Új Szó, 1994. február (47. évfolyam, 25-48. szám)

1994-02-04 / 28. szám, péntek

KULTÚRA .Ú/SZÓi 1994. FEBRUÁR 4. KIADÓ AZ ÉV FORDULÓJÁN Lilium Aurum - hasznosan szolgálni Bemutattuk már a Madách és a Kalligram könyvkiadót, most a Lilium Aurum bemutatása-bemutatkozása következzék, annál is inkább, mert teljesítményét és speciális, sajátos, közszolgálatiságát tekintve alighanem a két kiadó mellé sorakozhat föl. Teljesítményével nem marad szégyenben, idáig harminc kiadvánnyal zárja azt az időszakot, amelyet nem szégyell tanulóéveknek nevezni a Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség részlegeként működő könyvkiadó vezetője, Kulcsár Ferenc. Míg a Madách az államtól csordogáló félpénzen vegetálva próbál a privatizáció zavaros vizein kettősen megélni, míg a Kalligram Európára nyitogató ajtókkal ront a mit sem sejtő olvasóra, addig a Lilium Aurum - nem csekély mértékben predesztináltságánál fogva - az ifjúsági és a vallásos irodalom kiadását tűzte ki célul. De nemcsak ezt. Jelen kíván lenni az egyetemes irodalomtörténetben, mind műfajban, mind szerzőiben, legalábbis ami a hazai egyetemességet illeti. Szándékai szerint megtörni igyekszik a Pozsony-centrikus kulturális hegemónia elkövesedni hajlamos burkát, lehozva vidékre, Dunaszerdahelyre kiadót, nyomdát, kereskedelmi tevékenységet. Mindezt teszi a cserkészszövetség egységében. A Szabadság téri zöld ház, az egyetlen saját könyvesboltot is magában foglaló, de turistaszállásként és természetesen kiadóként is működő épület falai közt a keresztény szimbolikában fényt és életet jelképező arany liliom kisugárzása a hasznosságot is jelképezi, legalábbis a könyvkiadást gondozó, harminc éve a szakmát gyakorló költő-esszéista szavai szerint. - Speciális helyzetünket több tényező határozza meg. Egyrészt szeretnénk támogatni a szlovákiai magyar kultúrát, ami jelenti a regények, elbeszélések, drámák, költemények kiadását, másrészt kézikönyveket szerkesztünk a cserkészmozgalom számára; van azonkívül egy nagyon jól működő, kölcsönös előnyöket megcélzó együttműködésünk, szerződéses persze, a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társasággal, melynek négy eddig megjelent igen sikeres kiadványa is jelzi, hogy a szándék egészséges. Különös súlyt fektetünk a vallásos és gyermekirodalomra, miután ez a terület részben a minket ernyőként befogó cserkészszövetség, részben a valóságos hiány miatt lett meghatározó profilunk. Rendszeresen visszük a magunk és mint egyetlen jogos terjesztői a budapesti Szent István Társulat, valamint a szegedi Szent Gellért Társulat kiadványait a szlovákiai magyar községekbe, de terjesztünk iskolákban közvetlenül is, plébániákon, sőt ha lehet, az oktatási minisztériumon keresztül ugyancsak. Sajátos helyzetünket pozitívan befolyásolja az a tény, hogy saját nyomdával rendelkezünk, ámde miután könyvkötődénk nincs, látjuk korlátaink terhét, s igyekszünk állandóan a fejlesztés felé lépni. Esetenként tárgyalunk további hazai magyar kiadókkal egy valamikori helyi nyomdakomplexum létrehozásáról, mindeddig kevés sikerrel. Általában a teljesítményből mérhető legjobban a rátermettség, s ha végigtekintünk a kiadó tavalyi és idei tervén, az eredmény és az irányMéry Gábor illusztrációs fotója vétel igencsak egészséges. Teljes mértékben fedi a kiadói filozófiát: hasznosnak lenni. A néprajzi témájú termékek két legsikeresebb válogatása Ág Tibor nevéhez fűződik, népi gyermekjátékok hagyományait eleveníti föl könyvecskéje, melynek új kiadását a készítők hangkazettával fogják kiegészíteni. Alapiskolás gyermekfoglalkoztató készül Soóky László ábécére írt, illusztrált verseiből, Barak László gyermekverseihez pedig a képeken kívül zene, tehát kotta is készült. Teljesítményszámba megy a fiatal szlovákiai magyar írók válogatása vagy a Zs. Nagy Lajos „szárnyas történeteit" közreadó kötet. Készül az irodalomtörténeti eseményszámba menő szöveggyűjtemény az író dia tízéves történetéből, melyhez Grendel Lajos írt előszót, és a Lilium Aurumot érte az a megtiszteltetés, hogy az évek óta sajtóban publikáló fiatal költőnő, Zalaba Zsuzsa első önálló kötetét gondozhatja. Hiánypótló könyv Liszka József Őrei a múltnak című munkája: a szlovákiai magyar vidékek tájházainak, skanzenjainak kalauz-szerű összefoglalása. Egy-két hónap kérdése, hogy megjelenjen az Irodalmi Kistükör, a főleg iskolásoknak és tanároknak szánt, Bodnár Gyula és Tóth László szerkesztésében készült, harminc kortárs hazai magyar írót-költőt bemutató irodalomtörténeti alkotás. Újdonságnak számít majd a szlovák-magyar közeledést szolgálni kívánó kétnyelvű cserkészszótár, és nem kevésbé jelent majd irodalmi izgalmat Turczel Lajos idén megjelenni kívánó kiegészítő tanulmánykötete, mellyel korábbi irodalomtörténeti köteteinek újkeletű, átértékelt adalékait adja közre. -A könyveknek külön életrajzuk van - állítja Kulcsár Ferenc. - Egy csomó kiszámíthatatlan dolog adódik velük. Kötetek fogynak el percek alatt, amelyekről nem hittük, hogy nagyobb érdeklődésre számítanak majd. Más kiadványainkat maga a szerző terjeszti, de küldünk Magyarországra és más magyar nyelvterületre is belőlük. Tesszük, amit tudunk, abból, amiből lehet. Egy kis állami támogatás, a bizonyos szokásos nemzetiségi alap részéről, aztán helyi és országos, bel- és külföldi alapítványokat is kérünk, segítsenek. Számítunk az iskolákra, a tanulóifjúságra, a polgármesterekre, a hit szolgálóira. Közös kiadásokkal kísérletezünk, a Nap, a Kalligram, a Vox Nova kiadókkal. Azért, hogy kisebb legyen a költség. Nyomdánk amúgy teljes kapacitással dolgozik, szinte nem is győzi a munkát, hiszen nemcsak minket szolgál ki, hanem bérmunkában is működik. Ha megtakarított tőke kerül, azt fejlesztésre fordítjuk, mert a társaságunk valamennyi részlege egymást segítve, kiteljesítve szolgálja az ügyet. S hogy melyik könyvünket tartom fontosnak? Ezt nehéz eldönteni. Szememben éppolyan nagy teljesítmény Zalabai Zsigmond Szenczi Molnár-életrajza, amely egyedülálló különlegesség, hiszen minden sora Szenczié, noha ő soha életrajzot így nem fogalmazott magáról, mint amilyen fontosnak tartom a Környezetvédő cserkész kiadványunkat, amely egy genfi központi mozgalomhoz kapcsolódva jelenik meg, s a gyakorlatban tanítja a gyermekeket erre a borzasztóan fontos, világproblémát jelentő kérdés megoldására. Nem szóltam még a fiatal költők antológiájáról, a Nyugtalan indákról, de ugyanúgy szeretettel és tisztelettel szólhatok csak hazai 'szerzőnkről, Paxy László egyházfái esperesplébánosról, akinek a kitelepítésekről szőlő könyvét ugyan nem, de további munkáit már mi adjuk ki. Új kiadás készül, szép illusztrációkkal, a bodrogközi mondák és legendák gyűjteményéből, és Liszka Józsefet sem lehet már kapni, hát megjelenik újra. A cserkésznaptárról már nem is beszélek, lassan olyan példányszámban igénylik, hogy nem is tudunk eleget tenni a megrendeléseknek. Egy mozgalom erősödik, s mellette izmosodik az őt szolgáló irodalom. Melynek vonzáskörében ott az egyetemes irodalom kiadását szorgalmazó igyekezet. Harminc kötet után akár azt is lehet mondani: íme, a Lilium Aurum beállt egy vonalra, kiépült, lassan megszilárdul, s mikor már úgy érzi, stabil, az évi egy-kéttucat szakkönyv és irodalmi mű sem gondozás, sem pedig előállítás tekintetében nem jelent szivárványos ábrándkergetést. Kulcsár Ferenc harmincéves gyakorlata méltán lehet garancia arra, hogy a Lilium Aurum az marad, aminek elszegődött: hasznosan szolgálni a hazai magyar fiatalságot, a népi orientáció és a vallásosság nevében, soha nem feledve, hogy az irodalom ennél tágabb határokat száguld be. BROGYÁNYI JUDIT KÉT BEMUTATÓ KÖZÖTT A színházi előzetes olyan, mint egy fülszöveg, amely ott ékeskedik a könyv borítólapján. A közelgő bemutatóról szóló sajtótájékoztatás olyan közlő jellegű írás, kedvcsináló előterjesztés, amely segít az eligazodásban. A közönség igényli ezeket a rövid útmutató írásokat, különösen akkor, ha azok szellemesek, ötletesek és ugyanakkor felkérik az olvasót, a színházlátogatót, hogy a meghirdetett premiert (előadást) megtekintse. Az ilyen szerkezeti felépítés egyben stilisztikailag is teljes értékű formája az effajta publikációnak, amely kurta ugyan, mégis literatúra ez is. Füle-farka van, mint minden valamirevaló irodalmi műfajnak. De amíg az ilyen írások csak bizonyos szerkezeti sémákhoz ragaszkodnak, inkább a reklám szolgálatában szegődnek. Ha pedig az elemző és útmutató írás - rövidre szerkesztett passzusaival - szakmai érvekkel jelentkezik, egyre inkább gondolatba ejti az olvasót, aki biztatást kap arra is, hogy megtekitnse az elaődást. Zárt világ a dráma. Azt a különös káprázatot kelti, hogy saját valósága, irodalmi méltósága társadalmi helyzeteivel hatni képes közönségére. A jó színdarab cselekménye betölti a színpad látóhatárát. A cselekvések és a párbeszédek elvezetnek az erkölcsi okfejtéshez, a dolgok és magyarázatok lényegéhez, a gondolat vezérelvéhez. A jó dráma a döntések és történések végtelen lehetőségeit olyan keretbe foglalja, amelyben a rendezői elképzelés összhangja a színpadi egységet illusztrálja s az egyetemesség, a lezártság hangulatát adja. A színpadi mű (a dráma) tehát kiváló és népszerű műfaj: tudatos szembenézés önmagunkkal; a szereplők jellemrajzának sorsokat formáló ábrázolása, melynek középpontjában az érvekkel, gondolatokkal, kételyekkel viaskodó ember és a viszontagságos társadalom áll. A professzionalizmus tiszteletben tartásának elvét megérthetjük, amikor észrevesszük, hogy a gyakorlatban is méltó helyre került a hivatásos művész illetékessége. Reméljük, tartós lesz ez az állapot, hiszen a Komáromi Jókai Színház a szakma és a mesterség jegyében, felszabadultan tevékenykedik. Beke Sándor igazgató-rendező egyéni sajátosságokkal színezi szervező, irányító, oktató és művészeti kompetenciáit. Olyan értékrendet érvényesít, amelyben a költészetre kötelező eszménykép, a hétköznapi életre vonatkoztatható pragmatizmus és a dísztelen realizmus tárgyilagosan egyesül, ami természetesen előnyére válik a társulatnak, a közönségnek és a színháznak egyaránt. SZUCHY M. EMIL Kultúrvész H

ovatovább egyre elszomorítóbb dolgok történnek az oly sokszor emlegetett és felkarolt vidéken. Általános, divatos betegséget szült a huszadik század vége: elűzte a tehetséges, tenni akaró embereket az alkotás színhelyéről. Nap mint nap találkozom és nézek szembe azzal a fásultsággal, mely tájainkai uralja. Nem tudom, valójában tudatos meghátrálásról, avagy spontán érdektelenségről van-e szó. Egy biztos: visszataszító jelenség. Mikor az elmúlt napokban hallottam nyilatkozni Bárdos Ágnes mikrofonja előtt az általam igen tisztelt Nagy János szobrászművészt, igencsak meglepődtem mondandóján: valóban, a mi szlovákiai magyar művészeti irányvonalunk túlontúl irodalomcenlrikus? Nem vesszük észre a képzőművészeti felemelkedést? Nem. Sajnos, nem, dc ezen túlmenően még az irodalmat sem értékeljük. Mert gondoljuk el egy kicsit, alapul véve az 1993-as esztendőt: tudunk érdemlegeset felmutatni az irodalom háza táján? Vajon hány kötet jelent meg az elmúlt esztendőben, mely kiérdemli a kötött formát? Bizonyára nem sok: kiadóink ontják a szép dalokat, mi pedig válogatósakká leszünk. Tulajdonképpen nem arról van-e szó, hogy vannak Kalligramosok, Naposok, Lilium Aurumosok és a Madách-tábor, s ők egymás dolgát nehezítik ahelyett, hogy segítenének a magyarságnak? Miért dicsőítjük a dilettánsokat, mintegy divatszerűen, s az igazi művészek munkásságát csak haláluk után értékeljük, rádöbbenve a régen felismert tényre: a tehetség egyedülállóságára. Gyakori ez a jelenség, de egyszer s mindenkorra ráérezhetnénk, annak esne legjobban az elismerés, akinek az kijár, és nem (biológiai) örökösei számára. Igenis a vidéknek van egy átka: vagy belepi a por a tehetséget, vagy legkevesebb, hogy előbb-utóbb útvesztőibe tereli! Megannyiszor eszembe jut a Nobel-díjas Czeslaw Milosz eszmefuttatása: „Mindmáig nem tudom, vajon nem olyan-e minden szellemi tehetség, mint a kosbor, mint az orchideák, amelyek a korhadt fák porával táplálkoznak?" Nos, vidéki kulturális életünk, meg kell állapítanom, napról napra rosszabb helyzetben van. Dc hol is vélem én felfedezni a hiányosságokat? Ipolyságot alapul véve, szomorúan kell konstatálnom (a nemrégiben Sági Tóth Tibor bácsi által tömjénezett ipolysági kulturális életről!): bár állandó galériával rendelkezik a város, alig-alig vannak jelen az emberek a tárlatnyitókon, alig öt-hat ember látogatja a rendezvényeket, író-olvasó találkozókat, melyeket nagy ritkán megszervez az erre illetékes szervezet, intézmény. A törzscsapat mindig jelen van, ugyanazok az arcok, szemek, megjegyzések mindenütt. Ebben a pillanatban vetődik fel a kérdés: tulajdonképpen az emberek untak bele a kulturális rendezvényekbe, ellustulva, elkényelmesedve, vagy a vezetők-résztvevők gárdájának a koncepciója rejti magában a hibát? Nem ártana (végül is mikor ártott ez) végre elgondolkodnunk. Tizenöt éve már, hogy egyféleképpen - de mindig másképpen - tesszük a dolgunkat, megelégedve azzal a magyarázattal: feleslegesen szervezzük rendezvényeinket, nem jönnek a látogatók. Ebből kifolyólag nem is kell igyekezzenek a kultúrát zsákba kötők. Egy újabb Czeslaw Milosz-i megfogalmazás: „A kultúra anyaga nem a világ, hanem a szó", melyet ha értelmezni nem tudunk, nincs miért harcolnunk. S most, itt, ez az a pillanat, mikor eltörpül minden, kifogy a tinta a tollból, megakad a szó a torkon... És nincs több gondolat. Szedjük már végre össze közös gondjainkat, hisz nem afféle opera bulTa ügyünk, sokkal inkább mételyben szenvedő, gyógyulásra váró, tenni akaró embereket igénylő zajos kultúrvész. TURCZI ÁRPÁD