Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-20 / 24. szám
:észen felug- lába szorult Istól kérdeztedd csak , csak a pin- lésekkel, de tmennyiszer ^ztán mégis y figyelmet- nszédos asz- szott a sarka negint felri- in, ha lehet, gyúródott, tettek jogán ha fizet egy lül az apjára csapda. f nem akar n a pincér in - mondta, tt rémülettel pénzemmel. inkát? - kér- M Capone. ietve a pin- íabadította. zemmel lát- kált a pult- posnak: n a fiú felé mondta: lyk Matyi. :tkező áldo- szott, most íemcsak abból, hogy lóbálta a slusszkulcsot. Lélegzetvisszafojtva figyelték, s mikor a slusszkulcsos könnyedén átlépett a csapdán, csalódottan felmoraj- lott a nép. Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmerevedett, kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon könnyedén rájött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a malaclopós. Aztán egy szenesember, egy katona, egy rézóraláncos meg fülessipkás léptek a csapdába. A katonát A1 Capone kénytelen volt elsősegélyben részesíteni, mert valószínű, eltörte a bokáját a csapda. Az injekció azonban használt, a katona viszonylag peckes léptekkel jutott el a pultig. Aztán egy kövér, dupla tokás, kopasz úr jött, ő volt az első, aki bal lábbal lépett bele. Amikor a tömeg felvisított az örömtől, ő is megállt. - Csapdában van - mondták neki, de a kövér úr lebiggyesztette a száját, azt mondta: - Marhák- és továbbment. A pincér arcán méla undor vibrált, amikor az asztalához ment, és oda se nézett, amikor megkérdezte: — Mi tetszik? A dupla tokájú úr kétségtelenül rontott a mulatságon, de amikor újabb gyanútlanok estek áldozatul, látszott az arcán, szégyelli magát, bánja már, hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával. Aztán fölállt a férfi meg a gyerek. A1 Capone az ajtóban megfordult, és a csapdára nézett.- Itt hagyjuk? - kérdezte az apját.- Miért, arany?- Az - suttogta titokzatosan a gyerek — meg ezüst.- Akkor hozd. A1 Capone visszament, fölmarkolta a csapdát. Mikor az apjához ért, jobb kezéből a baljába tette, hogy megfoghassa az apja kezét. így mentek el kézen fogva. A1 Capone kissé gömyedten lépkedett.- Nicsak — mondta valaki —, úgy megy ez a gyerek, mintha cipelne valamit.- Hát persze hogy cipel. Nem látja, egy csapda van nála? — mondta szomorúan a malaclopós. Török Elemér Rekviem a Ticéért... Ropogva süpped a tőzeg alattam, ahogy lépdelek dohogva magamban... Mivé lett negyven év alatt a Tice! Kiszáradt medrét gyom s inda szövi be... Hol vizéből ittak szarvasok, őzek: csigát, halcsontokat rejt ma a tőzeg... S ott, ahol hattyúk, kócsagok tanyáztak, szemétdombokat lát a szem már csak! Embemyi gazban, amerre kanyarog; üvegcserepek, rozsdás vasdarabok... Korhadt fatörzsek, földig dőlve a nád... Nem búgnak itt már gémek, bölömbikák... Mérges csalán közt itt-ott egy nyárfa néz mogorván az égre kiáltva... Almaim őrző rekettyebokrait... Mindent, mi szép volt: bogáncs, gaz nő be itt... elvadult Tice, sötétlö berek... érted már senki, semmit se tehet?!... Megyek csendesen, dohogva tovább... Az omladozó négylyukú hídon át kiérve a régi országúira, egy rigó épp aranysípját fújja. Mi hozott ide, kedves sárgarigó, hajnali füttyöd reményre biztató?... Talán jön még idő és újra éden lesz majd a Tice, akárcsak régen?... Fújjad csak rigó aranysípod szépen; ha más nem, te éltesd bennem reményem... (Lelesz, 1993) ni és évszázadokon át megmaAz erdőkben van valami megrendítő, különösen a fenyőerdőkben. Nemcsak sötét és következetes hallgatásuk rendít meg, mély árnyaik, templomi fenségük és áhítatos magatartásuk. Megrendítő az élet akarata, mellyel egy nagy erdő kifejezi a világerőket. Gondoljuk csak el, miféle erők és szándékok építették az ötvenméteres fenyők százezreit! Mit pazarolt el a természet magvakban, porzókban, Márai Sándor (Részlet a Füveskönyvből) bibékben, kísérletekben, napsütésben, esőben, széljárásban, míg egy ilyen erdő felépült! S milyen céltudatos és néma ez a létezés, mely semmi egyebet nem akar, csak lenni, csak felnőradni, teljesen kifejezve önmagát, lélegezve, felelve a világnak, - s ugyanakkor nem tör senki és semmi ellen, otthont és életet ad élőlények milliárdjai- nak. Milyen nagy és bölcs ez az ötvenezer holdas fenyőerdő. Mint az ősapák, úgy őrködnek az élet fölött az erdők. Egyszerre felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, menj az erdőbe. • A kritika olyan mint a só. Magas vérnyomást okoz. • A legszebb út a szívekhez a zsebeken át vezet. Ladislav Surincak ihányan mo- i akadt kifo- ívolság meg- iőzködtünk, Mint ahogy c nem tartott juszsofőrrel. y egy hatal- jvel integet rándulásunk nely tragédi>s bevonulá- szállodában r frissítő zu- legeltem tea társaságból kalandba bocsátkozni egy idegen országban. Magamra hagyatkozhattam csak. Számoltam azzal is, hogy balul üthet ki a dolog, de akkor ez nem érdekelt. Nem töprengtem tovább, inkább cselekedtem. Kisurrantam a szállodából, s a parkon keresztülvágva rátértem arra az útra, amelyen jöttünk. A fél- kilométernyi távot különösebb feltűnés nélkül tettem meg, csupán egy szamárháton ülő öregemberrel találkoztam, ki, miután megállította az állatot, úgy nézett felém, mintha még sohasem látott volna európai jövevényt. gált, megsusogtatta a pálmaágakat. A lábam már teljesen elzsibbadt, mikor ismerős hangokra és mozgolódásra lettem figyelmes. Az idegenvezető jött meg, ezzel teljessé vált a csapat. Megnéztem az órámat: háromnegyed tízet mutatott. Ösztönöm azt súgta, ne lépjek még közbe, korai volna elrontani vállalkozó kedvű útitársaim tervét. Megtor- násztattam végtagjaimat, majd az autóbusz mögé lopakodtam. Szerencsémre a hátsó ajtó mindvégig nyitva maradt, így vigyázva, nehogy zajt csapjak, beszálltam én is. Lekuporodva az ülések közé, igyekeztem láthatatlanná válni. Nemsokára a Mercedes motorja felpörgött, nyoma sem volt már meghibásodásnak. >ltam azzal, merész dol- céppen meg rvük megva- eszélyt hoz- n azt sugall- nem marad- épek időben könnyedén hatósággal, lényei lehet- is. Gondol- bbe az ügy- . Ezt a tervet teonyítékok inetetlennek ára, s nem- mkinek sem Az autóbusz ugyanazon a helyen vesztegelt, nem fedeztem fel körülötte semmiféle mozgolódást, Zamá- lek és a sofőr bent tartózkodhatott. A pálmák mögé húzódtam, óvatosan haladtam, nehogy észrevegyenek. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy megkerülvén a helyet, az ellenkező irányból közelítem meg a járművet. Nagy ívben eltávolodtam az úttól, s a bokrok között osontam. Az egyik lombpálma mögé húzódva tekintetemmel a két embert kerestem. Az autóbusz belsejében tartózkodtak, ahogy sejtettem. Tévéztek. Semmittevésükből arra következtettem, az idegenvezetőt várják. Nekem sem maradt egyéb teendőm, mint hogy bevárjam az érkezését. A hold magányos vándorként ragyogott az égen, enyhe szellő fújdoSzerettem volna látni, merre haladunk, legfőképp a táj arculata vonzott. A Keresztény Nő Sírja a leírások szerint gyönyörű környezetben, egy dombon található. Őszintén sajnáltam, hogy titokban és éjszaka közelítjük meg a helyet; nappal feledhetetlen élmény lett volna számomra. Megpróbáltam az útikönyvek fotói alapján a hatvan joni oszlopból álló építményt magam elé képzelni, szinte láttam azt a hatalmas szobrot is, amelyik egykor valahol középtájt helyezkedett el... Az autóbusz fékezett, minek következtében bevertem a fejem. Nem tudtam, mi történik, hisz elindulásunk óta alig telhetett el öt-tíz perc. Elölről Zamálek szitkozódását hallottam. Kilestem az ülések közül, s a látvány nem ígért semmi biztatót. Az úton, a reflektorok fényében egyenruhás alakok tűntek fel gépfegyverrel a kezükben. Lehettek talán húszán. Rögvest sejtettem: ezek nem rendőrök, de nem is katonák. Ezek iszlám fundamentalisták! Az utóbbi időben tetteikről rengeteget írt a sajtó. A sofőr kinyitotta az elülső ajtót, s bekapcsolta a belső világítást. Néhány egyenruhás beugrott a buszba, valószínűleg azt hitték, tele van utasokkal. Eközben olyan kicsire húztam össze magam, mintha csak teniszlabda lennék. Pontosan nem emlékszem rá, mire gondoltam akkor. Félelemmel vegyes érzések kavalkádja dúlt bennem, mérges voltam, amiért olyan ügybe avatkoztam bele, melyhez lényegében semmi közöm sem volt. Maradhattam volna a szállodai szobámban... Mindenesetre abban reménykedtem, hogy a támadók nem alkalmaznak durva erőszakot. Nekem persze több esélyem maradt, mint három útitársamnak. Bíztam benne, valahogy csak megúszom ezt a kalandot. Tudtam: a siker érdekében az embernek elsősorban mindig saját magára kell ügyelnie, ily módon talán segíthet másokon is. Csupa bizakodás voltam, észre se vettem, hogy remeg a lábam. Az idegenvezető magyarázatot kért az események kapcsán, de egy pofonszerű csattanás elnémította. Zamálek, mivel anyanyelvén kívül nemigen beszélt más nyelvet, megszólalt oroszul. Kijelentette, ő kommunista, ezért barátnak tekinthető, s letavárisozta az idegeneket. Ekkor fedeztek fel engem. Kiráncigáltak az ülések közül, karomat hátracsavarva előre lökdöstek. Útitársaim zavarodottan bámultak rám, látszott rajtuk, fogalmuk sincs arról, miként kerültem közéjük. Az események azután szinte rém- álomszerűvé váltak. Valamennyiünket kituszkoltak az autóbuszból, bőrszíjjal hátrakötözték a kezünket, egy nyitott terepjáróba ültettek be. Három fegyveres ügyelt ránk, a többiek az autóbusz közelében maradtak. A terepjáró azonnal elindult, s pár kilométer után rátért egy föl- dútra. Az egyenruhások szótlanul hajtották végre az, akciót, ebből arra következtettem, nem először csinálnak ilyesmit. Kezdett nagyon nem tetszeni a helyzet, melegem lett, a portól viszketett a tarkóm. A fák elmaradtak mögöttünk, sík területre értünk. Megéreztem a tenger közelségét, holott nem tudtam, merre tartunk. Korántsem sejtettem, minő sorsot szánnak nekünk őrzőink. Nehéz lett volna megjósolni, túszok leszünk-e vagy áldozatok. Miután a terepjáró megállt, az egyenruhások váratlanul leütöttek minket. Arra eszméltem, hogy vízben fekszem. Feketeség ölelt körül, semmit sem láttam. Koponyámba éles fájdalom hasított, felnyögtem. Úgy éreztem, mintha több tonna súly nehezedne rám. Alig tudtam megmozdulni, testem elgémberedett, végtagjaim elérzéktelenedtek, a bőrszíjak a húsomba hatoltak. Szemem fokozatosan szokta meg a sötétséget. Valamiféle szabályos gödörszerű mélyedésben hevertem, amelybe feltehetően a hullámzás ritmusával egyre több víz áramlott a tengerből. Erőlködve sikerült felülnöm. A sofőr szaporán köpködve rágta az idegenvezető kötelékét, Zamálek pedig fektében át- kozódott. Jó ideig eltartott, amíg megszabadítottuk egymást béklyóinktól. Akkorra már a dagály hatására a mélyedés félig megtelt vízzel. A sorsnak köszönhetően nem fulladtunk meg, szerencsénkre időben elhagytuk a vesztőhelyet. Valamennyien tudtuk, autóbuszunk nemigen látjuk viszont: a Mercedest ellopták. Nem maradt egyéb választásunk, mint hogy visszagyalogoljunk Tipasába. Már éppen indulni készültünk, amikor a felhők mögül kibukkanó hold fényében elénk tárult a Keresztény Nő Sírja. Nem messze attól a helytől, ahol a mélyedés húzódott, domb magasodott, rajta az építmény maradványaival. A sötétben nem figyeltünk fel rá. Most tisztán látszott az oszlopsor egy része. Fenséges és lenyűgöző látványt nyújtott. Úgy döntöttünk, másfél órát engedélyezhetünk magunknak arra, hogy - ha már a közelébe kerültünk - megszemléljük ezt a csodálatraméltó alkotást. Felbaktattunk a dombra. Pirkadatkor tértünk rá a Tipasába vezető útra. Vizesek és piszkosak voltunk, ruhánkon megkeményedett a sár, menet közben pergett rólunk. A sofőr azon rágódott, hogyan sikerül majd kimagyarázkodnia, hisz jelentős veszteségeket okozott a Rim- toumak, a felelősség őt terheli. Mire Tipasába értünk, közösen kiötlöt- tünk egy hihető mesét. Ahogy közeledtünk a városközpont felé, szirénázást hallottunk, előbb azt hittük, rendőrségi akció, később kiderült, nem csupán az. Zamálek bűzt szimatolt a levegőben, nekem pedig rossz előérzetem támadt. Meggyorsítottuk lépteinket. Kiérvén a sikátorból borzasztó kép tárult elénk, sokkolt mind a négyünket. Ilyesmire nem számítottunk! A Hotel Tafna egy része füstölgő romokban hevert. Mentő- és tűzoltóautók akadályozták az utcák forgalmát, a rendőrség élő kordonnal zárta le a teret. Megtudtuk, hogy merénylők robbantották fel a szállodát, mintegy másfél órával az érkezésünk előtt. Valószínűleg iszlám fundamentalisták lehettek. * * * Ezt a beszámolót a festőién szép Oranban írom, a Thierry szállóban. Itt kaptunk átmenetileg szobákat, amíg különrepülőgépen haza nem szállítanak bennünket - túlélőket és szerencsétlenül jártakat egyaránt. A csehszlovák diplomáciai testület egyik munkatársa ideutazott Algírból, személyesen intézkedik ügyünkben. A helybéli hatóságok már kihallgattak mindannyiunkat, vallomásainkat jegyzőkönyvezték. Helyzetünket nehezíti az is, hogy Zamálekot tetten érték a csendőrök, ugyanis valamelyik éjszaka felásta az orani arab temető egynegyedét... Összeállította: Mislay Edit
