Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-10 / 40. szám
40 1993. október 10. XXVI. évfolyam Ára 5,50 korona Családi magazin S ugalmazzák a hírlapírónak, hagyja a fenébe a politikát, a gazdasági romlást, családok elszegényedését, úgyis tudja mindenki, mi van, azt is, hogy mi lesz, foglalkozzon inkább a kultúrával, a falusi kulturális élettel, illetve, kevésbé félreérthetően, a falu kulturális életével, mely téma ráadásul fölöttébb időszerű most, hisz itt van az ősz, itt van újra, megnyúlnak az esték, s lesznek még hosszabbak is nemsokára. A hírlapíró először okét mond, a másik pillanatban azonban gyorsan visszaszívná, de már otthagyták, egyedül hagyták a témával. írni kell mégis. De mit? - jut eszébe megint, már az írógép előtt, a kérdés, mely miatt vissza akarta labdázni a témát. Sőt, még előbb az, hogy ha a politika, a gazdaság, az elszegényedés nem, akkor miért pont a kultúra, a falu kulturális élete igen? Az jobb helyzetben leledzik? Szívderítőbb terület? Vagy csupán annyi az indok, hogy kedvesebb, melegebb, emberibb már maga a fogalom: kultúra, kulturális élet? Vagy éppen azért foglalkozzon a kultúrával, mert — mint egyetlen várunk, megtartónk - rosszabbnál is rosszabb helyzetbe került, különösképpen a falusi közegben? Mert már a tetőt is eladják a feje felől? Egyáltalán: kit érdekel ma a kultúra? A hírlapíró itt megdöbben: hogy lehet így kérdezni? (Kicsit lehordja magát.) Hiszen mindenkor volt, van és lesz, akit igenis érdekel, éljen bárhol, bármilyen körülmények között, akár bablevesen. Akkor is fog olvasni, például. A kérdés inkább az: hány embert érdekel a kultúra ma? Hány ember engedheti meg magának, hogy a kultúra, a művészet tárgyiasult és eleven formákban megjelenő értékeinek az élvezője, s révükön egyszersmind műveltségének gyarapítója legyen? Hány embert, akiben különben a hajlam meglenne, sikerül erőszakmentesen, azaz természetes módon bevezetni a kultúra, a művészetek tartományaiba, kezdve e nemes munkát már a családban, az iskolában? Bizony, tenyérnyi helyen sem szabad sommás ítéleteket mondani, hisz a dolgok a falu kulturális életét tekintve sem csak feketék, vagy csak fehérek. Igaz ugyan, hogy sok helyütt eladák-kiadták a kultúrházat félig vagy egészen, nincs mozi, már talán formálisan sem létezik a Csemadok-szervezet, s ahol — televízió ide, televízió oda - valamikor pezsgő kulturális élet folyt, főként helyi erő- és hagyomány forrásokból merítve, ott ma csend honol. Ugyanakkor azonban az is igaz, hogy másutt kiállítások nyílnak, hangversenyek zajlanak, fiatalok teremtenek új művelődési formákat, szerveznek költőtalálkozót, nyugdíjasok kirándulást várakba, múzeumokba, másutt megint köztéri szobrokat, emlékműveket avatnak, az egyik kisvárosi művelődési ház nagyterme, épp a minap látta a hírlapíró, zsúfolásig megtelt hivatásos színház előadására, méghozzá úgy, hogy sok érdeklődőt a környező falvakból hoztak be buszokkal, s bár a mi honi magyar viszonylatunkban ugyancsak jelentősen megcsappant az amatőr művészeti csoportok száma, azért idén is meg tudtuk rendezni valamennyi seregszemlénket, kezdve a Duna Menti Tavasztól a Kodály Napokon át a gyermektáncegyüttesek fesztiváljáig. Méghogy kit érdekel a kultúra?! Ami meg a falut illeti: faluja válogatja. Falu alatt értve nemcsak az adott közösséget, hanem az adott önkormányzatot is. P ersze, azért ne ájuljunk el az örömtől. A hírlapírónak eszébe is jut a kedves emlékű orosz humorista: válámi ván, de nem áz igázi. Az igazitól még messze vagyunk, ha egyáltalán meg tudjuk fogalmazni, mi az igazi — mármint kulturális életnek. Es ha egyáltalán van olyan. Jobb, az viszont biztos van. Bár a televíziót Amerikában sem sikerült megverni. Talán nem is kell. Csak ne legyen a kultúra egyetlen forrása. Bodnár Gyula