Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-25 / 29. szám
Don Juan Régen, még a háború alatt ismertem én egy embert. A vezetéknevére már nem emlékszem, a keresztneve Jóska volt. Ez a Jóska valaha a MÁV-nál szolgált, mint gépész, amíg egy vasúti szerencsétlenségnél el nem veszítette mind a két lábát. Le kellett szegénynek á ronccsá zúzott két lábát operálni combtötöl. Nyomorék lett belőle. Isten csudája, hogy így is megmaradt, ezer ember közül egy marad életben az ilyen műtét után. Jóska azonban meggyógyult. Erőre kapott, a kedvét sem vesztette el. Danolva jött ki a kórházból, ha nem is a maga lábán, hát legalább a maga kezén. Kis, négykerekű faládikát csináltak a kórházban, abba ült belé a nyomorék ember. Két kefeszerű szerszám volt a tenyerére erősítve, azzal taszította magát Jóska. Valósággal a kezével járt, mert ahogy ott ült lábatlanul a ládikában, a két kezével szép kényelmesen elérte az aszfaltot, csak ha lépcső, vagy magas járdafok akadt az útjába, akkor kellett neki egy kicsit segíteni. Nagyon hamar beletanult a dolgába Jóska. Sebesen gurult az utcán a kis ládájában, mint az ördög. Még tréfálni is volt kedve.- Vigyázz, ha jön a vonat! - kiabálta a lábon járó embereknek, amint végigsüvöltött az utcán a posztjához. Mert újságárus rikkancs lett Jóskából, megvolt neki a rendes posztja a Rökk Szilárd utca sarkán, ott árulta abban az időben azt az újságot, amelyiknek én is a munkatársa voltam. Mi ketten jó barátok lettünk a Jóskával. Ő biztosan érezte, hogy mennyire imponál nekem ragyogó kedélye, munkabírása. Engem pedig megtisztelt, hogy a lap körül dolgozó sok ember közül éppen én voltam az, akit bizalmasának kiválasztott. Soha nem láttam még nyomorékot, aki ilyen vidáman vegye a baját. Rendes mókája volt például, hogy amikor találkoztam vele, így szólított meg:- Milyen az idő odafent, szerkesztő úr? Mert idelent, mondhatom, kutya meleg van! - és izzadó üstökét törülgetve nevetve nézett föl rám csillogó szemével. Tudni kell ugyanis, hogy Jóska, amint ott ült lábatlanul a ládikájában, éppen csak a csípőjéig ért minden rendesebb növésű embernek. Úgy tapasztaltam, hogy koldusnak jó, rikkancsnak rossz a nyomorék ember. Fürgeség kell ehhez a mesterséghez. Jó szem, jó torok, kedvesség, hogy az ember rendes kuncsaftokat szerezzen magának. Jóska rácáfolt erre a szabályra. Ó volt a lap legjobb rikkancsa. Szemfüles, fürge, jókedvű. Az eladott lappal mindjárt egy viccet is átnyújtott a vevőnek. Jól is keresett. Élt, mint hal a vízben. Gyarapodott. Vett egy szép ezüst órát, ami piros bojton fityegett a mellényzsebében. Albérleti rikkancsokat szerződtetett, megszervezte az újságterjesztést az egész kerületben. Kuba-szivart szítt. Szép, holdas, szegedi bicskával vágta le a végét. Vendéglőbe járt ebédelni, a Makkheteshez, ahol a csapos meg a pincér ládástul együtt tette föl a székre a törzsasztalához. Ö volt annál az asztalnál a főnök, ó elnökölt az asztalfőn. Még feketekávét is ivott. Nem spórolt, szórta a keresetét:- Eccer élünk - mondta vidáman, pirosán én biz elköltőm, amit keresek, takarékoskodjék, akinek gyereke van! Nesze fiam, hozzál nekem kétpettyes ötöst, itt a pénz! — és belenyúlt a mellén a nagy vászonzacskóba, odaadta a pénzt egy mezítlábas utcagyereknek. Abban az időben én boldogtalan szerelmes voltam, nagyon irigyeltem hát a lábatlan rikkancsot, hogy neki ilyenfajta fájdalmai bizonyosan nincsenek. „Lám, milyen fölösleges kínzószerszám a nő, hogy le tudott vele számolni, hogy meg tud nélküle élni például ez a Jóska is.“ Csakhogy hát én a legnagyobb marha vagyok, hogy ilyeneket gondoltam a Jóskáról. Eszébe sem volt neki nő nélkül élni, legalábbis egy nap így állított meg az utcasarkon: — Már megbocsásson, szerkesztő úr! Volna nekem valami kémivalóm. — Tessék! — Tanúra lenne szükségem. Mert megházasodom. Azt szeretném, ha a szerkesztő úr lenne az egyik tanúm az anyakönyvvezető előtt. Hát persze hogy nem utasítottam el ezt a kérést. Megbeszéltük másnapra a randevút. El is indultunk déli tizenkettőkor a menyasszonyért, hogy vigyük az anyakönyvvezetőhöz. Ott gurult Jóska mellettem az aszfalton, még ő noszogatott, hogy siessünk, szaporán dolgozott a földön a kefékkel. — Tetszik tudni, szerkesztő úr — mondta —, idestova negyvenéves vagyok. Unom már a kocsmai kosz- tot. Utálom, hogy mindig pénzen fizetett személy csókolgasson. Hát mire várjak, mikor házasodjék az ember, ha nem ilyenkor. Megtetszettünk egymásnak ezzel az asszonynyal, hát üsse a kő, gondolom, megpróbálom! — Hát aztán csinos-e? Jóska csaknem megsértődött: — Mit tetszik gondolni felőlem. Azt tetszik hinni, hogy én elvennék valami ronda, mazna teremtést? Csinos személy-e? majd meglátja, szerkesztő úr, akkora, mint egy gránátos; piros, mint a tulipán; kemény, mint a kő — de ezt már ne tessék megtapasztalni. Megtudtam még útközben, hogy hadiözvegy a menyasszony. Kofa különben. De nem olyan közönséges kofa. Zöldségárus. Rendes ráccsal elkerített kalitkája, drága helypénzú üzlete van a Nagycsarnokban. Módos asszony különben, tisztességes hozományt kap vele a Jóska. Ennél a passzusnál ravaszul kacsintott föl rám ládikájából. — Tetszik tudni — mondta —, ez a kis pénz, ez adta be a deftert nekem. Egy ilyen asszonyért, meg ennyi pénzért már igazán érdemes feladni a legényéletet... Az anyakönyvi hivatalban alig győztem bámulni a menyasszonyt. Ahogy Jóska leírta, csakugyan derék, nagy, szép arcú, barna szemű menyecske volt. Félig városi ízű, félig falusi zamatú. Ahogy befutottunk a hivatalba, szerelmesen felsütött a szeme a lábatlan emberre, lehajolt hozzá, gyöngéden félresimította a haját, megcsókolta a homlokát. Sonkádi Margitnak hívták. Ho- mokszentlórincról való leány volt, Pestre ment férjhez egy mechanikushoz. A mechanikus elesett a háborúban. így került ő Jóskához élete virágjában, huszonhat éves korában. A menyasszonynak egy vásár- pénztári altiszt, meg egy mészáros volt a tanúja. Jóska mellett meg egy nyomdai korrektorunk tanúskodott rajtam kívül. A szertartás után valamennyien elmentünk a Makkhetesbe áldomást inni. (Az ördög vigye el, micsoda muszklija lehetett ennek a Jóskának, hogy így tudott a kezével gyalogolni.) Megittunk mind a hatan egy-egy Schiller-fröccsöt. A fiatal pár szerelmesen nézett egymásra. Én hívtam a pincért, hogy fizessek. Jóska lefogta a kezemet: — Már engedelmet, szerkesztő úr, ilyen alkalomkor úgy illik, hogy a férj fizessen, pláne, ha akkora hozományt kapott, mint jómagam, pénzbe, húsba egyformán! - és megsimogatta a felesége arcát. Elmúlt közben pár hónap. Láttam néhányszor Jóskát, aki valahányszor találkoztunk, mindig vidáman taná- csolgatta: — Tessék megházasodni, szerkesztő úr! Tessék elhinni, kutyának való az olyan magános élet! Aztán eltűnt a szemem elől a lábatlan rikkancs. Jóska áttette a rezidenciáját más, forgalmasabb sarokra. Avanzsált. Föbizományos, újságelosztó lett belőle. Rikkancskirály. Sokszor gondoltam, hogy megkeresem, megkérdezem tőle, van-e már gyereke? De aztán addig húztam, halasztottam a dolgot, amíg végül kiment a fejemből, kerekes ládikájá- val együtt, az egész Jóska. Vagy másfél esztendő után halkan kopogtattak a szerkesztőségben, kis boxom tejüveg ablakán. A „szabadira egy kövér, piros, jóképű, tiszta ruhájú, elvárosiasodott parasztasszony lépett be hozzám. Elfő gódva állott meg a küszöbön. Akárhogy kínáltam, csak nem akart leülni. Darab ideig csak állt, dadogott, hápogott, igazgatta a szoknyáját, végre megszólalt: — Már látom, nem ismer rám a nagyságos úr! Hát én vagyok az a csarnoki árus, akit a Jóska, innen a laptól a főrikkancs elvett... Na egyszerre megismertem, megörültem neki; lenyomtam a székre: — Hát mondja, lelkem, hogy megy soruk? Még mindig olyan jókedvű ember az ura? Az asszony elpirult a szeme fehérjéig: — Túlságosan is az, nagyságos úr! Hiszen éppen az itt a baj, hogy olyan túl nagykedvű, túl tréfás, túl tüzes. Tíz férfi lakik ebbe, kérem, nem egy. Ahány szoknya, annyifelé szaladna. Nem mondom, nem egyedül ő a hibás. Csábítják is kérem. Még ott az udvaron, ahol lakunk, a szemem előtt is tréfálkoznak vele. Hanem az ellen, amit látok, tudok is én tenni... Már megbocsásson a nagyságos úr, hogy terhelem, utolsó szorultságomban jöttem ide, hogy tanúnak tetszett lenni az esküvőnkön, meg hogy a Jóska mindig úgy emlegeti a nagyságos urat, tán van előtte tekintélye ... Ugyan tessék megmondani neki ... vagy nem is neki, inkább annak a nőnek tessék megmondani... — Miféle nőnek?! — Van itt az újságnál, nagyságos úr, egy hajtogató lány. Egy olyan szőke, sváb lány, Kunszt Adél. Annak tessék megmondani, nagyságos úr, hogy én izenem, hogy vigyázzon a börire, mert én az ö szemit fogom kiásni, ha még egyszer éjfél után vándlizik haza tőle az emberem! D onuel nagyon szerette a nyakkendőket. Amióta ismertem, bolondja volt e kiegészítőknek. Hetente egyszer, de néha kétszer is megkért, hogy járjam be vele az üzleteket, melyekben nyakkendőt árusítottak. Néha délelőtt, de még inkább este hat óra után is rótta az utcákat, hogy gyönyörködjék a kirakatokban levő nyakkendőkben. Olyan gyengéden érintette meg őket, mintha finom női kezek lennének. Hosszú ideig nézegette e ruhadarabokat figyelmesen, miközben az arcán egyetlen izom sem rándult. Jobbról- balról megnézte őket, tanulmányozta az árcédulát és a kidolgozást. Nyomban ezután rám tekintett. Tetőtől talpig méregette csekélységemet, s a fogai közt szűrte a szót:- Nos, tetszik neked? Elismertem Donuel nyakkendőkkel kapcsolatos szakértelmét, és szinte egyetlenegyszer sem mondtam véleményt. De ő nem is várta meg, miként vélekedem. Diadalittasan elfordult tőlem, vagy a pénztárhoz ment fizetni. Az elárusítónők előzékeny figyelmességgel fogták, örömükben a kezüket dörzsölték, amikor felbukkant. Bizonyára ő volt a legjobb vevőjük. Persze, az üzletek legtöbbjében, melyeket felkerestünk, nem csupán nyakkendőket árusítottak, de mi nem voltunk restek, s abba a boltba is bementünk, ahol csak egyetlen eladó nyakkendő volt. Minden alkalommal azonnal a megfelelő pulthoz mentünk, a többi árut figyelembe sem vettük. Donuel szakértőként kotort fürge ujjaival a temérdek nyakkendő között, míg végül kivette közülük az igazit, mely hibátlan volt, s puha anyagból készült. Amikor birtokba vette a zsákmányát, százszor is megsimogatta, szinte egész lényével érzékelte, tekintetét rászegezte, a lelkét öntötte bele, s lassan az imádkozó szerzetesek pózát öltötte magára. Aztán a tükör elé állt, a nyakkendőt a melléhez szorította, s két, három vagy négy ujjával valamiféle hurokká formálta. Nem vette meg mindegyiket, de akkor volt a legboldogabb, amikor bemutathatta, hogy mennyire ért hozzá, milyen jó az ízlése, s amikor mindenki megcsodálta kétségtelenül nagyfokú hozzáértését. Egy idő múlva elbocsátották az állásából. Ekkor már csak a szenvedélyének élt. Szinte naponta lehetett őt látni a nyakkendőkkel teli kirakatok előtt. Minden egyes üzletben 3-15 percet töltött el, attól függően, hogy különleges vagy csupán egyszerű nyakkendőket árulÖsszeállította: Mislay Edit tak-e. Ha valamelyik üzletet véletlenül kihagyta, másnap a szokásosnál több időt töltött ott. Ebben az időben a nyakkendő-kereskedők nem voltak vele szemben olyan szolgálatkészek, megvető pillantásokkal méregették mindennapos látogatásai miatt, vagy a legszemtelenebb elárusítóikat küldték oda hozzá. De Donuel ezt nem bánta, nem adta fel a hobbiját. Ezekben a hónapokban egy alkalommal kellemetlen helyzetbe került. Előfordult ugyanis, hogy több nyakkendő is megtetszett neki, de nem volt elég pénze. Szenvedélyes vágyán viszont nem tudott úrrá lenni, meg akarta szerezni valamennyit. Ezért hazulról értékes képeket, ezüst étkészleteket hordott el a régiségkereskedésekbe, ahol mindezt pénzzé tette. Mindennek a teteje az volt, amikor ellopta a nagyanyja arany fogsorát. Ekkor az apja börtönbe záratta. De ott sem adta meg magát, bár logikusnak tűnt, hogy a börtön észhez téríti. Nagylelkűen megengedték neki, hogy a déli körzet rendőrfőkapitánysága épületének falaira száztizenegy gyönyörű nyakkendőt fessen. Amikor kiszabadult, a szülei igyekeztek előle megmenteni azt, amijük még megmaradt. Ám Donuel nem tartozott azok közé, akiket csak úgy egyszerűen el lehet téríteni a szándékuktól, s hamarosan remek ötlete támadt. Meglátogatta a rokonait, a kolostorokat és a jótékonysági intézményeket, s leírhatatlan bőbeszédűséggel ecsetelte, hogy mily nyomorban él, s az öccsei mennyit szenvednek a betegségektől. Ravaszkodásának áldozatai egytől egyig néhány pénzérmét ajándékoztak neki. Még hozzám is eljött három alkalommal, s a segítségemet kérte. Már nem emlékszem, mit hazudtam a papámnak, de tény, hogy elég sok pénzt könyörögtem ki tőle Donuel számára. Be kell vallanom, hogy ezt nem Donuel miatt tettem, hanem azért, mert nagyon tetszett a nyakkendő-gyűjteménye. Néhány héttel ezután Donuel nagybátyját magas rangú kormánytisztviselővé nevezték ki. Barátom visszatért a régi munkahelyére, s ismét megostromolta a nyakkendőboltokat, most már csekk-könyvecskével a kezében. Azt hiszem, munkanélküliségének hónapjaiban csak fokozódott a vágya, hogy bővítse e ruhadarabokkal kapcsolatos ismereteit. Egy országszerte ismert szalonban szabás-varrás tanfolyamot végzett el, hogy megtanulja, hogyan kell nyakkendőket varrni. Sokáig esti tanfolyamokat látogatott, hogy tökéletesítse tudását. Barátságot kötött híres festőművészekkel, akik sokat segítettek neki. Többször elutazott Trinidadbe, a kikötővárosba, ahol természetesen nyakkendőket vásárolt, meg selymet és egyéb anyagokat, melyekből szintén nyakkendőket készített magának. Donuel több volt, mint az a tudós, aki kialakítja az alkotás sajátos filozófiai megközelítését, vagy mint az a gondolkodó, aki nyomasztó és lángoló szeretettel gondozza gondolatainak kertjét. Donuel szakmájának mesterévé lett, tele volt nagy horderejű, korszakalkotó ötletekkel. így végül is ó lett a világ legpompásabb nyakkendő-gyűjteményének a tulajdonosa. Voltak ebben a gyűjteményben kicsi és nagy, széles és keskeny, ízléstelen és szolidan elegáns nyakkendők. Minden alkalomra. Feltűnően világosak, vagy soha nem látott sötét szálakkal átszőttek, a tengerparti övezet területén való viselésre. Szivárványszínű papagájok és arannyal meg ezüsttel gazdagon átszőtt virágminták Oriente tartomány részére. Kubista és szürrealista, hosszában vagy keresztben csíkos nyakkendők a hegyvidék számára. Szürke és barna színű tavaszi, világospiros és kék nyári, vörös és elefántcsontszínű ószí, ezüstös és fehér téü nyakkendők. Donuel nem elégedett meg csupán a nyakkendők pontos osztályozásával, magas fokú tökéletességre tett szert a nyakkendő megkötésének művészetében is. Beszerezte az elmúlt évszázadok öltözködésével foglalkozó katalógusokat. Megcsodálta, hogyan kötötték meg nyakkendőjüket a legutolsó divat szerint öltözködő világfik. Zseniális felfedezések egész sorát tette, mégis irigység tükröződött az arcán, amikor bemutattam neki egyik sikeres nyakkendőkötési módszeremet. Egy idő óta a felesége panaszkodott nekem, hogy Donuel furcsán viselkedik, s arra kért, hogy látogassam meg a féijét, s beszéljek vele, mert rám hallgat. Ám én egyre csak a saját nyakkendő-gyűjteményemmel foglalkoztam. Meg aztán nem olyan vészes, hogy Donuelt már a harmincötödik munkahelyéről bocsátják el, hiszen amikor nem dolgozott, akkor is egész nap a nyakkendőivel foglalkozott, ugyanúgy, mint a munkahelyén. Tizenkét nappal ezelőtt a felesége ismét kétségbeesetten telefonált. Ezúttal goromba szitkozódásokkal árasztott el. Szememre hányta, hogy rossz, érzéketlen és hálátlan barát vagyok. Hiába magyaráztam neki, hogy sok a dolgom - nyakkendőkkel, meg az utazgatásokkal Trinidadbe, a kikötővárosba. Donuel neje nem fogadta el indokolt mentegetőzésemet, s jajveszékelve mesélte, hogy a férje már nem is mosakszik, nem is eszik, csak a nyakkendőivel foglalatoskodik, sőt, át is költözött tőle egy másik szobába, a nyakkendő-gyűjteményével együtt. Tegnapelőtt ismét telefonált. Közölte, hogy rajtakapta a férjét, amint a késő éjszakai órákban két kislányával próbál tatta fel a nyakkendőit. Ez szóra sem érdemes, nem éri meg idegeskedni miatta, mondtam, s igyekeztem megnyugtatni. Mindjárt odamegyek. De nem értem rá, mert egy újabb nyakkendő kivitelezésével voltam elfoglalva. r gnap végre elmentem hozzájuk. Persze, nem azért, hogy meghallgassam az asszony jajveszékelését, hanem mert valamit meg akartam beszélni a férjével. Ott voltak a nyakkendők, a két lány, meg Donuel felesége. Úgy tűnt, mintha sírtak volna... Jelenlétemet nem vették tudomásul. Bementem a barátom szobájába. A teste ott himbálózott a tetőgerendán. Nyomban meg akartam bizonyosodni valamiről. A létra ott volt a közelben, a gerendához támasztottam, s csak nagy nehezen fojtottam el a sóvárgásomat. Alaposan megnéztem Donuel nyakát. A nyakkendője tökéletesen volt megkötve. De ez a naplopó éppen arra a nyakkendőre akasztotta fel magát, amelyet a végrendeletében rám akart hagyni. Meg is esküdött rá... Sági Tóth Tibor fordítás Marco Antonio Rodriguez
