Új Szó, 1994. január (47. évfolyam, 1-24. szám)

1994-01-31 / 24. szám, hétfő

3 KALEIDOSZKÓP ÚJ SZÓ. 1994. JANUÁR 31. „ELSZORUL A SZÍVEM AZ ENYÉSZET LÁTTÁN" Ellopták, s közben meg sem kondult Már rég lejárt a piti kis tyúktolvajok kora. Ma az elektronika, a régiségek, a szőrmék, az ékszerek, na és természetesen a készpénz - főként a kemény valuta - a menő, a tolvajok leginkább ezekért kockáztatják szabadságukat. Persze, érdeklődési körük sokkal szélesebb. Mindenre kiterjed, ami könnyen pénzzé tehető (cigaretta, alkohol). A színes fémek árának emelkedése automatikusan magával hozta a kábelek, olykor a vasúti biztonsági berendezésekben használt rézhuzalok nyomtalan eltűnését. Sőt, egyesek már a temetők rézdomborműveit, mellszobrait is pénzzé teszik. Még az ilyen negatív tapasztalatok birtokában is meghökkenve fogadtuk a hírt, hogy a napokban példátlan tolvajlás történt Oroszvárott. Valakik ellopták a falu kápolnatornyából a harangot. Hogy kik voltak, mikor tették, és miért, azt csak találgatják a felháborodott lakosok. Egyelőre csupán az biztos, hogy a tettesek, mivel a harang meglehetősen nehéz, többen voltak. A furcsa lopást Jaborek László nyugdíjas fedezte fel. Ha nem olyan jó megfigyelő, valószínű, még ma sem tudnánk erről az egyedi esetről, mely néhány olvasó arcára talán mosolyt csal, ám Jaborek bácsi szinte belebetegedett. - Gyermekkori élmények fűznek a 16. században épült kápolnához, mely a kastélyparkban áll és a Szent Vitus nevet viseli. A harmincas években odajártam ministrálni. A búcsúheteken én harangoztam. Még ma is fülemben cseng messzehangzó, mély hangja. Ez a harangszó, persze, már régesrégen elnémult, a kápolna pedig enyészetnek indult. Az elmúlt négy évtized alatt teljesen tönkrement. Először a festmények tűntek el belőle, majd a padokat hordták szét, s nagy részüket eltüzelték. A helyszínen járva valóban áldatlan kép tárult elénk. Leomlott vakolat, megrepedezett falak. A betört ablakokon beesik az eső, hó. Hiába van vasrács az ajtón, a kápolnába bárki bejuthat. Gyakran járok erre, mindig keresztet vetek és egy néma fohászt mondok - emlékezik vissza a közelmúltban történtekre Jaborek László. - Két hete, szokásomhoz híven ugyancsak felnéztem a toronyra. De hiába meregettem a szemem, a harangot nem láttam. Lehet, hogy túl gyorsan hajtottam a biciklim és a keskeny ablakok miatt nem is vehettem észre — próbáltam megnyugtatni magam. Visszafelé jövet leszálltam, közelebb mentein, és szomorúan tapasztaltam, hogy bizony nem tévedtem. A harangnak hűlt helye volt. Szemben egy régi ismerős lakik, a dunacsúnyi kántor. Mindjárt elmondtam neki, mi történt. A lopást jelentettük a plébános úrnak, s ő értesítette a rendőröket. Megindult a nyomozás. De én szkeptikus vagyok. Kétlem, hogy még egyszer viszontlátjuk harangunkat. Az idős férfi sokat töpreng a titokzatos eseten, sőt álmatlan éjszakáin egy elméletet is kidolgozott arról, hogy miként eshetett meg ez a gyalázat. - Karácsony előtt filmesek jártak a kápolnában. Nem tudom pontosan, milyen felvételekhez kellett nekik a helyszín. Egyesek azt mondják, betlehemi jelenetet vettek fel, mások szerint egy középkori börtön illúzióját keresték az ódon falak között. Én csak annyit tudok, hogy egy csomó szalma maradt a földön utánuk. Már arra is gondoltam, hátha szalmával tömték ki a harangot, hogy az ne kondulhasson meg. A filmezésnél használt magas állványok, emelők segítségével könnyen leemelhették harangunkat, s azt sem tartom kizártnak, hogy az egész forgatás csak ürügy volt. Nem akarok senkit megbántani, lehet, hogy minden egész másként történt, de tény: a forgatás előtt még helyén volt a harang. A filmesekkel sok gépkocsivezető, világosító, kulisszás volt, ott forgolódtak a kápolna közelében. Lehet, valamelyikükben, a harang láttán, felötlött a pénzszerzés gondolata. -Nagyon bánt ez a lopás. Már szinte belebetegedtem. Fáj az a nemtörődömség is, amellyel őseink hagyatéka iránt viszonyulunk. Ez a környék valamikor paradicsom volt. Ma több régi értékes épület pusztulásra van ítélve. Például a hajdani apácazárda. A homlokzatán lévő grófi címert barbár módon leverték. Az értékes öntöttvaskorlátot valaki letörte és elvitte. Régebben felkeresett egy falumbéli és arra kért, adjak neki „kölcsön egy kis áramot". Kiderült, hegesztővel akarja levágni a vaskorlátot. Én nem segítek lopni, és ne próbálj hozzányúlni - figyelmeztettem. Panaszaimmal annak idején az illetékesekhez is elmentem, de eredménytelenül. Sőt, egy szép napon az utcán a szemembe mondták: Laci bácsi, nem nagyon szeretik, ha maga árulkodni jár.. Hát azóta feladtam a szélmalomharcot. Persze, amikor eltűnt a korlát, felkerestek és megkérdezték, nem tudom-e, ki volt a tettes. Hát így állunk. Előbb a korlát, most meg az öreg harang. A furcsa lopásról a polgármesternél is érdeklődtünk. — Én sem ismerem a részleteket - válaszolta Alojz Veselovský. - A keletkezett kár megállapítása meglehetősen problematikus, mert nincsenek írásbeli adataink a harangról. Egy ismerősöm megígérte, segít feltárni a kápolna eredetét, s talán a harangról vagy készítőjéről is megtudhatunk valamit. — Jaborek bácsi a filmesekre gyanakszik.. . — Valóban járt nálunk a Koliba stúdió stábja. Hogy van-e közük a lopáshoz, azt senki sem tudja. A rendőrség mindenesetre, már elindította a vizsgálatot. — Polgármester úr, mi lesz a kápolna sorsa? — Sürgősen javításra szorul. A kastély felújítása már a vége felé közeledik, hamarosan sor kerül a Szent Vitus kápolnára is. ORDÓDY VILMOS A RIMASZOMBATI SZOBROKRÓL Gomörben manapság sok szó esik a szobrokról. Rozsnyón előbb Andrássy hranciskarol, most pedig Kossuth Lajosról. Előbbi már áll, utóbbit most állítanák. Rimaszombatban Tompa Mihályról, Štefan M. Daxnerről meg Leninről. Tompát áthelyeznék, Daxnert fölállítanák, Leninnel meg nem tudnak mit kezdeni. Pedig az ő szobra még el sem készült. Boros Zoltán, az Együttélés rimaszombati irodavezetője tagja a városi képviselő-testületnek. A testület nemrégiben elfogadta Boros úr javaslatát, hogy Tompa Mihály szobrát, melyet Holló Barnabás készített a századfordulón, és jelenleg a városi parkban áll, helyezzék vissza eredeti helyére, a megyeháza (ma járási hivatal) elé. Régi vágya ez a rimaszombati magyarságnak, s úgy tűnik, most megvalósul. Boros Zoltánt a szavazásról és a visszaállítási tervekről faggattam. - A Tompa-szobrot a második világháború után eltávolították a volt vármegyeháza elől. Csaknem két évtizedig ismeretlen helyen kallódott. 1961-ben állították fel újra, az akkor Májuskertnek nevezett városi parkban, melyet korábban Városkertnek hívtak. A patinás múltú park az iparosítás, a lakótelepek építésének következményeként elvesztette eredeti jellegét. Úgy véljük hát, hogy ez immár nem méltó helye Tompa Mihály szobrának. Az 1990-es helyhatósági választások után a rimaszombati magyarság megfogalmazta régi óhaját, hogy a szobor kerüljön vissza eredeti helyére. Azonban ez a kívánság nem vált valóra. — A képviselő-testület december 16-i ülésén ön javasolta, hogy a szobrot állítsák föl újra a Tompa téren. A képviselők most elfogadták a javaslatot. Hogyan sikerült megszavaztatni a szobor visszahelyezését? - A városi képviselő-testületben a magyarok kisebbségben vannak, ezért a szlovák pártokkal való konszenzus nélkül semmilyen, a mi érdekeinket érintő kérdés nem oldható meg. Korábban is voltak kísérletek a dolog megszavaztatására, de sikertelenek. Most a Daxner-szobor felállításával kapcsoltam össze a kérdést. A város most alakítja ki a művelődési ház előtti teret, ahová eredetileg Lenin szobrát állították volna, a változások után azonban helyette Štefan Marko Daxner-mellszobrát rendelték meg. Azzal, hogy fölállítják a téren és a teret is róla nevezik el. A Daxner-mellszobor elkészült. Én ezzel kapcsolatban a következőket javasoltam a testületnek: Rimaszombatban a szlovákok és magyarok évszázadok óta együtt élnek. Hogy kifejezzük együttélési és együttműködési szándékunkat a jövőre nézve is, s kölcsönösen őrizzük kulturális emlékeinket, a város napjának, május 5-ének tiszteletére állítsuk vissza eredeti helyére a Tompa-szobrot, és ugyanabban az időben leplezzük le Daxner szobrát is. Javaslatomat a jelenlevő 24 képviselőből 23 megszavazta, egy pedig tartózkodott. Meg kell mondjam, ezt a szavazási arányt igen pozitívan tudom értékelni. - A rimaszombati szlovákság vagy a testületben nem képviselt szlovák pártok - például a DSZM - nem tiltakozott a döntés ellen? — Biztosan voltak, akik ezt nem szívesen fogadták, de nagyobb méretű tiltakozás nem indult ellene. Hiszen a megoldás mindkét fél számára igazságos. Kivetnivalót csak az találhat benne, aki rosszindulatúan és egyoldalúan közelíti meg a kérdést. — A visszaállítás időpontját reálisnak látja? — A képviselők megszavazták, hogy a város főépítésze február végéig készítse el a Tompaszobor visszaállításának tervezetét. A határozatban természetesen az is szerepel, hogy a város állja a visszaállítás költségeit. — A rimaszombati közvéleményt egy másik szobor ügye is foglalkoztatja, a Lenin szoboré. — Amikor a művelődési ház előtti teret kialakították, nem sokkal 89 előtt, még úgy tervezték, hogy azt egy Lenin-szobor „ékesíti" majd. A város meg is rendelte a szobrot Bártfay Tibortól. Ezt a megrendelést 88ban adták, mégpedig a város mai polgármestere, aki a városi nemzeti bizottság elnöke volt. Ugyanakkor egy tervezőnél megrendelték a tér kialakítását is. A változások után azonban a város visszavonta ezeket a megrendeléseket. Az építész időközben meghalt, de az özvegye és Bártfay Tibor - nem nyugodván bele a visszavonásba - követeléssel álltak elő. Beperelték a várost, azt állítván, hogy már elkészültek a tervek és a makettek. Bártfay úr a Leninmakettért csaknem 300 ezer koronát kér. Egy olyan munkáért, melyet a kommunista érában szinte futószalagon végzett. Az első tárgyaláson a bíróságtól azt a javaslatot kapta a város, hogy egyezzünk meg egy kisebb öszszegben, fizessük ki, s ezzel megoldódik az ügy. A polgármester hajlott volna erre, de a képviselők java erősen tiltakozott és egyértelműen elvetette ezt a megoldást. Mégpedig azzal az indoklással, hogy a város ne fizessen önszántából, ne finanszírozza még így utólag is a totalitárius rendszer haszonélvezőit és elhibázott döntéseit. Ha a bírósági döntés jogerős lesz, akkor kifizetjük a pénzt, de kellő kommentárral: hogy ki volt az a művész és ki volt a megrendelő, aki ezt a költséget a városra erőltette. KLINKO RÓBERT A rimaszombati Tompa tér, egyelőre még a szobor nélkül (A szerző felvétele) Ájtól Ájig VARGYAS LAJOS 80. SZÜLETÉSNAPJÁRA Az az Áj község hozta meg az első hírnevet, melyet ma Háj néven találunk meg Szlovákia térképén. Ott gyűjtötte a gazdag népzenei anyagot, s mint Kodály híve és tanítványa, sőt barátja is, elsőként valósította meg mestere elképzelését, hogy falumonográfiák őrizzék meg nem csupán egy-egy közösség zenei repertoárját, hanem életkörülményeit is, a szociográfia tudományos kategóriáinak megfelelő földolgozásban. Vargyas Lajos ezt az utat járta, bővítve, kiteljesítve s újítva mestere kutatási eredményeit. Nagy érdeklődést váltott ki a magyar versritmus újraértékelésével, amihez segítették őt vizsgálódási területeinek gazdag mezején tett „tanulmányi kirándulásai", vagyis a magyar őstörténet, a magyar ősepika kutatása. Szinte ebből nőtt ki legidőtállóbb monográfiája: az európai népballadakincs kutatására alapozva írott, s a magyar balladaköltészet eredetét és európaival való megmérettetését összefoglaló alapmű. A tudósra szeretettel emlékezik a műfaj hazai művelője, a népballadák és népzene szlovákiai gyűjtője, tudósa, a karnagyként és pedagógusként is kitűnő Ág Tibor. Elmondása szerint a hatvanas évek legelején kereste meg az akkor a Népraj zi Múze um népzenei osztályán dolgozó tanárt, aki konkrét feladattal bízta meg, egy zsérei anyag kapcsán: - Akkortájt jelent meg egy osztrák zenei folyóiratban egy írás a Nyitra vidéki magyar népballadákról, amelyben fölbukkant a Kőműves Kelemen addig csak másutt ismert fél dallama. Mikor kiderült, ki volt az énekes, fölfigyeltem rá, hiszen én ismertem őt. Akkor Vargyas tanár úr megbízott, járjak utána, mennyire megbízható a forrás, illetve a dallam eredetisége. Ezt én megtettem, sőt néhány saját gyűjtésű balladát is elküldtem neki szalagon. Nos, azóta álltunk aztán levelezésben és sokszor találkoztunk is. Balladakötetemet hozzá vittem megjelenés előtt, hogy megtanácskozzuk az összeállítást. Amikor 1987-ben Áj b an jártam, találtam még egy idős nénit, aki emlékezett Vargyas Lajosra, a majd ötven évvel ezelőtti dalgyűjtőre. Köszöntjük a nyolcvan esztendős tudóst, aki egy életen át kereste és nyújtotta az egyszerű baráti gesztust, vallva a mai nehéz időkben is, hogy a magyar kisebbségekkel együtt élő nemzetek kapcsolatában hosszú fejlődésre van még szükség. (brogyányi) Tompa Mihály visszakerül eredeti helyére