Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-03 / 51. szám, csütörtök

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szói 1994. MÁRCIUS 3. A

mindenkori utód megsüvegelő tiszteletét érdemlik azök az önzetlen emberek, akik hagyományainkat, nemzeti múltunkat, kulturális örökségünket egészséges lokálpatriotizmussal igyekeznek ápolni. Különösképpen a nehéz időkben, amikor a hatalom mindenható urai mindent megtesznek azért, hogy gerincét sorvasszák az emlékezni kívánó, a gyökereit megtartani akaró közösségnek. Legyen az nemzet, kisebbség, vagy akár kicsiny falu. Nyolcvankilenc novemberét követően ezekből a béklyókból is lehullott jónéhány. A görcsök oldódni kezdtek, s az öntudatra ébredés egészséges megnyilvánulásait tapasztalhattuk Dél-Szlovákia szerte. Szobrok, mártírhalált halt névtelenek és ismerősök nevei fordultak ki a földből, emléktáblákról pergett le évtizedek rászáradt sara, a kegyelet új szimbólumai születtek és kerültek az őket megillető helyre. Parafrázissal élve: az élet él és emlékezni akar. Immár szabadabban, ha még nem is maradéktalanul. Egy méltóbb sorsot érdemlő alkotás Erdélyi János sem próféta hazájában? HAGYOMÁNYÁPOLÁS ÉS ROMBOLÁS NAGYKAPOSON Annál meghökkentőbb és érthetetlenebb, hogy néhány ember munkáját, akik szívós akarattal dolgoztak a közért, hogyan tudják ismét lesajnálni egyesek, ráadásul olyanok, akiknek a közakaratot lenne hivatásuk képviselni. Anyagi és szellemi vonatkozásaiban egyaránt. Nagykaposon mintegy harminc éve éledt újra Erdélyi Jánosnak, a város szülöttének a kultusza. Annak az Erdélyinek, aki költőként, kritikusként, filozófusként és népköltészet-gyűjtőként gazdagította az egyetemes magyar kultúrát, és sugározta vissza a szellem fényét a szülőföldnek. A város református templomának fálán még a múlt században, 1894-ben (Erdélyi születésének nyolcvanadik évfordulóján) felavattak egy emléktáblát. Az 1964 óta megtartott Erdélyi János Napok szervezői, életrehívói sem akartak adósai maradni a nehéz jelennek s az utódoknak, így hosszas vajúdás után 1968-ban sikerült közadakozásból a városi parkban felállítani Erdélyi szobrát, amelyet Nagy János szobrászművész készített. A fáradozások eredményeképpen az egyre gyűlő tárgyi emlékeknek végre egy emlékszobát is sikerült felavatni 1989ben, az író születésének 175. évfordulóján. Az emlékszobát a múlt év végén kilakoltatták. Helyére a városi könyvtár költözött, amelyet viszont az adóhivatal szorított ki helyéről, az egykori ifjúsági házból. Géczi Lajos nyugalmazott gimnáziumi tanár, az Erdélyi-anyag gyűjtője, gondozója nem titkolja felháborodását az üggyel kapcsolatban. - Végre 1989 április elsejére, Erdélyi születésének 175. évfordulójára összeállt egy tisztességes emlékszoba. Kirakhattuk az író relikviáit, könyveket, egyebet. Gondoltuk, amíg nem lesz valamilyen emlékház, vagy múzeum Kaposon (amelyet szintén szorgalmaztunk, de süket fülekre talált a kérés), legalább itt megtekinthetik az ide érkező vendégek az anyagot. Tavaly decemberben legnagyobb megdöbbentésünkre azt hallottuk, hogy a városi könyvtár beköltözése ürügyén a szobát egyszerűen megszüntették, az anyagot kihordták onnan. Nyomban írtam a polgármesternek egy felindult hangú, felelősségre vonó levelet, hogy micsoda dolog az. Amikor a közeli Királyhelmecen múzeumot létesítenek, s egyáltalán minden város igyekszik a kulturális emlékeit megőrizni, itt, Kaposon emberemlékezet óta csak pusztítanak és rombolnak. Mert végülis előállhat vis major helyzet, de legalább kérdezzék meg tőlünk, akik gondoztuk ezt a szobát, hogy mi legyen a teendő? Hajdúk György a Csemadok nagykaposi városi választmányának vezetője is méltánytalannak tartja az eljárást, illetve a módszert, ahogyan a város vezetése eljárt. -Az évtizedek folyamán értékes anyag gyűlt össze Erdélyivel kapcsolatban. Sok eredeti kiadványt kaptunk az író leszármazottaitól. Ez az anyag egyik helyről a másikra Géczi Lajos: „Mint egy elhasznált cipőt..." vándorolt, míg végül 1989-ben, az akkoii jnb elnökének segítségével, a művelődési házban méltó helyre került. Erdélyi János Emlékszoba néven. Örültünk, hogy Erdélyi szellemi örökségét végre méltó helyen tekintheti meg a közönség. Most még az sem teljesen egyértelmű, ki rendelte el a kiköltöztetést: a művelődési ház igazgatója a polgármesterre, a polgármester az igazgatóra hárítja a felelősséget. Nézetem szerint valószínű, hogy a városi hivatal elöljárója utasítására történt az emlékszoba kiürítése. Fájó, hogy három évtized törekvéseinek eredményét söpörték el egy utasítással, hogy az összegyűjtött tárgyi emlékek avatatlan kezek beavatkozása következtében nem tölthetik be küldetésüket. Pedig az Erdélyi János Napok egyre inkább bekerült a szlovákiai magyarság tudatába. Irodalmi és kulturális életünk színe-java megfordult itt, nem szólva a magyarországi résztvevőkről. Ez év áprilisában szintén megemléígy hever az Erdélyi-anyag. A fotón Hajdúk György mutatja a jobb sorsra érdemesült emlékeket. (Méry Gábor felvételéi) kezést terveznek, az író születésének száznyolcvanadik évfordulójának kapcsán, melyre meghívták többek közt Csoóri Sándort és Tőkés Lászlót is. Géczi tanár úr elmondja, született egy megegyezés, írásbeli szerződés, melyet mind a város vezetése, mind a Csemadok vezetése aláírt. A szerződésben pontokba foglalták, hogy a városi hivatal jelöljön ki új helyiséget az Erdélyi-anyag méltó elhelyezésére, s hasonló dicstelen lépésekre a jövőben ne kerüljön sor, ki milyen alkalommal használhatja ezt a szobát, ki gondozza, egyebeket. A végleges időpont február huszonnyolcadika lett. Április nyolcadikán (a virágvasárnap miatt egy héttel az évforduló után) ismét nagyobb szabású emlékünnepélyt készülnek tartani Nagykaposon, amelyre illusztris vendégeket hívtak. A már említett Csoóri Sándoron, Tőkés püspökön kívül ott lesz Erdélyi János unokája is, akiket a város díszpolgárává avatott. Ekkor szeretnék átadni a díszpolgárságról szóló okiratot is. Április kilencedikén, egy héttel később pedig értelmiségi fórumot rendeznek kárpátaljai, magyarországi és hazai írók újságírók részvételével. Mindenképpen ildomos lenne tehát, ha az ide látogató vendégek és meghívottak ne egy áldatlan állapotot találjanak. Egyébként a város parkjában álló Erdélyiszobrot sem kíméli az idő és a vandál kezek. Már a múltban is vita tárgya lett Csemadokgyűléseken, hogy a szobrot más helyre kéne áthelyezni, védettebb helyre, ahol nem mázolhatják be és nem törhetnek szét rajta üvegeket. Ha ez az állapot tovább tart, Nagy János alkotását a vandálok teljesen tönkre teszik. A szobor lényegében az egykori vnb gondozásába tartozott, így most a városi hivatalnak kellene tennie valamit ez ügyben. Persze, más gondok is foglalkoztatják a kaposiakat, főleg azokat, akik igyekeznek magukénak érezni a várost, s szívükön viselik a sorsát. A közelmúltban nagy vitát váltott ki például a csernobili károsultak betelepítése. Az ellenzők véleménye szerint a város közepén üresen álló, meglehetősen rossz állapotban levő lakásokat az arra igényt tartó helyi polgároknak kellett volna adni, s nem a nemzetiségi arányt tovább „hígítani" s a munkanélküliek számát szaporítani. Máig tisztázatlan, kinek állt érdekében ez a gesztus. Mint ahogyan azt sem értik sokan, miféle balsors verte meg Nagykapost a mindenkori vezetéssel, amely sosem lendített a köz ügyein. - 1952 szeptemberétől lakom a városban - mondja Géczi Lajos - de a városi hivatallal mindig közelharcot kellett vívni, ha valamit el akartunk érni. A város mindig úgy vett részt a dolgokban, hogy már régen elkészült valami, s nagy nehezen beleegyezett. Ám mindezen túltesz az Erdélyi-emlékszoba esete, melyet mint egy használt cipőt, úgy dobtak ki. Mindezek után talán bocsánatos mulasztás, hogy nem kerestem fel a város vezetőit, hogy megmagyarázzák a bizonyítványukat. A legékesebb magyarázat az lesz (és jóvátétel), ha helyre állítják a kilakoltatott emlékszobát, hogy a városnak ne kelljen szégyellnie magát Erdélyi János születésének 180. évfordulóján. Vannak községek, amelyek ahhoz a kevéskéhez is ragaszkodnak, amivel a sors megajándékozta őket. Erdélyi János nem kevéskét cselekedett a magyar kultúráért. KÖVESDI KÁROLY pillanatképek Köpni szabad Makov az ország kettészakadása után vált ismertté, hiszen annak minden előnyével és átkával együtt határközség lett. A falu lakosainak nagy hányada hithű szlovák és természetesen Mečiarpárti, s noha elismerik, hogy a vezér ígéreteit nem teljesítette - nincs kétkoronás tej és a régióban munkalehetőség sem mégis vakon megbíznak benne. Egy bőbeszédű parasztkendős nénike, az élelmiszerüzlet előtti várakozás pillanatait rövidítendő, magyarázta mindezt, s az akkor hát miért? kérdésemre kimerítő választ adott. -ő az egyedüli, aki érthetően beszél, s nem használ idegen szavakat. Ami a szívén, az a száján. És hogy ígéreteit nem váltotta be? Tehette? Meg aztán, ilyen a politika, nem? A legfontosabb az, hogy mi, szlovákok támogassuk. Ugye? - mosolyog rám az üzletbe érve. Amikor közlöm vele, hogy én bizony magyar vagyok, gyorsan keresztet vet és köp egyet. Az üzlet padlójára. Bezzegék A sífelvonó alatti parkolóban a pozsonyi rendszámú személyautók egymás mellé sorakoznak be, a csehek és a némétek külön sort alkotnak. Hó van, a nap süt, a zsolnai tulajdonosok a presszóban olcsón mérik a rumot, de gondolnak az éhes síelőkre is, ízletes leveseket kínálnak „népi" árakon. A téli sport kedvelői között több az olyan, aki márkás sífelszereléssel érkezik, ám senki nem nézi le azokat, akik csak hazai leceken, szerényebb cipőben siklanak a havon. A bérlet árával (15 menet 100 koronáért) is elégedettek az emberek, főleg miután valaki szóba hozza, hogy az Alacsony Tátrában 260 koronát kérnek. A felvonó folyamatosan szállítja a síelőket. Nem kell várakozni. A harmadik napon valamennyien már ismerősként üdvözöljük egymást, kinek-kinek a táskájából előkerül egy kis szíverősítő is, s míg a gyerekek őrültek módjára siklanak a havon, mi felnőttek politizálunk egy kicsit. A férfiak visszafogottabban, a nők erélyesebben. Az első mondatoknál kiderül, hogy a hegy lábánál „ellenzékiek" találkoztak. Nem zavar bennünket az sem, hogy műszaki hiba miatt leáll a felvonó. Beszélgetéssel műlatjuk az időt. Egyszer csak egy nyafogó, fisztulás hangra leszünk figyelmesek. - Bezzeg ez Ausztriában nem fordulhatna elő — mondja egy lila overallba bújt, lila sícipős és lila síléceken álló hölgy. — Ugye fiacskám? — kérdezi a fűzöldbe öltözött férjétől, és ugyancsak divatos szerelésben feszítő tini fiától. Mivel nem hallja hangos helyeslésüket, felénk fordulva magyarázza, hogy borzalmasak a hazai sípályák, felvonók. Bezzeg... - Bennünket nem zavar a kényszerpihenő, sőt - mondjuk, s azzal nyugtatjuk, élvezze a napsütést. Nincs kedvünk hallgatni sirámait. A gyerekek, megúnva a várakozást, hirtelen eldöntik, hogy kólát innának. Mindenki megtalálja anyját, apját, s pénzt kér. Kap is persze. A „Bezzegék" fia is menne a többivel, de anyja nem engedi: - Hová gondolsz? Az autóban van tea és kenyér is. A kóla drága. Gondolj arra, hogy a síbérlet is pénzbe kerül. Majd eggyel járunk, az öt menet elég lesz. Ám ha ügyes leszel, megelőzheted a sorakozókat. A kezelőnek mondd azt, hogy nálunk a bérleted - oktatta ki fiát a mama, majd hozzáfűzte: nem kell a többiekkel rohannod lefelé. Gyere csak szépen, lassan, utánam... Gondolom még folytatta volna, de szerencsére elindult a felvonó. A dombon, siklás közben egy csoport közepén a lila szerelésben álldogáló nő hangja ütötte meg a fülemet... bezzeg Ausztriában ... PÉTERFI SZONYA