Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-06-20 / 24. szám

:észen felug- lába szorult Istól kérdez­tedd csak , csak a pin- lésekkel, de tmennyiszer ^ztán mégis y figyelmet- nszédos asz- szott a sarka negint felri- in, ha lehet, gyúródott, tettek jogán ha fizet egy lül az apjára csapda. f nem akar n a pincér in - mondta, tt rémülettel pénzemmel. inkát? - kér- M Capone. ietve a pin- íabadította. zemmel lát- kált a pult- posnak: n a fiú felé mondta: lyk Matyi. :tkező áldo- szott, most íemcsak ab­ból, hogy lóbálta a slusszkulcsot. Lélegzetvisszafojtva figyelték, s mi­kor a slusszkulcsos könnyedén átlé­pett a csapdán, csalódottan felmoraj- lott a nép. Aztán egy vállig érő hajú huligán jött. Beletrafált. A hangorkántól megmerevedett, kicsit meg is ijedt. De aztán nagyon könnyedén rájött, hogy csapdában van, majdnem olyan könnyedén, mint a malaclopós. Az­tán egy szenesember, egy katona, egy rézóraláncos meg fülessipkás léptek a csapdába. A katonát A1 Capone kénytelen volt elsősegély­ben részesíteni, mert valószínű, el­törte a bokáját a csapda. Az injekció azonban használt, a katona vi­szonylag peckes léptekkel jutott el a pultig. Aztán egy kövér, dupla tokás, kopasz úr jött, ő volt az első, aki bal lábbal lépett bele. Amikor a tömeg felvisított az örömtől, ő is megállt. - Csapdában van - mond­ták neki, de a kövér úr lebiggyesztet­te a száját, azt mondta: - Marhák- és továbbment. A pincér arcán méla undor vib­rált, amikor az asztalához ment, és oda se nézett, amikor megkérdezte: — Mi tetszik? A dupla tokájú úr kétségtelenül rontott a mulatságon, de amikor újabb gyanútlanok estek áldozatul, látszott az arcán, szégyelli magát, bánja már, hogy nem hagyta magát megfogatni a csapdával. Aztán fölállt a férfi meg a gyerek. A1 Capone az ajtóban megfordult, és a csapdára nézett.- Itt hagyjuk? - kérdezte az apját.- Miért, arany?- Az - suttogta titokzatosan a gyerek — meg ezüst.- Akkor hozd. A1 Capone visszament, fölmarkol­ta a csapdát. Mikor az apjához ért, jobb kezéből a baljába tette, hogy megfoghassa az apja kezét. így mentek el kézen fogva. A1 Capone kissé gömyedten lépkedett.- Nicsak — mondta valaki —, úgy megy ez a gyerek, mintha cipelne valamit.- Hát persze hogy cipel. Nem lát­ja, egy csapda van nála? — mondta szomorúan a malaclopós. Török Elemér Rekviem a Ticéért... Ropogva süpped a tőzeg alattam, ahogy lépdelek dohogva magamban... Mivé lett negyven év alatt a Tice! Kiszáradt medrét gyom s inda szövi be... Hol vizéből ittak szarvasok, őzek: csigát, halcsontokat rejt ma a tőzeg... S ott, ahol hattyúk, kócsagok tanyáztak, szemétdombokat lát a szem már csak! Embemyi gazban, amerre kanyarog; üvegcserepek, rozsdás vasdarabok... Korhadt fatörzsek, földig dőlve a nád... Nem búgnak itt már gémek, bölömbikák... Mérges csalán közt itt-ott egy nyárfa néz mogorván az égre kiáltva... Almaim őrző rekettyebokrait... Mindent, mi szép volt: bogáncs, gaz nő be itt... elvadult Tice, sötétlö berek... érted már senki, semmit se tehet?!... Megyek csendesen, dohogva tovább... Az omladozó négylyukú hídon át kiérve a régi országúira, egy rigó épp aranysípját fújja. Mi hozott ide, kedves sárgarigó, hajnali füttyöd reményre biztató?... Talán jön még idő és újra éden lesz majd a Tice, akárcsak régen?... Fújjad csak rigó aranysípod szépen; ha más nem, te éltesd bennem reményem... (Lelesz, 1993) ni és évszázadokon át megma­Az erdőkben van valami meg­rendítő, különösen a fenyőer­dőkben. Nemcsak sötét és kö­vetkezetes hallgatásuk rendít meg, mély árnyaik, templomi fenségük és áhítatos magatartá­suk. Megrendítő az élet akarata, mellyel egy nagy erdő kifejezi a világerőket. Gondoljuk csak el, miféle erők és szándékok építet­ték az ötvenméteres fenyők százezreit! Mit pazarolt el a ter­mészet magvakban, porzókban, Márai Sándor (Részlet a Füveskönyvből) bibékben, kísérletekben, napsü­tésben, esőben, széljárásban, míg egy ilyen erdő felépült! S milyen céltudatos és néma ez a létezés, mely semmi egyebet nem akar, csak lenni, csak felnő­radni, teljesen kifejezve önma­gát, lélegezve, felelve a világ­nak, - s ugyanakkor nem tör senki és semmi ellen, otthont és életet ad élőlények milliárdjai- nak. Milyen nagy és bölcs ez az ötvenezer holdas fenyőerdő. Mint az ősapák, úgy őrködnek az élet fölött az erdők. Egyszer­re felelnek hatalmas törzsükkel a földnek és az égnek. Amikor csak teheted, menj az erdőbe. • A kritika olyan mint a só. Magas vérnyomást okoz. • A legszebb út a szívekhez a zsebeken át vezet. Ladislav Surincak ihányan mo- i akadt kifo- ívolság meg- iőzködtünk, Mint ahogy c nem tartott juszsofőrrel. y egy hatal- jvel integet rándulásunk nely tragédi­>s bevonulá- szállodában r frissítő zu- legeltem te­a társaságból kalandba bocsátkozni egy idegen országban. Magamra ha­gyatkozhattam csak. Számoltam az­zal is, hogy balul üthet ki a dolog, de akkor ez nem érdekelt. Nem töp­rengtem tovább, inkább cseleked­tem. Kisurrantam a szállodából, s a parkon keresztülvágva rátértem arra az útra, amelyen jöttünk. A fél- kilométernyi távot különösebb feltű­nés nélkül tettem meg, csupán egy szamárháton ülő öregemberrel talál­koztam, ki, miután megállította az állatot, úgy nézett felém, mintha még sohasem látott volna európai jövevényt. gált, megsusogtatta a pálmaágakat. A lábam már teljesen elzsibbadt, mikor ismerős hangokra és mozgoló­dásra lettem figyelmes. Az idegenve­zető jött meg, ezzel teljessé vált a csapat. Megnéztem az órámat: há­romnegyed tízet mutatott. Ösztö­nöm azt súgta, ne lépjek még közbe, korai volna elrontani vállalkozó kedvű útitársaim tervét. Megtor- násztattam végtagjaimat, majd az autóbusz mögé lopakodtam. Szeren­csémre a hátsó ajtó mindvégig nyitva maradt, így vigyázva, nehogy zajt csapjak, beszálltam én is. Lekupo­rodva az ülések közé, igyekeztem láthatatlanná válni. Nemsokára a Mercedes motorja felpörgött, nyo­ma sem volt már meghibásodásnak. >ltam azzal, merész dol- céppen meg rvük megva- eszélyt hoz- n azt sugall- nem marad- épek időben könnyedén hatósággal, lényei lehet- is. Gondol- bbe az ügy- . Ezt a tervet teonyítékok inetetlennek ára, s nem- mkinek sem Az autóbusz ugyanazon a helyen vesztegelt, nem fedeztem fel körü­lötte semmiféle mozgolódást, Zamá- lek és a sofőr bent tartózkodhatott. A pálmák mögé húzódtam, óvatosan haladtam, nehogy észrevegyenek. Hirtelen az az ötletem támadt, hogy megkerülvén a helyet, az ellenkező irányból közelítem meg a járművet. Nagy ívben eltávolodtam az úttól, s a bokrok között osontam. Az egyik lombpálma mögé húzódva tekinte­temmel a két embert kerestem. Az autóbusz belsejében tartózkodtak, ahogy sejtettem. Tévéztek. Semmit­tevésükből arra következtettem, az idegenvezetőt várják. Nekem sem maradt egyéb teendőm, mint hogy bevárjam az érkezését. A hold magányos vándorként ra­gyogott az égen, enyhe szellő fújdo­Szerettem volna látni, merre hala­dunk, legfőképp a táj arculata von­zott. A Keresztény Nő Sírja a leírá­sok szerint gyönyörű környezetben, egy dombon található. Őszintén saj­náltam, hogy titokban és éjszaka közelítjük meg a helyet; nappal fe­ledhetetlen élmény lett volna szá­momra. Megpróbáltam az útiköny­vek fotói alapján a hatvan joni osz­lopból álló építményt magam elé képzelni, szinte láttam azt a hatal­mas szobrot is, amelyik egykor vala­hol középtájt helyezkedett el... Az autóbusz fékezett, minek kö­vetkeztében bevertem a fejem. Nem tudtam, mi történik, hisz elindulá­sunk óta alig telhetett el öt-tíz perc. Elölről Zamálek szitkozódását hal­lottam. Kilestem az ülések közül, s a látvány nem ígért semmi biztatót. Az úton, a reflektorok fényében egyenruhás alakok tűntek fel gép­fegyverrel a kezükben. Lehettek ta­lán húszán. Rögvest sejtettem: ezek nem rendőrök, de nem is katonák. Ezek iszlám fundamentalisták! Az utóbbi időben tetteikről rengeteget írt a sajtó. A sofőr kinyitotta az elülső ajtót, s bekapcsolta a belső világítást. Néhány egyenruhás beug­rott a buszba, valószínűleg azt hit­ték, tele van utasokkal. Eközben olyan kicsire húztam össze magam, mintha csak teniszlabda lennék. Pontosan nem emlékszem rá, mi­re gondoltam akkor. Félelemmel ve­gyes érzések kavalkádja dúlt ben­nem, mérges voltam, amiért olyan ügybe avatkoztam bele, melyhez lé­nyegében semmi közöm sem volt. Maradhattam volna a szállodai szobámban... Mindenesetre abban reménykedtem, hogy a támadók nem alkalmaznak durva erőszakot. Nekem persze több esélyem maradt, mint három útitársamnak. Bíztam benne, valahogy csak megúszom ezt a kalandot. Tudtam: a siker érdeké­ben az embernek elsősorban mindig saját magára kell ügyelnie, ily mó­don talán segíthet másokon is. Csupa bizakodás voltam, észre se vettem, hogy remeg a lábam. Az idegenvezető magyarázatot kért az események kapcsán, de egy pofonszerű csattanás elnémította. Zamálek, mivel anyanyelvén kívül nemigen beszélt más nyelvet, meg­szólalt oroszul. Kijelentette, ő kom­munista, ezért barátnak tekinthető, s letavárisozta az idegeneket. Ekkor fedeztek fel engem. Kiráncigáltak az ülések közül, karomat hátracsavarva előre lökdöstek. Útitársaim zavaro­dottan bámultak rám, látszott rajtuk, fogalmuk sincs arról, miként kerül­tem közéjük. Az események azután szinte rém- álomszerűvé váltak. Valamennyi­ünket kituszkoltak az autóbuszból, bőrszíjjal hátrakötözték a kezünket, egy nyitott terepjáróba ültettek be. Három fegyveres ügyelt ránk, a töb­biek az autóbusz közelében marad­tak. A terepjáró azonnal elindult, s pár kilométer után rátért egy föl- dútra. Az egyenruhások szótlanul hajtották végre az, akciót, ebből arra következtettem, nem először csinál­nak ilyesmit. Kezdett nagyon nem tetszeni a helyzet, melegem lett, a portól viszketett a tarkóm. A fák elmaradtak mögöttünk, sík területre értünk. Megéreztem a tenger közel­ségét, holott nem tudtam, merre tar­tunk. Korántsem sejtettem, minő sorsot szánnak nekünk őrzőink. Ne­héz lett volna megjósolni, túszok leszünk-e vagy áldozatok. Miután a terepjáró megállt, az egyenruhások váratlanul leütöttek minket. Arra eszméltem, hogy vízben fek­szem. Feketeség ölelt körül, semmit sem láttam. Koponyámba éles fájda­lom hasított, felnyögtem. Úgy érez­tem, mintha több tonna súly nehe­zedne rám. Alig tudtam megmozdul­ni, testem elgémberedett, végtagjaim elérzéktelenedtek, a bőrszíjak a hú­somba hatoltak. Szemem fokozato­san szokta meg a sötétséget. Valami­féle szabályos gödörszerű mélyedés­ben hevertem, amelybe feltehetően a hullámzás ritmusával egyre több víz áramlott a tengerből. Erőlködve sikerült felülnöm. A sofőr szaporán köpködve rágta az idegenvezető kö­telékét, Zamálek pedig fektében át- kozódott. Jó ideig eltartott, amíg megszabadítottuk egymást béklyó­inktól. Akkorra már a dagály hatásá­ra a mélyedés félig megtelt vízzel. A sorsnak köszönhetően nem fullad­tunk meg, szerencsénkre időben el­hagytuk a vesztőhelyet. Valamennyien tudtuk, autóbu­szunk nemigen látjuk viszont: a Mer­cedest ellopták. Nem maradt egyéb választásunk, mint hogy visszagya­logoljunk Tipasába. Már éppen indulni készültünk, amikor a felhők mögül kibukkanó hold fényében elénk tárult a Keresz­tény Nő Sírja. Nem messze attól a helytől, ahol a mélyedés húzódott, domb magasodott, rajta az építmény maradványaival. A sötétben nem fi­gyeltünk fel rá. Most tisztán látszott az oszlopsor egy része. Fenséges és lenyűgöző látványt nyújtott. Úgy döntöttünk, másfél órát engedélyez­hetünk magunknak arra, hogy - ha már a közelébe kerültünk - meg­szemléljük ezt a csodálatraméltó al­kotást. Felbaktattunk a dombra. Pirkadatkor tértünk rá a Tipasába vezető útra. Vizesek és piszkosak voltunk, ruhánkon megkeményedett a sár, menet közben pergett rólunk. A sofőr azon rágódott, hogyan sike­rül majd kimagyarázkodnia, hisz je­lentős veszteségeket okozott a Rim- toumak, a felelősség őt terheli. Mire Tipasába értünk, közösen kiötlöt- tünk egy hihető mesét. Ahogy közeledtünk a városköz­pont felé, szirénázást hallottunk, előbb azt hittük, rendőrségi akció, később kiderült, nem csupán az. Za­málek bűzt szimatolt a levegőben, nekem pedig rossz előérzetem tá­madt. Meggyorsítottuk lépteinket. Kiérvén a sikátorból borzasztó kép tárult elénk, sokkolt mind a négyün­ket. Ilyesmire nem számítottunk! A Hotel Tafna egy része füstölgő romokban hevert. Mentő- és tűzoltó­autók akadályozták az utcák forgal­mát, a rendőrség élő kordonnal zárta le a teret. Megtudtuk, hogy merény­lők robbantották fel a szállodát, mintegy másfél órával az érkezé­sünk előtt. Valószínűleg iszlám fun­damentalisták lehettek. * * * Ezt a beszámolót a festőién szép Oranban írom, a Thierry szállóban. Itt kaptunk átmenetileg szobákat, amíg különrepülőgépen haza nem szállítanak bennünket - túlélőket és szerencsétlenül jártakat egyaránt. A csehszlovák diplomáciai testület egyik munkatársa ideutazott Algír­ból, személyesen intézkedik ügyünkben. A helybéli hatóságok már kihallgattak mindannyiunkat, vallomásainkat jegyzőkönyvezték. Helyzetünket nehezíti az is, hogy Zamálekot tetten érték a csendőrök, ugyanis valamelyik éjszaka felásta az orani arab temető egynegyedét... Összeállította: Mislay Edit

Next

/
Oldalképek
Tartalom