Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-10-03 / 39. szám
i/aQárnan UOSSOI IlOfJ 15 19 93. X. 3. A nyolcvanéves fennállását ünneplő ipolysági gimnázium emlékkönyvébe A gimnáziumom egész életre elegendő erővel, szellemi munícióval látott el. írnom kellene az irodalmi színpadról, a csillagászati szakkörről, a városi könyvtárban tartott irodalmi olvasókörről, a kálvária alatti albérleti kisházban kialakult lakóközösségről, ahol Csáky Palival, Vanda Karcsival, lelki értelemben, örök életre tartó vérszerződést kötöttünk. írni kellene az alkotóhevületről, mellyel a „Diák” című iskolai lapot írtuk, szerkesztettük, sőt nyomtattuk is (nyakig az indigóban) egy kézi rotációs gépen, valamelyik tanárunk szerető bábáskodása mellett, miközben nyelvtörvény nélkül is szinte ideológiai közelharcot kellett vívnunk az iskola „illetékes elvtársaival” azért, hogy a címlapra a Sahy helyett (mellett) ott szerepelhessen az Ipolyság megnevezés is. Én azonban valami más témáról szeretnék ezúttal szólni. Ez a más téma pedig egy kisdiák megélt szorongásait próbálja összefoglalni törfalazva azzal folytatta, felmérést készít a jó tanulók közt s tudja a kisdiák is közéjük tartozik. Szeretné hát megkérdezni tőle, hová akar jelentkezni továbbtanulásra a gimnázium befejezése után. A kisdiák tudta, mindegy mit válaszol, mert a következő kérdés úgy is az lesz, mi lesz, ha nem veszik őt fel s megkapja a katonai behívót? Köztudomású, hogy a jehovisták megtagadják a katonai szolgálatot. A kisdiáknak egy hirtelen ötlettel az jutott pártházfestésre kiadott napiparanccsal. Sajnos a dolgok menete nem a megnyugtató rendeződés irányába haladt. Egy november hetedikéi noszf ünnepség után, az igazgató rendrakás céljából épp a kisdiák osztályának fiútagjait parancsolta vissza a tornaterembe. Az amúgy is álmosító ünnepség után misem természetesebb annál, hogy a kisdiák és társai a rendcsinálás első sürgős teendőjének egy labda előhalászását tartották. A labda a Egy volt kisdiák szorongásai A gimnazista diák szorongásai jóval a gimnázium kapujának átlépése előtt kezdődtek. Általános iskolai tanulmányainak végzése közepette a nyári vakáció boldog napjaiban érte őt utol az orosz, illetve a testvéri csapatok katonai inváziója. A Prágai Tavasz reformszellőit az ő dombok közé húzódó kicsi faluja alig-alig érezhette, ha csak nem olyanokon mérte le a változást, mint a „Dubőek-kifli” megjelenése, illetve az, hogy a falu kul- túrházában az atomtámadás utáni teendőkről szóló film helyett, mindenki megrökönyödésére Jézus életéről vetített filmet a környék körzeti orvosa. (Menesztették is őt később, de ez most nem ide tarto- zik.)A kisdiák látta szüleit a rádió elé térdepelni és elbeszélésükből tudta, ugyanígy tettek 1956-ban is, amikor megvették a falu második rádióját. Amikor szülei megfeledkeztek arról, hogy kiküldjék őt a szobából, a kisdiák is hallotta a „Gabonarádió” és más adók bemondóinak híreit: „Megszálltak minket az oroszok.” A szolidaritás és az együttérző aggodalom öntötte el a lelkét s valami megmagyarázhatatlan erő odavonta őt a községháza elé, ahol a helyi tanácselnök biztos ami biztos alapon felvonta egymás mellé mind a csehszlovák, mind a szovjet lobogót. Ahhoz túl kevés volt az ereje, hogy a szovjet zászlót lerángassa a drótról, így hát magához szorította és megcsókolta Csehszlovákia szomorúan lengő lobogóját. Honnét is tudhatta volna a kisdiák, 12 évesen, hogy e zászló s e zászló felségjelét viselő ország mennyi szenvedésnek, könnynek volt okozója az ország magyar lakosságának életében. Az éjszakák során elborították az utakat és házfalakat a feliratok, melyek sorát barátaival a kisdiák is bővítette az oroszokat sürgősen saját hazájukba visszatanácsoló üzenettel. Ilyen bontakozó hősiességgel és ellenállási kedvvel kezdődött az új tanév abban az esztendőben. Tanítói közül az egyiktől részleteket is hallott az Ipoly-hídról a folyóba zuhant tankról, a leterítve fekvő halott kiskatonákról, s a ,.megszállás egyéb borzalmairól”. Döcögve indult be a tanév, de a második hétre nagyjából már helyreállt a rend az iskolában. Ugyanaz a tanító, alig egy hétre rá első beszámolója után az egyik órán azzal a kérdéssel kezdte az oktatást a kisdiák osztályában, hogy „No, gyerekek, mi is történt augusztus 21-én?” A kisdiák persze azonnal jelentkezett és egy szuszra kivágta a választ: „Megszálltak az oroszok!” A tanító előbb elfehéredő, majd elvörösödő arcát máig sem tudta elfeledni, mint ahogy azt sem, ami ezután következett. A tanító megszégyenítés céljával az osztály elé állította a diákot, majd teli torokból kiabálta a neki és az osztálynak egyszerre szánt leckét: „Nem igaz, hogy megszálltak! Felszabadítottak, fel-sza-ba-dí-tot-tak! Ha még egyszer ki mered ejteni a szádon, hogy megszállás...” A kisdiák megfogadta a leckét. A szörnyű szót nem ejtette ki többé, legalábbis tanítói előtt nem... A lecke pedig azt jelentette a kisdiáknak, alakoskodnia nemcsak érdemes, de szükségszerűen kötelező is. Azzal azért odahaza se „dicsekedett”, hogy az egész osztállyal együtt kötelezően belépett az iskola szovjetbarát szervezetébe, az írásban már emlegetett Csáky Palin kívül, aki kerek-perec megtagadta a belépést, amiért a kisdiák titkon irigykedett, s ugyanakkor berzenkedett, hogy neki ez a dolog nem jutott eszébe. A kisdiák végül is beletörődött a dolgok efféle alakulásába, hisz a gimnázium kerítésén öles betűkkel kiírva naponta olvashatta: „Örök időkre a Szovjetunióval!” A hazáról imigyen alakuló kép mellett a nemzetről alkotott fogalmai körül sem volt sokkal tisztább a helyzet. A családban, odahaza, évente egyszer, szilveszter éjszakáján, pontosan kialakított liturgia szerint hallgatták végig a magyar himnuszt. Azért hallgatták, mert a torkokat szorító meghatottságtól énekelni senki sem tudott. A szülők leginkább könnyeztek, a kisdiák pedig titokban figyelte őket. Egyszer aztán a gimnáziumi magyarórák tanmenete is elérkezett Kölcsey Ferenchez és az általa alkotott Himnuszhoz. A kisdiáknak az otthoni liturgia után nem volt ínyére, hogy valaki azon a bizonyos órán csak úgy kutyafuttában végigolvassa a nemzeti imának is nevezett versezetet, ezért az óra végén a tanárnő távoztával felvetette, hogy „illő lenne el is énekelni a Himnuszt, ha már egyszer a szövegét végighallgattuk az órán”. Törént mindez 1972-ben, a husáki uralom talán legfagyosabb évében. A javaslatot az osztály tetszéssel fogadta, s egy másodperc múlva már feszes vigyázzállásban harsogta a himnusz dallamát. Talán a balsorsig tarthatott a lendület, amikor az osztályba lélekszakadva visszarohanó tanárnő előtt kivágódott az ajtó. Infarktust sejtető gesztikuláció- val próbált megálljt parancsolni a nem várt karéneknek. Nehezen, de végül is félbeszakadt az éneklés. Kiderült, hogy magas helyről akkor járt iskolánkban egy inspekciós bizottság, amely talán épp tanáraink megbízhatóságát vizsgálta s lelkes éneklésünk kapásból a fél tanári kar karrierjét tehette kétségessé. E derékba szakadt Himnusz sebe sokáig, megmagyarázhatatlanul ott sajgóit a kisdiák lelkében. „Amit felolvasni lehet, miért nem lehet elénekelni? Miért vált ki ugyanaz a dallam könnyet, félelmet és örömet, lelkesedést és gyűlöletet az emberekben?,, - rajzottak a lelkében a megválaszolatlan kérdések... A haza és a nemzet sok mindenben tisztázatlan kérdései mellett a világnézet Ugye hozott újabb bonyodalmakat a kisdiák életébe. A szülőfalu, a család hagyományos vallásos neveltetése után az iskolában a kötelező „tudományos világnézettel”, azaz az ateizmussal találta magát szembe. Ennek ellenére a Kálvária alatti „trojkával” kitartóan eljárt a városka templomába ünnepnaponként misére, bár mindhárman tudták, figyelik az odajárókat. A bajt az hozta, hogy főbérlőjük, a túrósgombócairól legendás hírű Juliska néni egy ismerőse lévén kapcsolatba kerültek egy jehovista vallású úrral, aki egy-két alkalommal meg is látogatta őket, természetesen térítési szándékkal. Néhány átvitatkozott este után, az ismeretlen, valószínűleg magúnva a részére meddőnek tűnő vitát, nem jelentkezett többé. Az eset azonban ezzel nem zárult le. Egy osztályfőnöki óra után kedvenc matektanáruk, falfehér arccal magához kérette a három lakótársat a testnevelési szertárba. Alig hallhatóan megkérdezte tőlük: „Mi a fenét csináltatok már megint? Itt vannak a járási ‘titkosok’, mert bejelentést kaptak, hogy jehovisták vannak a magyar gimnáziumban. A listán a ti nevetek szerepelt, ki fognak hallgatni” - közölte az őszi s látszott rajta, hogy ezzel a közléssel is túl sokat kockáztat már. A kihallgatásra - egyéb terem nem lévén - a gimnázium vegyi laborjában került sor. Elsőként a kisdiákot idézte be a rendkívül gáláns öltözetű „titkos elvtárs”. A járási pedagógiai hivatal munkatársaként mutatkozott be, majd tovább köneszébe, megelőzheti a következő kérdést, büszkén kivágta, minden vágya az, hogy bekerüljön a katonai főiskolára. E válasz után a korabeli pedagógustársadalom 99 százaléka cvikipuszit váltott volna a kisdiákkal, hisz egy-egy katonai főiskolára jelentkező diák után jelentős prémiumokat lehetett bezsebelni. - Nem így a mi titkosunk, aki a hirtelen válasz után egy ideig papírjai rendezésével volt elfoglalva. Nyilván ellenőrizte, megfelelő helyen teljesíti-e feljebbvalóinak utasítását. Zavarában azért még megkérdezte: „Szokott-e időnként vallási kérdésekkel foglalkozni a kisdiák?,, „Igen” - jött a gyors válasz. „Tagja vagyok az iskolánkban működő ateista körnek, hébe-hóba foglalkozom vallási kérdésekkel, különben nem nagyon érdekel a téma.” A kettes számú válasz után a „titkos úr” sűrű köhögések közepette megköszönte a hasznos információt, ígérte, majd még jelentkezik, s sürgős dolgára hivatkozva távozott az iskolából. Ez a befejezés valószínűleg keresztezhette az igazgató terveit, aki szúrós szemmel már jó- előre jelezte, készen áll az efféle gócpontok azonnali felszámolására, „talpakra kötött Útilapuk” és más eszközök segítségével. Az eredmény azonban elbizonytalanította az igazgatót abbéli reményeiben, hogy talán megszabadulhat a kisdiáktól és kétes hírű társaitól. A kisdiák az iskola „feketebárányai” közé tartozott. Nem elég, hogy elvesztette a földrajzszertár kulcsát, ahová egy zimankós téli napon véletlenül bezárta az igazgató elvtárs nagykabátját, s nem kellő lelkesedéssel dolgozik a helyi pártház karbantartásán, ráadásul össze is törte azt a történelmi petróleumlámpát, melynek fényénél sok évvel ezelőtt a „sági elvtársak egy éjszaka megalapították a helyi kommunista pártot”. Az ellenzéki szellem terjedésétől jogosan tartottak az iskola főideológusai, hisz a dolgok már odáig fajultak, hogy egy alkalommal a kisdiák Csáky nevű lakó- és osztálytársa nyíltan szembeszállt a diadalmas felfedezés után a kisdiák elé került, aki kapáslövéssel fejen találta a vörössel beborított díszemelvény tetején trónoló „Lenin- szobrot”. A mellszobor beröpült a bordásfal mögé, ahonnét - gipszből lévén - szegény feje, orr és fül nélkül került elő. Bár a jelzett szépséghibákat korrigálni tudta egy művészlelkű és -kezű osztálytárs, a sasszemű igazgatónknak feltűnt, hogy Lenin fején helyenként a megszokottnál fényesebben csillog az aranypor. A történetet persze a kisdiák nem úszta meg szárazon. A dolgok kicsúcsosodása azonban mégis az érettségi közeledtével következett be, amikor a kisdiák joggal érezhette, hogy már nem is annyira kisdiák, mint azt róla sokan feltételezik. Két társával a pályaválasztás közeledtével ugyanis arra gondolt, az érettségi vizsga után megpróbálkozik a teológiai tanulmányokkal. Mivel tudta, ennek a tervnek még a gondolata is főbenjáró bűnnek számít, máshová adta be jelentkezését, de titokban elküldte felvételi kérelmét a pozsonyi teológiai főiskolára is. Ä dolog persze kiderült s állítólag maga a járási ideológiai titkár jött le körmére nézni az iskola derék igazgatójának, hogy kérdőre vonja, miféle ideológiai nevelés folyik ebben az iskolában. A fekete autón érkező „fejes” egy füst alatt a lassan felnövő diák falujában is megfordult, gondolhatni, mindenütt súlyos anyagi konzekvenciákat helyezett kilátásba a történtek miatt, hisz a Lévai járás az ideológiai fronton az ország élretörően sötét helyének számított abban az időben. A kisdiákot (s szüleit is) a történtek után kialakult pánikhangulatban sűrűn beidézték az igazgatóságra s más előkelő helyekre, ahol próbálták őket rábírni, vonja vissza azt a fránya jelentkezési nyilatkozatot. A direktor egy, a visszavonásra készült formulát is bemutatott, amit a diáknak csak épp alá kellett volna firkantania.Az igazgató esküszerű ígéretet tett arra, hogy az aláírás ellenében biztosítva lesz a diák számára a felvétel az ország bármely egyetemére. Ellenkező esetben vegye tudomásul, hogy soha az életben fel nem veszik sehová, mivél megbukik az érettségi vizsgán. A buktatásra utasítást kaptak az érettségiztető bizottság tagjai is. Egyikük, az iskola párttitkára kerek-perec közölte a diákkal, ne számítson arra, hogy az életben valaha is leérettségizik. Diákunk ilyen körülmények között érettségizett le sikerrel az Úr 1975-ik esztendejében az ipolysági almamáter falai közt, mivel vizsgáztató tanárainak javarésze nem hajtotta végre az utasítást. A szolidaritásnak e nagyszerű megnyilvánulása a közben felnőtté vált kisdiák lelkében begyógyított minden korábbi szorongásból származó sebet. Ennek is köszönhető, hogy egykori iskolájára mindmáig szeretettel emlékezik. Molnár Imre s. l'j hűl az Ipoly folyón m
