Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-12-12 / 49. szám
Szüreti mulatságról megszökött, fejkendős falusi szépségként mutatkozott be 1955-ben, Ranódy László rendezésében. Peczöli Vilmát, a Balaton-part „bárónéjának“ eladósorban levő lányát játszotta az új utat kereső magyar filmgyártás első, sablonmentes vígjátékában, a Hintónjáró szerelemben. Négy évvel később, amikor Bessenyei Ferenc partnereként a Dúvadban forgatott, Fábri Zoltán azt kérdezte tőle: „Mondd meg nekem őszintén, hova való vagy?“ Pestre, hangzott a válasz. „Lehetetlen, én ezt nem tudom elhinni“ - álmélkodott Fábri. Medgyesi Mária ugyanis olyannyira hitelesen, pontosan formálta meg a fénylő szemű, szerelmetes vidéki lányokat, a kalácsillatú, takaros feleségeket, hogy valóban azt a benyomást keltette: háta mögött érett búzamező vagy pipacsos rét találkozik egy fehérre meszelt, nádtetős házikó kertjével. Később aztán játszott másfajta szerepeket is. Földi üdvösséget méla duruzsolással közvetítő, előkelő nőalakokat. Megbízható, titkokat őrző szépasszonyokat, akik nemcsak ölelni és szeretni, hanem oltalmazni és gyógyítani is tudnak. Krúdy történeteiben, a Szindbádban és a Napraforgókban egyetlen mosolyával, egyetlen gesztusával is képes volt jelezni: férfiember hozzá csak finoman, hódolatteljesen közeledjen.- Medgyesi Mária drámai színésznőként indult a pályán, de csak vidéki évei alatt játszott prózai szerepeket. 1966-tól, ahogy az Operettszínházhoz szerződött, zenés feladatokon kívül mást nem is nagyon kapott. Kálmán Imre, Fényes Szabolcs és Jacobi műveinek primadonnája: Sylvia, Maya és Sybill volt. Ábrahám Pál Viktóriájában húsz évvel ezelőtt a bécsi Raimund Theaterben vendégszerepeit három hónapig, de azt az estét, amikor A félkegyelmű Nasztaszja Filipovnáját játszotta „beugróként“ a Nemzetiben, gyakrabban megemlíti. „Az elmúlt huszonöt évet tekintve most érzem magam a legjobban. Megvan a lelkem békéje, mert azt csinálom, amit igazán szeretek. Tanítok az Operettszínház stúdiójában. Beszédet, irodalmat, verseket és darabrészleteket, mindent. Még rendezek is néha. Két éve, hogy nyugdíjban vagyok. Nem találtak számomra megfelelő szerepet... igen, szörnyű érzés volt, nagyon nehezen viseltem. Azt mondtam, ha vége, akkor legyen vége minél gyorsabban. És megpróbáltam átmenteni magam. “ Medgyesi Mária csendes évei • Összeszorul még a szíve, amikor erről beszél?-Már nem. Én már minden sérelmet kigyalogoltam magamból. Húsz, harminc kilométereket teszek meg vasárnaponként. Fújhat a szél, eshet az eső, akkor is megyek. Ez az egyetlen mániám, gyalogolni az erdőben. • Nem fáradt még bele?-Hitem van, hogy fáradnék bele? Isten ad erőt eleget. A szülők, a szerelem, a barátok elvesztését is csak így tudja elviselni az ember. A fentről kapott erővel. Kapaszkodót a színészi pálya jelentett számomra, de most már ez sincs. Elvették tőlem. • Kik?-Azok, akiknek nem voltam hajlandó megfelelni. Akiknél sokkal, de sokkal többet akartam. Ez volt az én nagy bajom mindig. A „túlzott“ igényességem. Hogy akkor kezdtem el lubickolni, amikor mások már süly- lyedtek körülöttem. Mit csináljak? Ilyennek születtem. Gellért Endre, Sulyok Mária, Básti Lajos, Fábri Zoltán és Egri István voltak a tanítómestereim, engem az ő hitük, az ő megbecsülésük vitt előbbre a pályán, s nekik nagyon jó érzés volt megfelelni. Most nyitottabb a világ, de szürke és kiégett, és ez a színházban is megmutatkozik. Ahelyett, hogy azt adnák, amit az író nyújt, kísérletezgetnek. Nem hiszem, hogy konzervatív vagyok, de az úgynevezett modem előadásokra engem már hat ökörrel sem tudnának elvinni. Nekem a színház szentély legyen, a színészből pedig érezzem a szakmai alázatot. Az én generációm még ma is reszketve, csuromvizesen megy színpadra minden egyes bemutató alkalmával, a fiatalok ezt az érzést már nem nagyon ismerik. • Ön tizenkilenc évesen, főiskolásként kezdte a pályáját a Hintónjáró szerelemben. Á forgatás során már színésznek érezte magát?- Igazán akkor éreztem magam annak, amikor elértem egy bizonyos kort. Harmincon felül természetesen. Sőt. Ilyen szempontból a negyvenéves kor a legcsodálatosabb. Amikor az ember már sok mindent megtapasztalt. Élményei vannak, s fel is tudja éleszteni azokat, gazdag a fantáziája, gyakorlata van a szerepépítésben... mindehhez azonban tehet„Nekem nem az önmutogatás kell“ ség is kell. Az pedig vagy van, vagy nincs. Ha van, akkor az nemcsak boldogság — teher is. Felelősség. Édesapám mondta, amikor felvettek a főiskolára, hogy „Tudod, mekkora felelősség ez? Vállalod?“ Vállaltam és végig is csináltam. A nagyon nagy kínlódásokon, remélem, túl vagyok. Bár ez is olyan furcsa... néha azt hiszi az ember, hogy befagyott benne minden. Az élményei, a szerelmei, a vágyai... mintha körbe lenne tég- lázva. Egyszer csak mégis ledőlnek a falak. Elég egy szó, egy érintés, egy váratlan telefonhívás, egy vers, és akkor jó, hogy színész vagyok. De mondom, ehhez évek kellenek. Rengeteg tapasztalat. • Mit tartott annak idején nagyobb sikerének? Azt, hogy a Hintónjáró szerelemben ötmillió magyar néző látta, vagy azt, hogy a Dúvad után francia és dél-amerikai rendezőktől kapott szerződési ajánlatokat?- Nekem az előbbi sokkal fontosabb volt. Örültem én természetesen a külföldi meghívásoknak is, de hogy (Oláh Csaba felvétele) kint maradjak, az eszembe se jutott. Tizenegy évvel ezelőtt igen, akkor már komolyan foglalkoztatott a gondolat. Kezdtem rosszul érezni magamat, nem volt kedvem bemenni a színházba, és milyen csodás az élet! Találkoztam valakivel, aki megszeretett, és mert én is szerettem őt, mentem utána, Amerikába. Úgy ültem fel a repülőgépre, hogy azt mondtam, vége, befejeztem, elegem volt a színészi pályából, aztán mégis visszajöttem. Elmentünk ugyanis egy előadásra ott kint, és ha hiszi, ha nem, rosszul lettem. Orvos volt a vőlegényem, mérte a pulzusomat és azt mondta: neked lázad van. Persze, hogy lázam volt. Majd meghaltam. Le akartam zárni a pályát, egyfolytában azt bizonygattam, hogy elég volt, közben majd elájultam a színpad varázsától. Nenj bírtam nyugton maradni. Alig vártam, hogy hazaérjek és önálló estet csinálhassak. • Voltaképpen miért szerződött 1966-ban az Operettszínházhoz? Hiszen mehetett volna a Nemzetibe is, Marton Endre hívására.-Mehettem volna, csakhogy engem az Operettszínház hívott fel vidékről és imádtam táncolni, énekelni. Nekem a Csárdáskirálynő vagy a Maya valóban örömet jelentett, noha operettprimadonnának sohasem éreztem magam. Inkább színésznőnek. A főiskolai felvételin nem is akartam énekelni. Eltitkoltam a hangomat, mert attól féltem, hogy beskatulyáznak és prózai szerepet sohasem játszhatok. Aztán a kilenc vidéki év után úgy gondoltam, irány a zenés színpad. Egri István meg is haragudott rám, mindig arra kért, hogy hagyjam ott az Operettszínházat. Makacs voltam, nem hagytam ott, pedig filmezni is egyre kevesebbet hívtak. Rényi Tamással dolgoztam A völgyben, Gyöngyössy Imrével a Virágvasárnapban, Jancsó Miklóssal az Oldás és kötésben, Huszárik Zoltánnal a Szindbádban, de egy idő után már alig-alig kaptam prózai szerepet. Rossz néven vették, hogy szeretem a zenés színpadot. A legelkeserítőbb azonban az volt, amikor már ott sem találtak nekem való szerepet. Két évvel ezelőtt, amikor utoljára léptem fel az Operettszínházban, szörnyű rossz érzéssel jöttem ki az épületből. A festékeimet, a pongyolámat sem voltam képes összecsomagolni. Most, nemrég hoztam csak haza. Biztos, hogy sokat változtam, érzem magamon. Ami egykor borzasztóan fontos volt, az ma már egyáltalán nem tűnik annak. Az eltáncolt táncot nem tudják elvenni tőlem, több megaláztatás pedig aligha érhet már. Tanár vagyok. Független és szabad ember, akit boldogsággal tölt el, hogy látja a munkája eredményét. • Jó szerepekkel, jó rendezők le tudnák még kenyerezni?-A Madáchban vagy a Nemzetiben igen, az Operettszínházban már nem. Ez a fejezet véget ért, nem akarom folytatni. A Bemarda Álba házát szeretném eljátszani a stúdiósaimmal. Elmentem Spanyolországba, hogy a lehető legtöbbet tudjak a darabról. Jártam egy zsebkendőnyi szélességű sikátorban, éreztem az emberek félelmetes zárkózottságát, az éghajlattól való ingerültségüket, a szenvedélyüket, lelki szemem előtt láttam a falakat, amelyeket maguk köré húztak. Tudom már jól, miről szól a darab. • S utána, ha megrendezte?-Adni szeretnék, amíg csak élek. Nekem ehhez van erőm és tehetségem. A szamaritánus hajlam már fiatalon is megmutatkozott bennem, öregekhez, nyomorékokhoz, elmebetegekhez is elmegyek, ha hívnak. Nekem nem az önmutogatás kell, hanem az az érzés, hogy adtam, segítettem, felemeltem. És ez többet, sokkal, de sokkal többet jelent számomra, mint ott állni a fényben. Szabó G. László Jeremy Irons A diplomata, akinek férfi szült Jeremy Irons szereti a különösen nehéz feladatokat, a titkok útján megközelíthető, máshogy érző, egzotikus figurákat. David Cronenberg legújabb filmjében, az M. But- terflyban elég kemény diót kell feltörnie. A negyvenöt éves angol színész Bemard Boursicot-1, azt a francia diplomatát kelti életre, aki 1964-ben a század legkülönösebb szerelmi kapcsolatába keveredett. Az esetről még ma is mint rejtélyről beszélnek. Bemard (a filmben René Gallimardra keresztelték) beleszeret Shi Pei Pu kínai operaénekesbe. A nappal férfiruhában járó énekes egyik legkedvesebb szerepe a Pillangókisasszony (Madam Butterfly), mert ha ebben lép színpadra, a pazar női kosztümökben, nőnek sminkelve, valóban nőnek érezheti magát. Már évek óta tartott kapcsolatuk, Shinek fia is született Bernardtól, amikor közölte vele, hogy ő valójában férfi. 1986-ban aztán mindkettőjüket elítélték kémkedésért — Shi a bíróságon is férfiruhában jelent meg Bemard mellett. Ebből a különös szerelmi történetből azóta könyv és több színházi előadás is született, köztük egy Broadway-előadás. Most első alkalommal filmesítik meg. • Megnézte a New York-i előadást? — Láttam a darabot, de nem tetszett. Magát a történetet érdekesnek és izgalmasnak tartottam, de nem értem a rendező szándékát, hogy miért kell ilyen komoly dolgot diákhumorral értelmezni és előadni. Sokáig nem tudtam megérteni, és azon gondolkodtam, hogy történhetett meg ez az eset a valóságban. • Shi Pei Pút (a filmben Song Liling) a harminckét éves kínai színész, John Lone játssza, akit a Sárkány éve és az Utolsó kínai császár című filmekből ismerhetünk. Sokat gyakoroltak együtt? — Nem, de mielőtt elkezdtük volna a forgatást, be kellett vésni a tudatomba, hogy John nő. • Tehát úgy kezdte a forgatást, hogy bizonyos volt benne, John, a partnere nő? — Shi nő volt. A valóságban sem foglalkozom azzal, hogy a feleségem nő, mert természetes és tudom, hogy az. Ugyanígy meg voltam győződve róla, hogy Shi nő. Láttam egyszer Boursicot-val egy televíziós inteijút, nem sokkal azután, hogy kijött a börtönből. Egész Franciaország gúnyolta. Ő meg azt bizonygatta: „Nem tudtam, hogy Shi férfi.“ Azt hiszem, valóban nem tudhatta. És én ezzel a tudattal játszom a figurát. • Hogyan győzte meg Cronenberg, hogy elfogadja a szerepet? — A forgatókönyvet olvasva szokatlan lehetőséget láttam a szerepben. Azt hiszem, hogy egy könyvnek vagy filmnek épp az lehet az egyik célja, hogy az emberekkel elfogadtassa a nem mindennapi, szokatlan dolgokat. Bárkivel előfordulhat hasonló, hogy beleszeret mondjuk egy színészbe. Legfeljebb a homlokára csap, hogy: „Úristen, hogy történhetett ez meg velem!?“ De amikor az ember ilyen furcsa mód lángra lobban valaki iránt, akár szélsőségekre is képes. • Az utóbbi időben több film is készült a transzvesztitizmusról. — Mert a szexualitásra már csak az AIDS miatt is jobban oda kell figyelnünk, mint régebben. • Szereti a bonyolult lelkeket. — Mindig is vonzalmat éreztem az elesettek, a gyengék és azok iránt, akikbe nem lehet egykönnyen belelátni. Az ember azt az énjét, amelyet nem szívesen fogad el a közösség, nagyon vigyázón rejtegeti és elnyomja. Mert tele van félelemmel, s mert a lélek olyan könnyen sebezhető. A művészetnek azt is meg kell mutatnia, hogy élnek emberek másfajta énnel. • Egyik korábbi interjújában azt nyilatkozta: sajnálja, hogy nem volt homoszexuális kapcsolata. — Igen, mint ahogy azt is sajnálom, hogy soha sem ugrottam le hídkorlátról. Mindkettőtől a félelem tartott vissza. Úgy gondolom, hogy a művészeknek és a színészeknek a lehető legtöbbet kellene megélniük, hogy hitelesek legyenek a vásznon. • Megszállottnak tartja magát? — Igen, azt hiszem, a munkámat illetően az vagyok. De erről talán a feleségem tudna beszélni... A Gioia nyomán: ítallósi)
