Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-19 / 50. szám
Uot.oH* a'*a* Horony Ákos grafikája Radnóti Miklós Mint észrevétlenül Mint észrevétlenül álomba hull az ember, úgy hull az ifjúkorból a férfikorba át; már múltja van s leül szemközt komoly szeszekkel s apányi lett körötte már egyre több barát. Apa és kisfia most együtt látogatják, s a kisfiú lesz lassan, ki jobban érti őt, ki érti még lobos szivének sok kalandját, s kijátsszák lent a padlón a hintázó időt. De mégis néhanap felnőttként pénzt keres már, megrendelésre fordít, eladja verseit, már szerződést bogoz, számolgat és protestál s megélni néki is csak a mellékes segít. Sikerre nem kacsint, mert tudja, egy remegy; e hölgy kegyeltje az lesz, ki jókor étkezett; - kedvence már a mák s a bíborkúsu meggy, a bús kamaszt igéző méz és dió helyett. És tudja, nyáron is lehullhat egy levél, hiába táncol és csal a forró emberész, s minden megméretik, ha egyszer majd nem él; sportbajnok nem lebet már, sem kóbor tengerész, de megtanulta, hogy fegyver s szerszám a toll, s ugyancsak nyaktörő az, ha méltón peng a lant, s hogy eljut így is ő mindenhová, ahol mezőien él a szándék és perzsel a kaland. És míg tollára dől, a gyermekekre gondol, és nincs nehéz szivében most semmiféle gőg, mert értük dolgozik, akár a néma portól csikorgó gyárban élők s műhelyben gömyedők. Fekete Zoltán rajza Összeállítottá Mislay Id it- Ne mondj nekem ilyet, Eszter. Látom az arcodról. A férjeddel volt bajod?- Nem!- Hát mi?- Igazán semmi, csak rosszul aludtam. Valóban halvány volt. Fázott is. A kocsitakarót meg-megigaz- totta a lábán és Irénkén. Ábel is segített neki. A meleg gyapjútakarót begyűrte a lába alá, s lába köré. Azelőtt nem merte volna olyan bizalmasan betakarni a lábát, de most már ő is férj: mintha csak a maga felesége iránt figyelmeskedett volna. Eszter ugyanúgy fogadta. Az igaz, hogy hideg is volt. Éjjel fagyott. A föld sara ropogott a kocsi kerekei alatt. Eszter hallgatott. Ábel arra gondolt, hogy valami történt Eszterrel otthon; vagy a doktor rontotta el a kedvét vagy Lidi néni. De már nem avatkozott Eszter családjának az ügyeibe. Végre Eszternek kedvetlen mosolygás jelent meg az arcán, és szólott keserű finoman:- Örülök, hogy boldogok vagytok, örülök. De...-De?- Mégis illetlenség talán, hogy idegenek előtt nyalod-falod a feleségedet. De akkor már a szeme villámlott. Ábel megszeppent:-Te nem vagy idegen. Téged mink hozzánktartozónak érzünk.- Köszönöm. De azért megkímélhetnél az ilyen látványosságtól.- Micsoda csúfság! Takarodj azonnal vissza, és vetesd le egészen!- De kérlek a borbély azt mondta, hogy vétek lenne: nekem ez a szakáll illik legjobban. Az asszony aznap gyengélkedett: a fejét fájdítgatta. Este még fokozódott a fájása. Feltálalta a vacsorát, de ő nem evett, csak ült, bágyadozott.- Mi bajod? — kérdezte Ábel nyugtalanul.- Nem tudom. Reggel a fejem fájt, most meg a mellemben érzek szúrásokat.- Elmegyek orvosért.- Ne menj. Semmi: valami rossz falat az oka. Holnapra semmi bajom. Másnap nem is volt baja, de harmadnap megint étvágytalanko- dott. Ábel ebédután már készülődött, hogy orvosért megyen, de vendége toppant, egy professzortársa, aki az esküvőjén az egyik tanú volt. Berta megvidámult. Örült mindig, ha vendégük érkezett.- Legalább - mondotta -, a férjem egyszer már itthon marad. Ma nincs konferencia?- Nincs - felelte a vendég - hogy volna?- No, ideje is, egye meg a farkas azt a sok konferenciát. Mondja: mit tudnak annyit tanácskozni?- Hát a tanulókról kell értekeznünk olykor.- De mindennap?- Dehogy mindennap, csak havonkint egyszer. Berta rábámult Ábelre. Ábel zavarodottan nevetett: És hidegen, szomorúan nézett félre. Hallgatva haladtak tovább a kocsiban. Ábel nem tudta, mit mondjon. Látta, hogy Eszter rosszkedvű. Azt is érezte, hogy igazságtalan, azt is, hogy nem. Eszter elővonta a zsebkendőjét, és a szemére nyomta.- Eszterkém! - szólt rá Ábel ellágyultan. Mert mindig ellágyult, valahányszor sírni látta. Eszternek pedig a sírás egy fiókban volt a mosolygással.- Mennyit kell szenvednem! - szipogta Eszter - mennyit kell szenvednem!- Istenem - sóhajtott Ábel, Eszternek a kezét a kezébe véve -, hát miben vagyok én bűnös?- Nem, bűnös nem vagy, de mégis gondolhatnál arra, hogy a házi boldogság nem kirakati cikk. Ábel már értette.- Hallgass ide Eszterkém: az a csók, amellyel előtted becsültem meg a feleségemet, nem is annyira csók volt, mint inkább morfium. _ ?- Morfium a sárgaszemű kis szörnyetegnek, amelyik fölébredt. Eszter mintha megszúrták volna, felpattant:- Csak nem beszélted el neki... ?- Hova gondolsz! Dehát nem tudják-e, hogy betegségemben meglátogattál? Nem tudják-e, hogy nekem mindennap egy szál rózsát küldtél? Nem az anyja útján kaptad-e a leveleimet?- És egyebet semmit sem mondtál el nekik?- Még azt is annyira elrajzoltam, mint mikor a gyerekek a női arcra szakállt és bajuszt festenek. Azt mondtam, hogy csak lánykori imádód voltam, és hogy azontúl minden megszűnt. Észter gondolkodón nézett maga elé.- Nem megyek többet hozzátok - mondotta. - Berta hálátlan kígyó. Bocsáss meg a szóért, de igen illik reá. És te se keress fel többé. Megházasítottalak. Köszönd meg te is, ahogy Berta köszöni.- És te ezt komolyan mondod?- Látod.- Hát jó. Kiszálljak? Az asszony megfogta a kabátját:- Még egy percig ne! Ne ilyen hamar! De ezt már fájdalmasan mondta. Ábel megfogta a kezét, és a szemébe nézett, amely tele volt harmattal.- Édes Eszterem, te kis okosom, csak gondold meg, hogy itt ülök melletted, én, a fiatal házas.- Igaz — bólintott Eszter megengesztelődve. Aztán csendesen, nyugodtan beszélgettek tovább esti hat óráig. Mikor Ábel kiszállt a kocsiból, Eszter visszaszólította:- A gallérodat hajtsd fel édesem, hogy meg ne hűlj.- Köszönöm!- Eljössz holnap? Ábel bólintott:- Holnap és mindennap. Mikor Ábel hazatért, a feleségét a lámpás előtt találta, amint az iskolai órarendet betűzgette a noteszában.- Itthon hagytad a noteszodat, — mondotta a szemét meregetve. — Azt néztem, hogy mi dolgod van ennyi ideig?- Sok, sok minden — felelte Ábel nyugtalanul.- Az órarended szerint ma három órakor végeztél. Hol voltál édes?- Konferencián, lelkem.- Mi az a konferencia?- Tanári értekezés. Az asszony megnyugodott. Megsimogatta a férje arcát, aztán egyszercsak eltolta magától:- Eredj a borbélyhoz: vetesd le ezt a bozótot.- De kérlek, azt mondják, hogy nekem a szakáll illik.- De ha én kívánom? Az én szerelmes hangsúllyal volt mondva. A feleség kívánja, hát akkor mit nyomhat az idegen vélemény? Egy kicsit vakaródzott, gondolkodott, aztán elment. Félóra múltán kiberetvált állal tért haza.- No itt vagyok: hogy tetszik? Az asszony nevetett:- Könnyű ennek. Ennek csak egyszer van havonkint, de nekem az Akadémiába is el kell járnom. Ezen meg a társ csodálkozott el:- Mi a manó? Hát te oda is jársz?- Hogyne: külső tag vagyok egy bizottságban. Berta kifordult, hogy borral kedveskedjen a vendégnek. Ábel ránézett a barátjára:- No, nekem befűtöttél! A társ csak akkor ocsúdkodott. Locsogott, magyarázgatott aztán az akadémiai bizottságukról, de már késő volt. Berta fagyosan hallgatott.- A feleségem gyöngélkedik - mentegetőzött Ábel. - Ismersz-e valami jó nőorvost?- Ismerek. Ideküldjem?- Nem kell - rázta a fejét Berta -, majd elmúlik. A tanár aztán négy óra felé elment. Ábel otthon maradt. Berta tovább is hallgatott. Ábel fel és alá sétált a szobában. Időnkint az órára pillantott. Végre öt órakor megszólalt:- Lemegyek a Törökcsászárba: az újságokat még nem olvastam. Berta rásegítette a kabátot:- Ne soká maradj! ♦ Ábel fiakeron sietett ki a fasorba. Esztert már nem találta ott. Hogy a kocsipénz kárba ne vesszen, bement egyúttal a nőorvoshoz is, akit a tanártársa ajánlott. De az orvos nem volt otthon, hát nála hagyta a névjegyét. Mikor visszatért, a feleségét az anyjával találta. Ruhát varrtak lámpásnál.- No mondd el, mi újság? — szólt Berta nyugodtan. Ábel pislogott:- Megvárod tán, míg rágyújtok? S míg a csibukot tömögette, különféle históriákat eszelt ki.- Hát egy híd leszakadt a Tiszán. A budai várban nyitva felejtették a csatornát a Sándor-palota előtt. Egy asszony beleesett. Hét gyermek anyja. Egy puskaporos torony fölrobbant. A császár nemsokára megkoronáztatja magát. És másefféle.- És ilyen haszontalanságokért rohantál te fiakeron ide a szomszéd kávéházba? Ábel csak akkor látta, hogy a feleségének hogyan villog a szeme. Megszeppent.- Hát ha már tudod: nem oda siettem.-Hát?- Az orvoshoz. Berta leeresztette a varrást az ölébe, és hideg szemmel nézett az ura arcába.- Hazudik! Ábel vállat vont:- Rosszkedvű vagy, Berta. Sajnállak.- Jobban sajnálom én magamat, - sóhajtott Berta. És akkor nagyzokogva az anyjára borult. Ábel úgy eltűnt, hogy szinte gőzölgőit belé. (Folytatjuk)
