Új Szó, 1994. január (47. évfolyam, 1-24. szám)

1994-01-05 / 3. szám, szerda

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1994. JANUÁR 5. Jólelkű jóember BRECHT PÉLDÁZATA A KOMÁROMI JÓKAI SZÍNHÁZBAN Ál • arcok és álarcok vonulnak el a komáromi forgószínpadon. Csak egy bádogpalota marad ott mindvégig, amelyet ha forgat is a láthatatlan műszaki személyzet, mégsem képes olyan változások tengelyévé válni, amelyek ezt az előadást érdekessé, urambocsá' érdekfeszítővé tennék. Tagadhatatlan, hogy a Bodolay Géza m. v. rendezte előadás központjában a Mira János m. v. tervezte pléhmonstrum áll, amely merészebb képzelőerővel megáldott néző szemében, amolyan lerobbant, kisebb méretű külvárosi felhőkarcolónak is tetszhetne. Az építmény színpadi objektumként történő szemlélése során azonban sok minden egyéb funkcióra is alkalmasnak tekinthető, feltéve, hogy a néző elhiszi mindazt, amit az objektummal, kifejezni akar a rendező. Sen Te, az utcalány brechti története ezen a színpadon egy látványos prológussal kezdődik, amely mint némajáték igyekszik megidézni a Szecsuánba oltott Európát. Mert mi más lehetne egy mostanság Bertolt Brecht A szecsuáni jóember című drámáját színpadra állító budapesti rendező célja, mint a komáromi néző megérintése a színpadi játék eszközrendszere segítségével. Az expresszív kezdőkép látványereje hergeli fel a nézőt, hogy majdan az előadás folyamán is pontos funkcionalitással újra és újra lenyűgözze. Ezzel egyszerre azonban igényt is támaszt arra, hogy ez a kifejezési mód szervesüljön a színpadi játék minden elemével. Az a tény, hogy ez nem történik meg, csupán egyik kifogásolható hibája a rendezésnek. Legalább ilyen mértékben értelmezhetetlen - vagy értelme csupán sejthető - a szerepek csoportosítása, s az ennek alapján kultivált színészi játékstílusok sora. Mert adott a. főszereplő Sen Te, akit e képzőművészeti jelrendszerben álarc nélkül játszik Cs. Tóth Erzsébet, és pontosan értelmezhető rendezői gondolat alapján alakította álarcban a Sen Te által elképzelt gazdag és könyörtelen nagybácsit, Sui Ta-t. Ez a jelzés megegyezett a játékban feltűnő többi figura látvány beli megjelenítésével, aminek kísérője az igencsak karakteres - a keleti színjátéktípusok figuráira emlékeztető - mozgásváltozatok voltak. Ez eddig rendben is volna, ha a Skronka Tibor alakította Jang Szun pilóta olykor Sen Tehez hasonlóan nem álarc nélkül jelenne meg a színen, hogy aztán valamely követhetetlen rendezői elgondolás nyomán egyszer csak álarcot ölt magára. Kézenfekvő magyarázat lenne az alakoskodása, csak hát ennek alapján a többi szereplő is efféle módon alakoskodhatna a játékban. Nem teszik, hogy a nézőt még inkább összezavarják. Megjelenik a cselekmény szerint igen fontos ellenpontozásként a kölcsönt adó öreg házaspár (Tarics János és Petrécs Anna), akik nem a már említett stilizált mozgásrendszert használják. Betetőzése, - mondhatnám azt is: az ellentmondás ellentmondása - hogy ez az olcsó poénkodás nyomán kaftánba bújtatott, így öreg zsidóvá változtatott szőnyegkereskedő a játék epilógusaként - nem tudni, hogy Tarics János színészként, vagy az álarcát levető öregemberként - a magamfajta gyengeelméjű néző számára levonja az erkölcsi tanulságot. És akkor még nem szóltam a kritikus tartós figyelmét kiérdemlő három színész Boráros Imre, Dráfi Mátyás, Ropog József- alakításáról, amely kétségbevonhatatlan értékeivel szinte ellentmond a stilizált színészi játék egészének, amely meghatározója Bodolay Géza ezen rendezésének. A három istent alakító színészek a játék elejétől a végéig, egy pontosan kiméri intellektuálisan megalapozott bohócjátékot mutattak be, amelynek történései összefüggtek ugyan a cselekménybeli szituációsorokkal, de mégicsak külön életei élt. Ez az intellektuális, filozofikus klauniáda Tóth Erzsébet alakításával együtt az előadás kiemelkedő perceit jelentette. Ha ez Bodolay Géza rendezői ötletei alapján lett ennyira magával ragadó, akkor érthetetlen, miért nem szervesítette a teljes játékkal. Kétség nem férhet hozzá, hogy Bodolay Géza egy egész sor, mind látványként, mind intellektuálisan érdekes és izgalmas effektust használt, amelyek azonban nem segíthették az előadás gondolatiságának egységesülését, mivel sorban kioltották egymást. Láttam, megpróbáltam értelmezni, de mire a gondolat, vagy a sejtés kialakult, egy új ötlet öntörvényűsége letarolta az előzőt. A végtermék felől nézve Bodolay Géza színháza színészölő színház. Az álarc és az abba kényszerített színész Komáromban a karakterizáló mozgás helyett igencsak uniformizáló mozgásra volt kárhoztatva. A kínai operát, kabukit esetleg nó-t mímelő, erre előképzéssel nem rendelkező aktorok végeredményben semmit nem tudtak kezdeni a szerepükkel. Ki beszélhet itt V-effektusról, Brechti távolságtartásról. Éppen a nagy alkotót idézve „formalista, üres, külsőséges, mechanikus játék születik akkor, ha a művészi kiképzésnél csak egy pillanatra is szem elől tévesztjük, hogy a színész feladata: eleven embereket ábrázolni." Cs. Tóth Erzsébet úgy formálta meg Sen Te-t, hogy ez a tiszta lelkű jóságában töretlen „jóember", egyetlen pillanatig sem hagyta kétségek között a nézőt: A jósága nem sorsából fakad, hanem lelkéből, amely felül tud emelkedni a nem éppen erkölcsös életén. Szinte körüljárta mindazt a bonyolultságot, amit Sen Te sorsa megszült, mégis azonosult a figurával azokban a pillanatokban, amelyek a nézővel el kell, hogy fogadtassák a lány döntéseit. Ennek nyomán szüntelenül párbeszédet folytathat a néző a történések nyomán születő színpadi gondolatokkal. Szerencsére ezen nem tud eluralkodni Bodolay Géza ötletsziporkák füzéreivel felgirlandozott látványszínháza. A színész ugyanis azonnal megtalálja azt a rendezői önkény által nyitva felejtett rést, amelyen át megmutathatja a figura hús-vér testét és érzelmes lelkét. Márpedig ezúttal ez történi, amit Bodolay Géza akarhatott ugyan, de mindenképpen önmaga másfajta gondolatainak ellenében, ami aztán kellő mértékű színpadi zűrzavart is okozott. Szabad elcsodálkozni és elgondolkodni mindazon, amit ez az előadás hozott. Kezdve azon, hogy a rendező egy bizonyos Kiss Csaba dramaturggal kéz a kézben bele-belerondítottak Nemes Nagy Ágnes mesteri fordításába, s ezt mint színpadra alkalmazást aposztrofálták. Innen ered az új cím is: A szecsuáni jóember. Pedig a drámát ismerve nyilvánvaló Nemes Nagy Ágnes törekvése arra, hogy az általa magyarított A szecsuáni jólélek sokkal többet mond el Sen Tejeileméről, sorsáról. Az ugyanis egyáltalán nem biztos, hogy az erkölcsösnek mondott jóemberek egyben jólelkűek is. Az viszont tény, hogy egy jólélek, sújthatja bár - a darabnál maradva - az utcalányok sorsa, lélekben nem romlik meg. Ez a befejezésnyi margójegyzet többről akarna szólni, mint egy rendezői eredetieskedésről. Komoly darabértelmezési kérdés vetődik itt fel a „jóember" környezetéről és a „jólélek" környezetéről. Mert a Sen Te által megálmodott majd életrekeltetl Sui Ta nagybácsi is „jóember" azok szemében, akiknek munkát adott. De hogy jólélek volna, azt igencsak kétlem. DUSZA ISTVÁN 1993 nem Európa éve volt, az egyszer szent. 1989, a nagy európai fordulat óta elmúlt év volt a legnegatívabb a nevezett földrész szempontjából. Régóta irritáló az eurocentrikus kizárólagosságtudat, az euroszupremácia gondolata, de az idén ez az egész történet egyszerűen viszolyogtatóvá vált. Talán tetszenek emlékezni a taxisblokád idején az iljúemdéefes, horgolt térdharisnyás, bokorugrószoknyás bugyitizmusra, amint bekattant arckifejezéssel nyilatkozták: „Európa nem érti!" Nem érti, mármint azt, hogyan is, miért is lehet fellépni még a demokratikusan választott kormány ellen is. Ez Volt az a koncepció, amely a koros földrészt egy gyengeelméjű cserkészcsapat jelmezében szerette volna látni. Addig-addig, míg a hajdani junioremdéefes álom mára valóság lett. Ahogy ez a földrész kifocizta magát a világpolitika fősodorvonalából, az megérne egy paradigmaváltást. Nézzük sorjában a szétrohad.ást; január elsején szétvált az egyik legcivilizáltabbnak tartott exszovjet tömbtag, Cseh-Szlovákia. Folytatódott a boszniai háború, sőt, részben a Nyugat (és ezen belül is, megint csak, főként: „Európa") ezerszer elátkozott tenni nem akarása miatt, megoldhatatlanabb lett, mint valaha volt. Mert hiába vártak a külső segítségre az egykor szövetséges muzulmánok és horvátok, a szerb agresszió két áldozata egymás ellen fordult, sőt, belháborúk (muzulmán részről Izetbegovic -Abdič, horvát részről: HVO-HOS, azaz a horvát HercegBosznia hivatalos hadserege kontra a horvátországi szélsőséges jogpárt hadserege) is tarkítják már a képel. A nemzetközi intézményrendszer összeomlott a délszláv háború ügyében, tulajdonképpen már pótcselekvés sem folyik. Szarajevó, Goražde, meg az új hadszínterek, Busovača, Vitéz, és a többi többé nem vezető hír, pedig semmivel sem jobb a helyzet, mint tavaly volt. A nemzetközi közvélemény leszokott a délszláv háborúról, az elemi felháborodás helyét néhány szenvtelen mondat helyettesíti, hogy ma itt meg ilt ennyi meg annyi a halott (és akkor itt gondolkodjunk el azon is, hogy mennyi baromságot összehordtak már a média történelemformáló meg politikacsináló szerepéről: a délszláv háborúban a nemzetközi média bizony semmiféle történelmet nem csinált, semmilyen döntést nem eredményezett). És marad Európa legarisztokratikusabb, legfinomabb, legeszesebb diplomatáinak cinikus vigyora: ugye, hogy a horvátok meg a muzulmánok sem jobbak a szerbeknél, mi ezt előre megmondtuk, minek kellett itt pattogni. Legyen ahogy ők akarják: harc az utolsó emberig. Aztán úgyis béke lesz. A délszláv válságnál is kevesebb részvétet érdemeltek Európától a volt Szovjetunió volt tagköztársaságai. Különféle Isztánokban és Ziákban különféle etnikumok heti rendszerességgel látnak egymás nyakának nyiszálásához, tényleg nem várható el, hogy ebben a tumultusban a felelős nyugati tényezők kapásból köpjék minden parvenü tömeggyilkos vagy önjelölt nemzetmentő anyjaneveszemszájál. Ha meg nem értik, minek szóljanak bele, ugye. A legfontosabb amúgy is világos: Oroszország valamilyen módon úgyis ismét a keblére öleli őket, lesz akit jobban, mint Belorussziát, lesz, akit kevésbé, mint - talán - a Baltikumot, a nemzeti zászlók meg a himnuszok maradnak, a többi nem érdekes. És Európa ezt is vállrándítással fogja elintézni: csak abból nem lesz egy, ami nem tartozik össze. Lehet, a nyugati politikusok magukban, otthon, nagyon halkan már átkozzák a keleti blokk széteséséNEMZETKÖZI POLITIKA 1993 Európa: NBII., alsóház nek pillanatát. Régen minden olyan egyszerű volt - és nem csak azért, mert elég volt Moszkvával valamiféle modus vivendit találni, és nem kellett különféle ismeretlen, izzadságszagú és dadogó angolságú entitásokkal politikát csinálni, hanem mert az úgynevezett bipolaritás a nyugat belső egységét is szavatolta. A kommunizmus szétesésével a nyugati politika is eleresztette a fonalat, s azóta a leghalványabb ötlet és bármiféle kreativitás nélkül bukdácsol Ká-Európa hősi vér áztatta hegyvölgyein. Mert Közép- és Kelet-Európa löbbi részein sem kolbászból van fonva a kerítés; zavar, gazdasági visszaesés, munkanélküliség etc. A legjobb startpozíciójú NDK-ban 20 százalék körüli az állástalanok száma; a Wirtschaftswunder-es nyugati szövetségi land-okban, ha időlegesen is, de leáldozott a gazdasági csoda. 1945 óta az elmúlt évben érte el a legnagyobb sikereit a nácizmus német földön: Hoyerswerde, Mölln, Solingen olyan jelek, amelyeket nem lehet és nem szabad figyelmen kívül hagyni. Lengyelországban - a régióban egyedül - lett gazdasági növekedés, de továbbra is ingatag a politika, a Demokratikus Unió kormánya megbukott a választásokon, visszajöttek a posztkomcsik, „Varsó elesett!". Meg Vilnius, Athén, Madrid és Nápoly is. Nápolyban - és mindenütt Olaszországban - teljesen szétzüllölt a politika, negyven év kereszténydemokrácia úgy elszállt, mint gyermekfing a tornádóban. A fasizmus és a posztkomcsik között kellett választani; az MSI-t, a neofasisztákat a Duce szopóréce-küllemű unokája képviselte, de hiába: az utó-OKP nyert. Ilyenkor legyen okos az ember, hogy kilencvenhárom évet magunk mögött tudva ebből a fertelmes évszázadból, vajon kinek kell jobban örülni: a reformnáciknak, vagy a reformbolsiknak-é? Franciaországban a bukott miniszterelnök az öngyilkosságba menekült, a gallok komoly bevándorlásellenes intézkedéseket tettek; a mi Boross Péterünk megszeppent, kósza kiskamasz francia kollégájához, Charles Pasqua-hoz képest. NagyBritannia és Észak-Írország Egyesült Királyságban a hajdan egyesülő északírek a hetvenes évek eleje óta az idén fejezték ki legmarkánsabban különvéleményüket. De ez csak a felszín, a mélyben az európai egyesülés újabb és újabb nehézségei morajlanak. Annyira, hogy ennek a recessziós Európának már csak jó esetben jut a harmadik hely a világ gazdasági sikertörténeteinek térképén, politikai értelemben pedig még kevésbé maradt fontos. A közelmúltban megszavaztatták a világ nemzetközi politikával foglalkozó legjelentősebb újságíróit, hogy mit tartanak a 93-as év legjelentősebb eseményének. Az első helyre a közel-keleli béketárgyalások kerültek, és joggal, hiszen hihetetlen fejlemény az, hogy a PFSZ és Izrael elismerték egymást. Második, helyre került a NAFTA, az észak-amerikai szabadkereskedelmi megállapodás, amely egységesíti a kanadai és a mexikói piacot az amerikaival. A Munroe-elv („Amerika az amerikaiaké") átültetése századunk kilencvenes éveibeazt jelzi előre, hogy a NAFTA tovább nyomulhat dél felé. Ugyancsak előkelő helyezést ért el a csendes-óceáni csúcs, az együttműködés intézményi alapjait megvetni szándékozó seattle-i találkozó, amely azt vetíti előre, hogy a világ jelenlegi két legfejlettebb régiója, a legnagyobb víz két parija egymás felé fordul. Ötszáz év transzatlantizmus után transzpacifikus lesz a világ, ott lesz információs társadalom, meg posztindusztria, meg gazdagság, meg elkülönülés. Európa a második ligába kerül, viaskodó etnikumaival, számtalan nemzeti különérdekével, meg nem valósított egységesülésével; a hajdani gyarmatosítók exkluzív, luxusfogyasztásra szánt gyarmatáruikkal fognak kopogtatni a XXI. század kolonialistáinál, a japánoknál, koreaiaknál, kínaiaknál meg az amerikaiaknál. Az amerikai és japán tömegtársadalmak fel fogják hozni a környékükön lévő szegényebb szomszédokat: Latin-Amerikát, illetve Kínát és Délkelet-Ázsiát, ahogy Nyugat-Európa nem volt képes belátni, hogy neki a saját érdekében áll felhozni Ká-Európát. Sajnos se erő, se belátás, se készség. Egy lepusztulásnak induló régió szélén, a periféria perifériáján lenni nem öröm. A jövő a Csendes-óceán. (MagyarNarancs) Sen Te (Cs. Tóth Erzsébet) az „isteni" bírák (Dráfi Mátyás, Boráros Imre és Ropog József) előtt (Nagy Ti vada r fel vétele)