Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)

1994-03-26 / 71. szám, szombat

ÉRDEKESSÉG ^ ^ | ^ | ^ ^RFR MMW IIIIBI^MMMIIIR^ 1 Kisgyerekek ­kéz nélkül Reszketnek a brit édesanyák: születendő gyermekeik egészsé­gét féltik. Nagy-Britannia észa­ki-tengeri partvidékén ugyanis rövid idő leforgása alatt immár a 25. kézhibás baba látta meg a napvilágot. A 30 éves Jeanette Scinbour­nes asszony harmadik gyereké­nek megszületése után szívszag­gató fájdalommal vette tudomá­sul, hogy fiacskájának mindkét keze hiányzik. A kis Mark most már négyéves ugyan, és édes­anyja, édesapja kénytelen volt beletörődni a megváltoztatha­tatlanba, a környék fiatal család­jainak aggodalma, félelme vi­szont nem enyhül. A Swinbournes fiú - más, szü­letési rendellenességekkel birkó­zó környékbeli kisgyerekkel együtt - egy különleges óvodába jár, hogy fölkészítsék az éleire. Orvosok szerint minden tízezre­dik születésre jut valamiféle kéz­rendellenesség. Az Északi-tenger brit partjai­nak közelében ennél sokkal gya­koribb a „torzszülés": kéz, uj­jak, alsókar nélkül jönnek gyere­kek világra. A szakemberek egyelőre nem tudták megfejteni a rejtélyt; sokan feltételezik, hogy a partvidéket sújtó termé­szeti katasztrófák (zátonyra fu­tott, elsüllyedt, rakományukat a balesetek következtében a ten­gerbe folyató olajszállító hajók) okozzák a bajt. Az ott lakók a szennyezett tengervízből kifo­gott halakkal (is) táplálkoznak. Vannak, akik a környékbeli atomerőművet hibáztatják; a brit nemzeti atomenergia-bi­zottság szerint a sugárzás mini­mális. Ennek ellenére a londoni egészségügyi minisztérium a kormányfő utasítására széles körű vizsgálatot kezdett a torz­szülések okának kiderítésére. (Blick) LAZSÁLÁSÉRT^ KIEMELT BÉR A lustaságra hajló franciák most kedvükre henyélhetnek. Egye­nesen tilos felkelniük. Ráadásul még 57 ezer frank is üti a mar­kukat. A semmittevésre természete­sen nem az egész ország rendez­kedhet be. Csupán egy toulou­sei kísérletről van szó, amelynek tanulságait az űrhajózásban sze­retnék hasznosítani. Az önkén­teseken azt vizsgálják, hogyan reagál az emberi szervezet, ha hosszú időt, akár hat-nyolc hetet - például egy hosszú űrrepülés alatt - szinte mozdulatlanul kell tölteniük. A kísérletben 25-35 év közöt­ti fiatalemberek vehetnek részt, akiknek testmagassága 170 és 180 centiméter között van, és súlyuk nem haladja meg a 80 kilót. Aki megfelel az orvosi bizott­ság igényeinek, hat héten át he­nyélhet, tévézhet, újságot olvas­hat, telefonálhat, rádiózhat. Ha letelt a kiszabott idő, a pihent urakat két hét alatt fokozatosan visszaszoktatják a hétköznapi strapához. Egy apróság: a vízszintestől megdöntött ágyukon csak fek­hetnek a kísérlet résztvevői, fe­jük alacsonyabban van, mint a lábuk, s minden dolgukat fek­ve kell elvégezniük. Hasonló vizsgálatokat már az Egyesült Államokban és Oroszországban is végeztek. (FEB) Az oldalt szerkesztette; GORťÔL ZSUZSA COLLINS-KLÁN A viiág leggazdagabb nővérei - a maguk erejéből Vannak, akik beleszületnek, vannak, akik beházasodnak a gazdag­ságba. Joan és Jackie Collins az a brit testvérpár, akik a maguk erejéből és tehetségéből lettek a leggazdagabb nővérek. Joan szí­nésznő, Jackie író. Nem igazán szeretik egymást. Ám képesek arra, hogy fenntartásaikat időnként elfeledjék. Joan 9 évesen állt először szín­padon, XI évesen megírta első regényét. Detektív, újságíró vagy divattervező akart lenni. Színésznő lett. Olyan filmekben szerzett magának nevet és főleg sok pénzt, melyeket sosem fe­nyegetett az a veszély, hogy Os­car-díjra jelölik őket. A James Az eltitkolt lány Bond-íümek még a jobbak közé tartoztak. Roger Moore oldalán Joan nemcsak szép volt, időn­ként még játszania is sikerült. Amikor túl a negyvenen a Den­ver című, a Dallashoz hasonlóan végtelenül hosszú amerikai csa­ládsorozatban megkapta az un­dok, de szép Alexis szerepét, végre megengedhette magának azt a luxust, hogy válogasson a szerepek között. Már nem vál­lalt el minden szerepet, s ha nem kapott kedvére való forgató­könyvet, színpadon játszott. Méghozzá nagy sikerrel. Elfogyasztott négy férjet, az utolsó, a nála jóval fiatalabb Pe­ter Holm alaposan megvágta őt a válásnál. Joan tanult az eset­ből. Változatlanul a jóval fiata­labb, lehetőleg európai férfiak a gyengéi, de házasságra már nem vállalkozik. Túl a hatvanon is egy 24 évvel fiatalabb angol régiségkereskedő, Robin Hurl­stone oldalán él. Jackie, aki nyolc évvel fia'ta­labb, nemcsak ezzel a megmásít­hatatlan ténnyel vívta ki Joan haragját, hanem azzal is, hogy több regényében alaposan lerán­totta a leplet a hollywoodi társa­ságról, s egy-egy regényhőse kí­sértetiesen emlékeztetett Joan­ra. Míg Joan azon háborog, hogy egy színésznő túl a negyvenen, nézzen ki bármilyen jól, férfikol­légáival ellentében nem kap méltó szerepeket, Jackie a szo­morú özvegy életét éli, s amo­lyan rendes és fegyelmezett ipa­rosként reggel fél nyolctól este hatig ceruzával rója a sorokat, gyártja a sikeresebbnél sikere­sebb regényeket. Három lánya már felnőtt, egyedül él Beverly Hills-i fehér márvány villájában, amelyet imádott férjével, rövid­del annak halála előtt, 12 millió dollárért építtettek. Igaz, amikor néhány évvel ezelőtt elvesztette pótolhatatlannak tartott férjét, Joan félretett mindent, turnéját kolta: van egy lánya. Ma már harmincéves, és nem kevés do­logban ütött a mamájára. A két különc nőszemély nemigen fért meg egy házban, még csak egy kontinensen sem. Tara Newlcy szintén színésznő és énekes. Londonban él és dolgozik. Meg­tévesztésig hasonlít mamájára, nemcsak külsejével, hanem szó­kimondóságában is: „Az orro­mat apámtól örököltem, testal­katomat és beszélőkészségemet anyámtól. Le se tagadhatnám." Ami igaz, az igaz. Tara sem hangjával vagy eljátszott szere­peivel vonzza a figyelmet, ha­nem különc magatartásával és feltűnő szépségével. így aztán nem csoda, hogy három szép, tehetséges s ráadásul különc nő nehezen fér meg egymással. A Collins-klán hölgyei a maguk útját járják. (gzs) SZTÁRCSINÁLÓK Megint volt egy táncdalfesztivál Magyarországon. A nyitózene a régi szép idők megismétlését ígérte, a valóság nagyon is mai és meglehetősen lapos, esetenként élvezhetetlen volt. De legalább nem volt akkora lebőgés, mint a tavalyi. Ahogy mondani szokás: ez sem semmi. Pedig micsoda fesztiválok voltak! Erről mesélt a Kiskegyedben a ma már 69 esztendős Bánki László, a Magyar Televízió dramaturgja, a táncdalfesztiválok „atyja". - Tombolt a zenekar. Bravóztak, doboltak. Az egri kislány bizony elbőgte magát. De bevallom, mi, öreg rókák, Gyulai Gál János, a szerző és jómagam is alig tudtuk leplezni meghatottságunkat. Ritkán lehet tanúja az ember ilyesminek. Tehetség született. Mindez 28 éve, a rádió nyolcas stúdiójában történt. Nem leszek a játékszered - Behívtuk egy utolsó nagyzeneka­ri próbára az énekeseket. Mondtam, elég, ha csak jelzik az éneklést. A lényeg, hogy hallják a nagyzene­kari hangzást. Kovács Kati — mert róla van szó - kiállt, és valami elementáris erővel ordította, „éne­kelte el" magát. A zenészek már akkor eldöntötték, más győztes nem lehet, csak ez a lány. Így is lett. A döntőben, már harmadszor ismé­telt szűnni nem akaró éljenzés kö­zepette, szinte nem is volt magánál. Egy jóindulatú pályatársnője csak­nem belökte a színpadra: Ismételj, anyukám! Aztán felém fordult álsá­gos mosollyal: Majd csak elveszti egy életre a hangját. Csak egy tánc volt... - Minden tavasszal körbejártuk az énektanárokat. Tehetségek után ku­tattunk. Drága Majláth Júliánál, ab­ban a Dob utcai másfél szobában, sokan tanultak a későbbi sztárok közül. Balassa Tamással egy sámlin ültünk, amikor rátaláltunk arra az égő szemű, fekete hajú, zavart fiú­ra, aki csak akkor ragyogott fel, ha éneklésre nyitotta a száját. Szécsi Pálnak hívták... Bánki László Jöjj vissza hozzám! — Megőrült az ország '68-ban. Egy vézna csepeli kölyök addig könyör­gött, hogy jöjj vissza hozzám, amíg minden mást félretéve, több 10 ezer levélben követelték, jusson be a döntőbe. Akkoriban a dalok, nem az előadók versenyeztek. Hiába ad­ta a zsűri a lehető legkisebb pont­számot, Kovács Jóska beénekelte magát a szívekbe. A fesztivál után felhívott. Képzeljem csak, milyen az a Koós! Telefonáltatott valaki­vel, hogy ő az EMKE étterem főnö­ke, és havi 12 ezer forintot kínál, ha nála énekelek. Jó, mi? Akkoriban már havi háromezer is szép jövede­lemnek számított. És csodák csodája, szeptembertől öles plakátok hirdették: az EMKE sztárvendége a fesztivál közönség­díjasa, Kovács József! Hát ilyen ez a Koós...! Pavarotti, a népszerű Joan és Jackie megszakítva sietett húgához. Úgy tűnik, ez a családi tragédia kellett ahhoz, hogy elássák a csatabárdot, s kapcsolatuk ha nem is szívélyes, legalább kor­rekt legyen. Jackie-nek, aki mindig igyeke­zett jó anya lenni, az sem tet­szett, hogy Joan éveken át tit­Peter Holm volt az utolsó férj Luciano Pavarotti szeretné elérni, hogy az opera éppúgy hozzátartozzék az amerikai tömegek mindennapjaihoz, mint a baseball, a hot dog és az almapástétom. Ezt bizonyítandó, a világ­hírű tenorista a közelmúltban 12 ezer ember előtt énekelt operaáriákat és olasz dalokat Houstonban. A jeansbe, esté­lyi ruhába és szmokingba öl­tözött tömeg lelkes éljenzés­sel fejezte ki tetszését. Pava­rotti egyébként évente mint­egy 15 hangversenyen lép fel nagyszámú közönség befoga­dására alkalmas sportcsarno­kokban. A houstoni est bevé­tele rekordösszeg, 700 000 dollár volt. A tenor a napokban a New York-i Metropolitanben tün­dökölt, ezúttal a kiválasztot­tak előtt: a belépő 100 dollár körül mozgott. De mivel imádja ezt a várost, évente ad ingyenkoncertet a Central Park híres szabadtéri színpa­dán, amikor is tízezrek hall­gatják őt amolyan jókedélyű piknik keretében. Az embe­rek élelemmel, pokrócokkal, hálózsákokkal „felszerelve" érkeznek, s élvezik napjaink (egyik) legnagyobb tenorjá­nak csodálatos hangját és va­rázslatos egyéniségét. Pavarotti minden egyes nagyszabású koncertje újabb ok arra, hogy magánéletével is foglalkozzanak a lapok. A legellentmondásosabb hí­rek terjednek róla. Egyesek szerint példás férj és család­apa, mások arról pletykál­nak, hogy félre-félrelép. Hol arról szólnak a hírek, hogy keményen fogyózik, hol ar­ról, hogy kedvenc lova bele­rokkant a 190 centiméter ma­gas, 130-140 kilós sztár cipe­lésébe. A világhíresség mindeze­ken a „holtbiztos" értesülé­seken kiválóan szórakozik. Mint mondja, ha úgy élne, ahogy az emberek elképze­lik, akkor legalább nyolc órát kellene aludnia, két órát sziesztáznia délben, minden­nap hatalmas tál spagettit fal­nia, természetesen friss ba­zsalikommal, és mindenekfö­lött ki sem dugnia az orrát, ha rossz az idő. S hogy mi az igazság? Azt, persze, el nem mondja. Hiszen ő is vérbeli sztár, neki is az a jó, ha írnak, beszélnek róla. S teljesen mindegy, hogy jót vagy rosz­szat, valót vagy valótlant. At­tól még ő „a" Pavarotti. (g)

Next

/
Oldalképek
Tartalom