Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-01 / 49. szám, kedd

7 KALEDIPSZKÖP 1994. MÁRCIUS 1. EGY RÉGIÓ-KÉT HÍR Tornaľa lesz a vasúton is? Tornaija szlovák elnevezése 1990. október l-jén változott Šafárikovóról Tomalára. A város vezetői a névváltozásról értesítették a különböző szerveket, intézményeket és vállalatokat, többek között levelet intéztek a Csehszlovák Államvasutak vezérigazgatóságához is, amelyben kérték a helyi vasútállomás nevének megváltoztatását. Hogy ez a mai napig nem történt meg, az csupán a vasút „érdeme". Meg is indokolták, hogy miért nem lehet szerintük Safárikovót megváltoztatni. Mint négy éve írták: Šafárikovo nem azonos azzal a településsel, amelyet a honatyák Tornatának neveznek, mert időközben néhány falu - melyek közigazgatásilag évekig a városhoz tartoztak önállósult és ezek ugyanúgy a magukénak érzik a vasútállomást, mint Tornala, Többszöri levélváltás után megváltoztatták korábbi véleményüket, de közölték, hogy a névváltoztatás jelentős anyagi kiadásokkal jár, ha a város hajlandó 200 ezer koronát az új menetrendek kinyomtatásáért átutalni, nincs semmi akadálya kérelmük teljesítésének. írták mindezt tavaly áprilisban, amikor a települések anyagi helyzete labilissá kezdett válni. A levelezgetésnek és a vitának most február elején Roman Hofbauer közlekedési miniszter vetett véget, aki a városatyáknak adott' igazat és elrendelte az új menetrendek kinyomtatását a vasút költségén. Valamint felszólította a Szlovák Vasutakat, hogy április l-jével cseréljék ki a vasútllomás megnevezését Safárikovóról Tornaiára. A közlekedési miniszter végezetül leszögezte, hogy határozata végleges és megfellebbezhetetlen. Visszahelyezik a Tompa-szobrot A rimaszombati városi képviselőtestület decemberben döntött Tompa Mihály bronzszobrának eredeti helyére történő visszaállításáról. A tanácskozáson több időpont is elhangzott (többek között május 4-e, a város ünnepe is szóba került). Végül is a testület pontos időpontban nem állapodott meg, hanem úgy határozott, hogy a költő szobrát június végéig helyezik át a Városkertből a Tompa térre. A Városi Közszolgáltató Vállalat a múlt heti hideg napokon a szobrot és annak talpazatát a parkból a vállalat központjába szállította. Sokak számára érthetetlennek tfint, miért a legnagyobb hidegben fogtak hozzá a munkálatokhoz. Mint megtudtuk: a vállalat dolgozói tulajdonképpen a fagyra vártak, hogy a városkert átázott talaján járműveikkel közlekedni tudjanak. Ezután már felgyorsulhatnak a munkálatok és még az is elképzelhető, hogy a magyar képviselők által javasolt májusi időpontban megtörténhet Tompa Mihály szobrának visszahelyezése. (farkas) Atomosodhat a gengszterizmus AZ AMERIKAI AKADÉMIA DRÁMAI FIGYELMEZTETÉSE Az atomfegyverek még szétszerelésük után is veszélyesek, és aggasztó, hogy az érintett kormányok késlekednek a szükséges intézkedésekkel - állapítja meg az Egyesült Államok Tudományos Akadémiájának tanulmánya. Különösen sürgős a plutónium kérdésének megoldása. Amerikai tudósok kormányzati felkérésre elemezték a helyzetet, és arra a következtetésre jutottak, hogy nagyon gyors, határozott intézkedésekre és nemzetközi egyezményekre van szükség. A hidegháború utáni leszerelési lépések révén mintegy ötvén tonna többletplutónium „keletkezik" a többezer atomfegyver szétszerelésekor. Ez nyilvánvaló és komoly veszély, ha a tárolás, a nyilvántartás és az újrahasznosítás kérdéseit nem rendezik a legnagyobb körültekintéssel márpedig egyelőre ez el sem kezdődött. A Szovjetunió szétesése után még csak fel sem mérték, mi a teendő ezen a téren. A tudósok sürgetik, hogy mihamarabb amerikai-orosz, majd a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség bevonásával világméretű egyezmény szülessen az atomfegyverek szétszerelésekor keletkező plutónium grammnyi pontosságú nyilvántartásáról. Rendkívül fontos lenne ez az ukrán atomrakéták leszerelésekor, mert a volt Szovjetunióból már eddig is több uránlopást jelentettek. Egy ízben „fegyverkész" uránnak kelt lába. A drága és veszélyes anyagok körül súlyosan fenyegető-korrupció, a terrorizmus és a bűnözés „atomosodása" írja a jelentés. A felhalmozódó plutóniumkészletek problémáját hosszú távon is rendezni kell. Amerikai részről elvetik azt az ötletet, hogy a világűrbe lőjék ki vagy a föld alatt robbantsák fel a készleteket. Az egyik ígéretes megoldás, hogy egy bizonyos technológiával „elüvegesítik", a másik pedig az, ha a békés célú atomerőművekben fűtőanyagként hasznosítják. Mind a két eljárás költséges, az utóbbihoz az erőműveket is módosítani kell. Dc talán még mindig jobb, mintha kilométerekre a föld alá kellene elásni - mindenesetre ezt a lehetőséget is meg kell vizsgálni. Mindenekelőtt azonban meg kell határozni, hogy a Jogos" atomhatalmak mennyit és hogyan akarnak megtartani fegyverzeti célokra. Egyelőre ez sem történt meg. Utána a maradék maradékát a legszigorúbb ellenőrzés alá kell helyezni, hiszen hal kiló plutóniumból minden különösebb technikai nehézség nélkül lehet bombát gyártani. A békés célú reaktorokban felhasznált plutónium jelentősen különbözik a hadi alkalmazásútól, de azért nem nehéz a reaktorokban évente keletkező 60-70 tonna „melléktermék-plutóniumból" fegyvert csinálni - figyelmeztet a jelentés. A használt fűtőanyagból kivont plutónium elvileg újra felhasználható lenne energiatermelésre - csak az a bökkenő, hogy nagyon drága, sokkal költségesebb, mint uránt alkalmazni. Egyébként 1992 végén 86 tonna „inelléktermék-plutóniumot" tároltak a világon. A plutónium azért veszélyesebb az erősen dúsított uránnál (angol rövidítéssel: HEU), mert az utóbbiból könnyen lehet kevésbé dúsítottat (LEU) csinálni. Ez atomfegyernek nem jó, erőműnek viszont igen. Ugyanezt nem lehet elérni a plutóniummal. Ráadásul az USA felvásárol 500 tonna volt szovjet HEU-t, de egyelőre senki nem tudja, mi lesz a plutóniummal. A tudósok megdöbbentő felelőtlenségnek tartják a kormányok (és az egyezmények) késlekedését, és sürgetik a megfelelő nemzetközi intézmények létrehozását. Az elüvegesítés műszaki és közgazdasági feltételeiről tavaszra újabb tanulmány készül. - Addigra legalább az első politikai lépéseket meg kell tenni szögezi le ä jelentés. FÜZES OSZKÁR, (Népszabadság) Kövek a Duna-tájról A

dy a Duna-tájt bús villámhárítónak, fél-emberek, fél-nemzetecskék számára készült szégyen-kalodának nevezte, „ahol a szárnyakat lenyesték, ahol halottak az esték, ahol sose éltek boldog, erős, kacagó népek". Hogy szégyen-kalodában élek én is, akkor tapasztaltam először, amikor faluról felkerültem gimnáziumba, Kassára. 1969-et írtunk akkor. Alig négy napja jártunk iskolába, amikor a tanítás után két másik, eléggé vézna osztálytársammal az iskolánk épülete előtt vártunk a villamosra. Csendben bámészkodtunk, amikor egy harminc év körüli, erőtől duzzadó, borostás arcú férfi állt meg mellettünk a járdán. Tört magyarsággal kezdte olvasni a falra erősített tábla szövegét: „Ma-gyar taní-tá..." Nem folytatta tovább. Megköszörülte a torkát és nagyot köpött a táblára. Ha szemközt köp, talán az sem vág úgy a szívembe, mint ez. Mefisztói kegyetlen vigyorral nézett vissza ránk, várta, hogy mi lesz. Szinte kővé dermedve álltunk mind a hárman. E fagyos pillanatban pokolian felröhögött, és mégegyszer a táblára köpött, majd kezét nadrágja zsebébe dugva, továbbment. Albérleti szobámban a villanyoltás után sem jött álom a szememre. Kik élnek ebben a városban? Mi lesz még itt? Milyen kövek találnak még el az érettségiig? - tolakodtak elő a nyugtalanító kérdések, amelyekre akkor hiába is kerestem volna választ. Alighanem hajnaltájban lehetett, amikor a zaklatott éjszaka után álmomban fehér hajú, szelíd arcú anyai nagyanyám jelent meg, és intett, mint Nyilas Misit az édesanyja: „Légy jó, légy jó mindhalálig!" A szavai aztán valahogy belefolytak a 434. dicséretbe, amit a hittanórákon oly gyakran énekeltünk: „Vezess Jézusunk, véled indulunk. Küzdelemre hív az élet, hadd kövessünk benne téged..." csengett az ismerős ének, amit a tisztelendő úr férfias hangja váltott fel. „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!" Talán ezek, az otthonról hozott hitbéli és erkölcsi normák erőssége nem engedte, hogy ott az iskola előtt - és sok helyen másutt - ellenálljak, ellenálljunk. Később az egyetemet is inkább otthagytam, de nem dobtam vissza a követ, sem a kavicsokat. Pedig volt belőlük ott is elég, mert Pozsony, jobban mondva Bratislava sem volt különb Kassánál, alias Košicénél. A sajtótörténetet előadó professzorunk például, amikor leszögezte, hogy a világon az első sajtóiroda Franciaországban volt, az Ágens Havas, rögvest sietett hozzátenni: „A magyarok azt állítják, hogy Havas magyar volt, de ezt el ne higgyék, mert a magyarok olyanok, hogy minden neves egyéniséget igyekeznek kisajátítani maguknak." Ügy döntöttem: otthagyom én ezeket a falakat, üdvösebb lesz, ha a szocialista sajtóelmélet helyett inkább olyan könyveket fogok olvasni, amikhez kedvem van, írni meg ennek az egyetemnek az elvégzése nélkül is lehet, ha lesz mondanivalóm. Nagy László költészete jelentette nekem akkor a fogódzót, az a világlátás, ami őt jellemezte. Sok más egyéb mellett tőle tanultam meg, hogy a férfiember nem nyávoghat bele a világba, mint a kismacska! Pilinszky János életlátása, Csoóri Sándor realizmusa, Örkény Istvánnak a világot a maga groteszkségében láttató intellektualitása érintett meg ezután. Örkény felismerését, hogy a lehető legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az nem más, mint a szolidaritás - ma is vallom, és így is igyekszem élni, cselekedni, még akkor is, ha itt a Duna-táj mentén újra és újra felrepülnek a kövek. Félek, hogy a másság iránti gyűlölet sokkal mélyebb és rombolóbb hatású, mint ahogy gondolnánk. A kislányomnál is tapasztaltam. Alig múlt kétéves, amikor kénytelenek voltunk bölcsődébe adni, mert egy fizetésből nem tudtunk volna megélni. Minderre akkor került sor, amikor már egészen szépen kezdett beszélni. Apai hiúságomnak külön kedves volt költői szóalkotói leleményessége, mivel a napsugár szó ízére, jelentésére ráérezve, apsugárnak kezdett hívni. Ilyen indulás után nyiladozó lelkén azok a meteorok, amik a teljesen idegen környezetben, a szlovák bölcsődében érték (mert ugye nálunk magyar bölcsődét sehol sem nyitottak) nagy sebeket ütöttek. Tudtuk, olyan, mintha minden reggel börtönbe csuknánk, dc nem volt más megoldás. Mikor délután érte mentünk, ugyanabban a hintaszékben ült, amit reggel elfoglalt. Kifelé és befelé folyó könnyeit kisebb-hosszabb időre nyilván ebben elringatva magát, tudta megállítani. Már a negyedik hónapja élte ezt az életet, amikor érte menvén, örömmel újságolta az óvónő, hogy megszólalt végre, kimondta az első szlovák mondatot. Mi volt az? - kérdeztem kíváncsian. „Úgy mondta, hogy: Nikaho nevidím" — közölte lelkendezve. Mikor elfehéredő arcomat észrevette, spontán szakadt fel belőle: „Nem is örül?!" Valamit gagyogtam neki, lesújtva néztem a szemébe, és csak amikor összeszedtem magam, mondtam ki nyíltan: „Hát nem érti, hogy ez a mondat a maguk pedagógiájának a kritikája, a teljes csődje?!" „Sose lesz másként, így rendeltetett" - fejezte be opuszát Ady, s már-már én is kezdtem beletörődni a megmásíthatatlanba, de amikor 1989 novemberében a nép kivonult Pozsony főterére, s a szónokok között a magyarokat is lelkes üdvrivalgással fogadta, amikor Grendel Lajos a mikrofonhoz hajolva megkérdezte, magyarul is szólhat-e honfitársaihoz, egyöntetű igenlést kapott, teljes meggyőződéssel hittem: még sincs igaza Adynak. Ma már tudom, nekem nem lett igazam. Alig másfél év után - annak ellenére, hogy okot nem adtunk rá - újra ellenség lett itt a magyar. A botcsinálta politikusok történelemismeret nélkül, kellő műveltség hiányában a parlamentben, elvbarát újságíróik pedig a sajtóban keltenek hisztériát, s az uszításban gyakran maga a kormányfő a hangadó. A szlovák értelmiség javarészét sikeresen félreállították, lehetelenné tették, higgadt, tárgyszerű érveléseiket elnyomja a nacioanlista kizárólagosságra épülő hangzavar. Hamis, populista ígéretekkel mételyezik meg azokat, akiket csak lehet, építik a szégyen-kalodákat. Nemrég otthon jártam szülőfalumban. Egykori pajtásaim mesélték, hogy gyermekeik karácsonyra milyen szép műsort készítettek, katolikusok, reformátusok - együtt. Be is mutatták mind a két templomban. Ügy mondták: lélekemelő, igazi ünnep volt. Valahogy meg akarták hálálni a gyerekeknek. Ügy döntöttek, elviszik őket szánkózni a Magas-Tátrába. A Slovako-tourist a Csorba-tót ajánlotta nekik, amit el is fogadtak, de ami ott történt, azt nem felejtik el soha. Alig kezdtek el szánkózni, máris elzavarták őket, hogy ott nem lehet. A terepet nem maguk választották ki, ráadásul egy tiltó feliratot sem láttak sehol. A sportközpont egy másik lankáján, ahova átirányították őket, sem jártak jobban, mert amikor a szolgálatot teljesítő alkalmazott meghallotta, hogy magyarul beszélnek, nekik támadt: „Itt sem fognak szánkózni, menjenek innen!" Szinte habzó szájjal ordítozott, ká-magyaroknak titulálva őket, de amikor azt is a fejükhöz vágta, hogy: „Maďari tu nebudú rozkazovať!" - ekkorra a sportlétesmítmény vezetője is odaért. Szerencsére, őt más fából faragták. Elnézést kért a beosztottja viselkedéséért, mert tudta, látta, hogy ezeknek a magyaroknak eszük ágában sincs parancsolni, egyszerűen szánkózni szeretnének a gyerekeik, mert ezért jöttek ide. Igaz ugyan, hogy nem ott, de egy harmadik helyen végül mégis szánkózhattak a gyerekek, sőt a főnök a motoros szánkójára is felvette őket és csapott egy kört velük a Csorbató körül. Elmentek vele, de amint a szülők mondták, az előző események miatt az arcukról, a szemükből hiányzott az öröm fénye. Később havazni is elkezdett, igazi szép tél volt a Tátrában, de a szégyen-kalodát a friss hó nem ludta betemetni. SZASZÁK GYÖRGY (A szerző felvételei)