Új Szó, 1994. március (47. évfolyam, 49-75. szám)
1994-03-15 / 61. szám, kedd
7 INTERJÚ iŰJSZÓí 1994. M ÁRCIUS 15. Nemzeti létünkben bujdoklunk LÁTOGATÓBAN SÜTŐ ANDRÁSNÁL M A ROS VASÁRHELYEN - Március 15-e. Ehhez a naphoz számtalan jelző, indulat, hamis és nemes politika, ideológia, remény és szorongás tapad. Most miként éljük meg nemzeti érzésünket? Kik vagyunk mi, magyarok? Hogyan tekinthetünk önmagunkra mint nemzetre? Mit ünnepelhetünk 1994hen? -Azt mondom, hogy a mi nemzeti ünnepünk, nagyon sajátságos nemzeti ünnep. Nem úgy ünnep, mint például a románoké avagy Amerikáé. Az ő nemzeti ünnepük egy nemzeti törekvés beteljesülésének a dicsősége. Ilyen december 1-je a románok esetében, amikor Erdély Romániával egyesülésére emlékeznek. A mi nemzeti ünnepünk egy heroikus kísérletnek, majd a borzalmas bukásnak az emlékeivel továbbélő alkalom a főhajtásra. Van benne remény is, és tragédia is. — Március 15-e eszményébe beleszőttük a szabadságvágyunkat. Ezért iktatta ki a korábbi hatalom ezt a napot a piros betűs ünnepek sorából. Ma hogyan kapcsolható össze a szabadság és a nemzeti érzés? — Nem lehet megkerülni azt a gondolkodásunk útjába lerakott hatalmas követ, amely előtt muszáj megállni, és végiggondolni, hogy a magyarság nemzeti törekvései valójában úgy, ahogyan azt március 15-e fölvetette, soha nem valósultak meg. Nem juthattak nyugvópontra ezek a törekvések, mert mire a magyarság viszonylag szabadon oldhatta volna meg lényegi, nemzeti kérdéseit, már a világháború közelébe jutott, majd a háború után szét is esett a nemzet, földarabolták az országot. így nem tudott oda visszajutni a nemzeti ügy, ahol 1848-ban Kossuthék földobták az égre....) - Közép-Európában igen-igen sok gyilkos energia fölszabadult a diktatúrák bukása után. Nemzeti jelszavakkal tüzelt háború zajlik a Balkánon. Ön is kis híján áldozattá lett. Miért törvényszerű, hogy csak gyilkos indulattal tudnak egymásra tekinteni a nemzetek, ha önmaguk szabadságáról gondolkodnak? Hogyan lehet megbékélni? - Erről nekünk, magyaroknak nagyon gazdag irodalmunk van. Gondoljunk - többek közölt - Németh László írásaira, amelyekben a közép-európai létnek a pozitív megoldási lehetőségeit kutatta. Fölvetette a tej testvériség gondolatát. A magyarság - szinte küldetéses - művelődési szerepének a gondolatát is körülvizsgálta. Egyszóval azokat a békés megoldási lehetőségeket kutatta, amelyek változatlanul időszerűek, miután ezek a drámai esztendők elmúlnak. A véres konfliktusok a megoldatlan kérdések következményei. Elfojtották a törekvést, hogy minden nép a maga sajátos létében, természetes közegében élhessen. A másik oldala a jelenségnek, az a balkáni kegyetlenség. Ahogyan látjuk a szenvedéseket, az nem törvényszerű. Tehát itt háborús bűnösöket kell kutatni. Éppen úgy, ahogy a fasizmus kegyetlenkedéseinek az idején is a háborús bűnösöket keresték meg, és vonták felelősségre. Ugyanúgy kellett volna összefognia a kulturált Európa erőinek, ahogyan öszszefogtak a fasizmus ellen. Ehelyett elárulták az áldozati bárány szerepét viselő népek ügyét. - Egy korábbi interjúban arról a rémképről beszélt, hogy a magyarság Erdélyben egy genocídium áldozatává válhat. Az indulatok, feszültségek mennyire csökkennek Erdélyben? — Abban reménykedem, hogy a délszláv tragédia tanulságai olyannýira figyelmeztetőek, hogy talán sikerül a magyarság nemzeti, kisebbségjogi törekvéseit - véres tragédiák nélkül - kiteljesíteni, továbbvinni. Miután a magyarság Trianonnal földaraboltatott, létrejött az összmagyarság létérzésében, lelke és gondolkodása legmélyén a Trianonszindróma. Ezt lehet tagadni, lehet elfogadni, de a kisebbségi sorom minden eddigi tapasztalatával állítom, hogy létezik. — Ettől a kifejezéstől sokan felsziszszennek. - A Trianon-szindróma nem feltélenül revíziós törekvés, abban az értelemben, ahogy azt a két világháború közötti magyar politika eléhozta. A Trianonszindróma az az idegi, lelki nyomás, Veszélyek között, de nyilvánosan fogunk ünnepelni... (MTI-felvétel) amely a magyarság létezését immár hetven esztendeje meghatározza. Ez törvényszerű következménye a győztes nagyhatalmak borzalmas igazságtalanságának. Ennek az orvoslását nem lehet időszerűtlennek tekinteni. Ezért tartom fontosnak Antall Józsefnek ama kijelentését, hogy lélekben tizenöt millió magyar miniszterelnökének érezte magát. Nagyon szelíd fogalmazás ez. Ettől senkinek nem kellett volna megijedni, mégis megijedtek sokan. Nem revíziós törekvésekről van szó, hanem a Trianonszindróma olyan enyhítéséről, amely a környező népekkel való együttműködésben oldható meg. Amennyiben a környező népek, amelyeknek a határain belül magyar nemzeti közösségek élnek a demokrácia követelményei szerint rendezkednek be a maguk államában, akkor ebből óhatatlanul következik az a jogrendszer, az önrendelkezésnek minden olyan formája, amely megilleti ezeket a magyar nemzeti közösségeket. Sajnos, most még ezekben az országokban olyan vad, nacionalista politikai erők garázdálkodnak, amelyek naponta megkérdőjelezik a magyar nemzeti közösségek törekvéseinek jogát. Történelmi ez az idő. Nem hónapokban gondolkozva, de mindenképpen lehetségesnek látom a megoldást. Vizsgálódásaim eredményeként azt mondhatom, hogy a tragédiák - amelyeknek eddig tanúi voltunk - elkerülhetők. Viszont az a veszély is fenyeget - visszatérve a csendes, etnikai tisztogatás lehetőségéhez —, hogy a szélsőséges, román politikai erők — az időhúzás taktikájával — ki tudják várni a romániai magyar nemzeti közösség rendkívüli megfogyatkozását (...) - Visszatérve még Antall József kijelentésére, erre is hivatkoztak, akik a politikai propagandákban szívesen riogatják a magyarokkal a többi nemzetet. Valóban félnek tőlünk? — Tőlünk nem félnek. Nem egy ízben voltam fültanúja olyan román megnyilatkozásoknak, magas szinten, Bukarestben, amikor diadalittasan fogalmazták meg, ami egyébként valóság: katonailag Románia oly módon erősödött meg, hogy többé soha nem kell tartama magyar katonai támadástól. - Nem katonai riogatásra gondoltam. Szellemi imperializmussal is vádolnak minket. - Erre is nemmel kell válaszolnom. Ettől sem félnek. Szerintem másról van szó. Amikor a megnyilatkozásokból arra következtetünk, hogy félnek tőlünk, akkor valójában a terveiket, a távlati céljaikat álcázzák. Ezekben az országokban ugyanis a legfőbb törekvés, hogy asszimilálják, megszüntessék az ország tarkaságát gazdagító nemzeti közösségeket. Ennek bizonyítéka, hogy Ceausescu a zsidóktól és a németektől meg is szabadította Romániát. Ráadásul olyan „zseniális" volt, hogy iszonyatos összegekkel meg is fizették ezt neki. A magyarság viszont olyan falat, ami a torkán akadt, de nem tartja lehetetlenségnek a mai hatalom sem, hogy megszabaduljon ettől a tömegtől, ami zavart okoz egy nemzetállam kiépítésében. - Menekültek tőlünk is magyarok. 1956-ban a világ számos pontjára vetődtek honfitársaink. Most kereshetik és keresik a kapcsolatot az anyaországgal, a nemzet Európában élő részével. Hogyan oldható meg a diaszpóra teljes egészének összefogása Budapesttől Marosvásárhelyen át New Yorkig, Sydneyig? - Annak a súlyát, hogy a magyarság egyharmada szétszórtan él a világban, talán úgy érzékeltethetnénk, ha megkérdeznénk: mit szólnak a németek, a franciák vagy a románok egy ilyen arányhoz? Mit szólnának mindazok, akik csak a mi esetünkben fogadják el ezt az állapotot, de magukra nézve el sem gondolják. Nekünk viszont tudomásul kell vennünk ezt az objektív helyzetet. Ezért mondom is, hogy ha leszakad az ég, akkor is csökkenteni kell a Trianon-szindrómát, aminek betege a magyarság. A szétszórtan élő magyarságot valamiképpen vissza kell vezetni a magyar nemzet élő, eleven áramkörébe. Mindenekelőtt a művelődés szférájába, a szellemi élet régióiba, a nemzeti kultúrába. Végül is emberként ott érzi magát megnyomorítva, ahol ezt a nemzeti formában gyakorolható jogát elveszítette. Lázálmokat persze nem lehet, nem szabad kergetni határrevíziós gondolatokkal. Meg kell találni a nemzeti gondok enyhítését abban a formában, ahogy azt az európai lét követelményei megszabják. Kizárólag a békés megoldások lehetőségein kell gondolkoznunk. Ha azt nézem például, hogy a zsidóság a maga szétszórtságában miként tudta megőrizni a maga szellemi szolidaritását, kultúráját, kapcsolatrendszerét, akkor pozitív példát is láthatok. - Anélkül, hogy vitába szállnék, úgy gondolom, hogy a zsidóság összefogását jelentősen, talán alapvetően segítette a vallás mint „kötőanyag". Mindeközben Budapesten már az is kérdés, hogy kinek van joga a nemzet nevében szólni. - Kétségtelen, hogy a zsidóság esetében a vallásnak igen nagy szerepe van a szolidaritásban. De mi a szolidaritás hajtóereje, amikor nem vallásos gondolkodású, hanem határozottan liberális, ateista zsidóságról van szó? Részükről is ugyanazt a szolidaritást tapasztaljuk. Tehát a valláson túl is létezik egy olyan, víz alatti, mély árama ennek a létnek a diaszpórában, amit magunk is, mi, magyarok is megteremthetünk. Hozzá kell tennem, hogy amit nekünk a Trianon-szindróma felszámolásában el kell végeznünk, az nem pusztán a kultúra, a szellem eszközeivel végrehajtható feladat. Ahhoz nagyon határozott fordulatra van szükség az anyaország politikájában. Vagyis gyakorlati kül- és belpolitikával kell szolgálni a nemzeti kisebbség sorsra jutott magyar közösségek ügyét. Ahogy a Trianon-szindróma a győztes nagyhatalmak büntetéseként szakadt a magyarság nyakába, ennek az enyhítése ugyanúgy csak a világ nagyhatalmainak a segítségével lehetséges. Magyarország nem viselhet háborút Szlovákia, Románia vagy Szerbia ellen a kisebbségi jogok megszerzése érdekében. A világ hatalmai viszont kötelesek a tekintélyükkel, az ENSZ szervezeteinek eszközeivel, az Európa Tanács lehetőségeivel, az Európai Parlament döntéseivel oda hatni, hogy a magyar nemzeti közösségeket birtokló államok, a monarchia utódállamai, teljesítsék a demokrácia elemi követelményeit. Ellenkező esetben a kisebbségi közösségek fokozatosan elpusztulnak. (...) - Látunk, hallunk a magyarság érdekeit, jogait a kormánynál is hangosabban követelő politikusokat, képviselőket. Kísért-e annak a veszélye, hogy az egészséges, normális, nemzeti politizálás átcsaphat nacionalizmusba? Hol a határ, amikor az indulatok, a követelések, a programok már nacionalistának nevezhetők? - A határ ott húzódik, ahol a rendezés lehetőségeit megsemmisíti valamilyen politikai törekvés, és a véres konfliktus irányába taszítja el. Ahol ilyen veszély megjelenik, ott már felelősségre vonható az a nacionalizmus, amire a kérdés irányult. - Látható ilyen, veszélyes törekvés Magyarországon ? - Legitim politikai csoportosulás részéről a mai információs lehetőségeim mellett ilyet én nem ismerek. Személyes, magánemberi megnyilatkozások vannak, de ezek testvérei Bukarestben is elrikkantják időnként magukat. Ennek ellenére két veszélyes jelenség van. Az egyik, ami Trianon következményeinek felszámolását nem a lehetőségek okos, racionális, objektív felmérése útján kutatja, hanem ámokfutásban keresi a megoldást. Másrészt pedig a Kádár idejéből visszatérő törekvés veszélyét is tapasztalom, amikor az Antall által megfogalmazott külpolitikai irányt bírálják. Ez valójában tagadása annak, hogy a kisebbségi kérdés a szomszédos országokban nem kizárólagos belügy. Régen éppen annak a levét ittuk, hogy minden országban kizárólag belügynek minősült a kisebbségi kérdés. Illyés Gyula ezt úgy fogalmazta, hogy a hóhér egyedül akar maradni az áldozatával. Ez a szemlélet tekint vissza. Ma már a világpolitikában is elfogadott, hogy a kisebbségi kérdés nem lehet egy adott ország kizárólagos belügye. (...) - Szeretném, ha beszélgetésünk végéhez közeledve szólna önmagáról. Sokan aggódnak otthon önért. Örömmel látom, hogy szenvedések nem gyötrik. Tömören kérdezve: hogy van Sütő András? - Tele aggodalommal és reménnyel. Ugyanakkor állandó veszedelemben, de ez nem az én személyes sorsom. Mindannyiunk sorsa itten, ha egyszer arra szántuk magunkat, hogy megpróbáljuk helyrebillenteni a jogaiból kibillentett életünket. Nem lehet nyugodt a lelked, ha nem próbálsz segíteni a sorstársaidon. Hogy érzem magam? Úgy érzem magam, ahogy az ember folyamatos és drámai küzdelemmel teli életben érezheti magát. Ez nem dramatizálása a helyzetemnek, hiszen nálam sokkal drámaibb sorsok mutatják, hogy milyen borzalmas szenvedéseknek van kitéve, aki veszi a bátorságot, hogy a talpára álljon. A börtönbe juttatott, erdélyi magyarokra gondolva mondom ezt, akiket mind a mai napig nem sikerült onnan kihoznunk. Ez erkölcsileg nagyon megvisel. Lelkiismereti kérdésként kell megélni, hogy én szabad vagyok, ők pedig a börtönben raboskodnak ugyanazért, amit én próbáltam csinálni. (...) (SZENDREI LŐRINC, Magyar Nemzet, rövidítve)