják a fiatalok. Tőlük tudom: elvárják, hogy jobb, szeretetteljesebb légkörben készítsük fel őket arra a pályára, amelyről kezdetben nem is sejtik, mennyire nehéz. Az iskolában, majd a kórházban, a beteg ágyánál minduntalanul azt hangsúlyozom, hogy a szenvedőnek nemcsak szakszerű ellátásra, hanem szeretetre is szüksége van. Senkire nem kényszerítem a saját értékrendemet, nálam a szeretet az első helyen szerepel. Márta nővér vallomását lejegyezte: Péterfi Szonya Ady Endre Szép Húsvét Odúkat és kriptákat pattant S bús árokig leér a szava: Ilyen a Húsvét szent tavasza S ilyen marad. Miért tudjon Ő az embervérről, Mikor künn, a Tavaszban, Minden csoda csodát csinál S minden drága fizetség megtérül? Óh, Tavasz, óh, Húsvét, Emberek ősi biztatója Csak azt szórd szét köztünk: Állandó a tavaszi óra S ilyen marad. Krisztus támad és eszmél, Odúkat és kriptákat pattant. Van-e gyönyörűbb ennél? Húsvéti csók Egy évekkel ezelőtt Németországba szakadt popzenész mesélte a múltkorában a tévében, hogy rendszerváltás előtt még úgy-ahogy értette, mi zajlik Magyarországon. Ma, panaszolta, már egyre kevésbé, s mennél inkább igyekszik tájékozódni, annál jobban összebenyolódik benne minden. Minél többet tud, annál inkább belegabalyodik a részletekbe. Ismerős érzés ez számunkra is, pedig mi közelebb vagyunk, alig kőhajításnyira az anyaországtól. Magyarország szekértáborokra és egymás ellen szegülő, hatalmi érdekek uszályába habarodott klikkekre szakadt. „Mélymagyar" és „liberális", kommunista utód és kívülrekedt plebejus rétegek gyúrják egymást a tönkretett ország porondján, leginkább parlamentáris és pártügynek álcázott köpönyegben, miközben már ott tartunk, hogy a magunkfajta halandó csak kapkodja a fejét, ha tapogatózó szándékot vél fölfedezni régi és alkalmi ismerősei arcán: te vajon hová tartozol? Minap valaki rám kent, zsidózok, mert le mertem írni; maradjon meg mindenki annak, ami: magyarnak, szlováknak, zsidónak, németnek, s tiszteljük, legalábbis viseljük el egymás másságát, ha már így egybekavart a történelem forgószele. Kitüntető figyelmem, úgymond, sértő, mert a zsidóság nem entitás kérdése, de vallási hovatartozás kategóriája. Elsőre megdöbbentett a dolog, aztán kesernyés malíciával konstatáltam: nem írásom lényegének szólt a hát mögötti bírálat, hanem a sejtésnek, hogy egy „másik" szekértáborhoz tartozom. Végül is nincs abban semmi meglepő, bármily tragikus történelmi rövidlátás eredménye is, s magyarságunk megtartásának szempontjából végzetes baklövés, hogy az égig kapaszkodójegenyék miránk is kivetik árnyékukat, s igyekeznek aktuálpolitikai játékaikban adu ászokként vagy legalábbis filkókként felhasználni bennünket. Bármelyik táborról essék szó. Van Ady Endrének egy csodálatosan tiszta, vizionális írása 1917-ből, amelyet a Németországban élő s egykori hazájában zavartan pislogó magyarnak el kellene olvasnia. Az írás címe: Korrobori, s megtalálható a költő Publicisztikai írásainak harmadik kötetében, az 519. oldalon. Nem is annyira tiszta, mint vízióterhes, mert amit Ady 1917-ben fölvetett, mára keserű valóság lett. Legszívesebben — okulásként, kései figyelmeztetőként? — ide másolnám az egészet. A korrobori, írja Ady, egy ausztrál néptörzs tánca, melyben „megjelképezvén a nagy emberi rejtélyt", a férfiak táncolnak, a nők zenélnek. A táncba bele lehet halni, hiszen a végkimerülésig folyik, s a férfiak ott végzik a nők lábai előtt. „Micsoda gyávaság még meg nem mondani, hogy a Korroborit űzzük, járjuk pár évtizedek óta a Duna-Tisza táján? Itt kétfajtátlan s egyfor mán idegen fajta szeretkezik egymással a Korrobori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszánuUval foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyülölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncol. Itt egymást fojtogatva a szerelemtől vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz. "De — így Ady — az igaz, ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé, elvegyült egymillió zsidó? Hogy e zsidók megcsiMéry Gábor felvétele nálták nekünk Budapestet s mindazt, ami talán — talán? biztosan — nincs is, de európaias, és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik mint nép, szintén nincsenek. " Mert a „belső ellenfeleink" és a „liberális" billogok osztogatásával bizony őrájuk utalgatnak a „nemzetiek". Miközben eszköztárukban Rákosiékkal, Szamuelyékkel azonosítják őket, míg a másik oldal HorthyMagyarországot kiált, s a rendszerváltást talán türelmetlenül akarókat kikiabálják az amerikai parlamentben, mintha Magyarországon boszorkányüldözés folynék. A tőkéért, a tájékoztatásért folytatott ádáz harc az Ady által felemlegetett korroborit takarja, s ha van tanulság a közel nyolcvan év történelméből (leszámítva a Holocaust vagy a Don-kanyar táncost és zenészt tizedelő infernóját), az számunkra nézve igen lesújtó és elmarasztaló tanulság: ugyancsak elgyávultunk az igazság kimondásában a Duna-Tisza táján, s nem kevésbé, hogy ez a gyáva, tyúkpörökhöz hasonló kiszorítósdi rajtunk, határokon túl rekedt magyarokon csattan a legfájdalmasabban. Nyílt dolog, s épeszű ember aligha vonja kétségbe, hogy a kisebbségben élő magyarokon (de talán až egész térségen) egy stabil, nyugodt légkörű, anyagiakban és szellemiekben gyarapodó Magyarország lendítene leginkább, s ez a két tehetséges (júdeai és turáni) faj egymást segítve csodákra lenne képes. Igaz, ennek felismerését az bajosan vetheti föl, akire ilyen-olyan bélyeg rányalható. Bajaink oly nagyok, írta egy másik költő, hogy azzal csak megszállottak és szentek foglalkozhatnak. Tegyük hozzá: olyan emberek, akik nem vesztették hitelüket az elmúlt évtizedek alatt, s nem vásárolhatók meg percnyi előjogokkal. Akik a szekértáborokat nem igazán kedvelik. Hogyan jósolta Ady? „Előtípusát látom egy új népnek, a Korrobori kiváltott népének, s ó, bár jól látnék. Ez volna minden dilemmánk megoldása, s nyilván a História remekbe szült munkája, ha igaz volna. (...) A kultúra és a továbbmenés tehát a Balkán-fajták közé ékelt korcs magyarság számára: a nem éppen tökéletes, de hasznos zsidóság. Egyébként? Egyébként: „Örülj és vigadozz. Edomnak leánya, ki lakozol Hucnak földében, mert még terajtad is átalmegyen a pohár, megrészegülsz, és okádol." Tudvalevő, a peremmagyarság nélkül Magyarország elveszett. Aki ezt nem ismeri fel, annak ivadékain még sokszor átalmegyen ama keserű pohár, s ha lesz feltámadás, abból mi kimaradunk. A mai, okádásra ingerlő helyzetben hasznos lenne tudatosítani magyarnak és nem magyarnak, liberálisnak és nemzetinek, nemzeti-liberálisnak és mindenféle öntitkoló és másra mutogató táborverőnek, hogy ez talán az utolsó lehetőség. Ehhez., persze, keresztényi tolerancia kellene, ha már keresztényeknek szeretnénk tudni magunkat. Volt a régi egyházban egy szép, azóta divatjamúlt szokás: húsvét reggelén a hívek húsvéti csókkal üdvözölték egymást... KÖVESD! KÁROLY