Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-26 / 38. szám
(Krajcsirovits Henrik metszetei) OS VILMOS* VERSEI mi fáj? kérdezed? Nem kínoz az éhség: % - tudom. A lelkem fáj nagyon. ked: Gyötörhet szegénység; on. Más az én bánatom. ittem: Vén koromban látom: vérem. Gyűlölnek, hol élek. hitben, Rúgnak a fajtámon, iszem. Nagyhangú legények. tam, A jussomat féltem, m, Mert ős gyökerekben, tágban, Itt élek, s a vétkem: ereztem. Magyarnak születtem! dva,- Mi fáj? - A válaszom: im, Az fáj, ami neked. \ — napra, Mégis büszkén hordom álom... A faji bélyeget! kell itt járni tyeremet a számra tapasztom, szólhasson, ha súlyos panasz nyom. jajdulhasson, ha valami fáj, ászt keresve beszélni kíván. iff sírni valóra sok ott az ok, ol a népek még nem szabadok! ol munkára sürgeti a nyár tezed, mely szerszámra nem talál... y kell itt járni, - nem a talpadat tzi a göröngy: szívedre szakad ájdalom, amit ha dalba mond ;zád: megbélyegeznek: félbolond. így kell itt járni... Mégis bízni kell: ed magva — ha tavasz jön: kikel! i köszöntjük a költőt töl, túl akarja ti, sem túlszár- dék az életben, és áldozatkész :s fölött, mely átok voltunk... felette pontos, tarát, szeret, de ^állapítás több, linden szeretet tmujában. Csak tAlek, sem az rös és komoly szerep. GONDOLATSZIPORKÁK A SZERENCSÉRŐL A szerencsétlenségért gyakran megvigasztal az a gyönyörűség, hogy szerencsétlennek mutathatjuk magunkat. (ka Rochefoucauld) ...ne akarjunk bölcsnek látszani, amikor csak szerencsések voltunk! (Lessing) Összeállította: Mislay Edit Egy szeptember végi napon szerda délután kisírt szemmel s ideges-izgatottan jelent meg az asszony a Múzeum kertjében.- Eszterként! Mi bajod?- Megaláztak! - rebegte az asszony kiomló könnyel. - Megaláztak! Megaláztak! Aztán hogy az izgalmát elsírta, töviről-hegyire elbeszélte, hogyan történt a megalázás:- Ma délelőtt elbocsátást mondott az anyósom a cselédünknek, Rózának. Jó lány, csendes kis teremtés, csak kissé szunyok. De hogyisne: este éjfélig is dolgozik, reggel meg már öt órakor fölcsengeti az anyósom és szidja, zaklatja. Szegény leánynak már a szeme pillája is kihull a sok álmatlanságtól. Mindig vörös a szeme. Hát ma vége a szegődségnek. Ott rídigál szegény a konyhán, s panaszkodik nekem, hogy hova menjen? így aratás után szinte özönlenek a falusi lányok Pestre. Hol kap helyet? Megsajnálom. Azt mondom neki:- Hát ne menj el Rozikám, itt maradsz. Az anyósom erre rám herreg:- Mit avatkozol az én dolgomba!- Bocsánat anyám, - felelem - ez az én dolgom, nem a magáé.- Hogy vóna ez a te dolgod!- Hát hogyne vóna! Hát mi vagyok én a háznál: kanárimadár vagy papagáj? Nem én vagyok-e a ház asszonya? Szó szóba: összecsatáztunk. Az anyám csak kérlelt. Aztán a férjem is délben. De én megkeményedtem:- Mától fogva nálam a kulcs, nálam a pénztár: én vagyok az asszony! Ábel hüledezett.- És a férjed? Mit szólt a férjed?- A férjem az anyjára nézett, arra a konok kálvinista boszorkányra, az meg azt mondta, hogy ha ö egy cseléd miatt megszégyenül, elbujdosik a háztól! És a fiát is leszidta, hogy S fogta a napernyőjét.- A kesztyűmet, — mondotta, - a boltban felejtettem. Visszasietett a Múzeumkertbe. De Ábel már nem volt ottan. VII. Eszter alig várta a következő vasárnapot. Minden percben rágondolt Ábelre és nem értette magát, hogy hogyan lobbanhatott fel annyira! Mintha nem is ő szólott volna akkor az ő nyelvén. De hát ki? De hát mi? Hogyan van, hogy a harag hevületében olyanokat mondunk, amelyek nem voltak azelőtt sem a lelkűnkben, sem a szívünkben? És hogy gyávázta Ábelt, szegény jó Ábelt! Az a gondolata, hogy Ábelra hárítsa a felelősséget, csak abban a pillanatban villámlott elő. Hiszen ha ő kész volt volna úgy átgázolni a család akaratán, Ábel bizonyára elvette volna. De neki oly lehetetlennek látszott, annyira irtózott attól, hogy az anyja arcát szenvedőnek lássa, hogy csak távoli ködös gondolatként jelentkezett nála az a vélekedés, hogy hozzámehetne. Vajon ott lesz-e vasárnap a templomban? Vajon mit gondol most, hogy mi az ő szeretete? És az a bizalmas édes testvéri érzés, amely eddig összekötötte őket, mivé válik ezután? Csak még egyszer meg tudja békíteni, csak még egyszer beszélhessen vele azon a régi hangon! A lelke remegett a bánattól, s csak azért nem ment el a könyvesboltba, mert attól tartott, hogy Ábelnak a nyakába borul ott az idegenek előtt, vagy letérdel eléje s úgy kérleli meg. Végre elkövetkezett a vasárnap. Esős, szeles idő. Annál jobb: a templomban kevesebben lesznek, a homály nagyobb. S Eszter szinte remegve nyit be. Ábelt nem látja a szokott helyén. őneki már nincs becsülete a háznál, hogy jobb lett volna nem szülnie és mindefféléket.- No és aztán?- Aztán az lett a vége, hogy a férjem rámparancsolt, hogy kérjek bocsánatot az anyjától. Rámparacsolt, mint a kutyára! S a szava zokogásba fulladt. Az arcát a zsebkendőjébe temette. Ábel gondolkodott:- Jól tetted, hogy engedtél.- De nem tettem jól! - pattant fel Eszter. - Ostoba voltam! Gyenge voltam! Mulya voltam! Ilyen megalázás! Ábel csillapította:- Mégis, tudod ó öregebb. És ha ezzel az ügy elintéződött...- így beszélsz? Te is így beszélsz! - toppantott Eszter, - a te gyávaságod az oka!- Az én gyávaságom?- Csakis a te gyávaságod! Mert az juttatott engem ide! Ezek közé a pogányok közé! Mert ha tebenned akkor, akkor akarat van, ha te akkor azt mondod nekem: Jössz! Viszlek! Akarom! én nem tudtam volna ellentállni!- De Eszter!- Mit nekem szegénység? Mit nekem családi szamárságok? Éltünk volna kenyérhajon, de az én kenyerem lett volna! Laktunk volna pinceszobában, de az az én szobám lett volna! És elvégre is az az anyámnak is kötelessége, hogy a boldogságomat ne ellenezze.- De Eszter!- De te gyáva vagy! gyáva! gyáva! Fölpattant és dühében remegett, szinte lángot fújt.- Gyáva! És elsuhogott. Ábel utána lódult, hogy elérje. De az asszony csaknem futva haladt át a játszó gyermekek csoportjain. Jobbról-balról lökdöste őket. Mikorra Ábel utolérhette volna, már künn volt az utcán. ★ Mikorra Eszter hazaért, maga is lehűlt. Lehűlt, mint a zivatar, amely eldörögte a villámait, s lezuhintotta a záporát. Ahogy leszórta magáról az utcai ruháit, mintha a dühét is levetette volna. Nem maradt belőle más, csak a szeme előtt Ábel képe, amint halvány képedezéssel hebegi:- De Eszter! Eszter! És akkor a kis madáreszű asszony bánni kezdette a hevességét.- Milyen igazságtalan voltam! Meregette a szemét maga elé, mint a dühös apa, aki haragjában agyonütötte a gyermekét és aztán meg világot adna érte, ha föltámaszthatná. Megfordult és újra felöltözködött. De az anyós lépett be akkor hozzá, az öreg anyós és könnyes szemmel nyújtotta mind a két kezét:- Kérlek, ne haragudj! - esdekelt, - én kérlek, a hetvenéves agg nő! Legyen nálad a kulcs, legyen nálad minden! Csak békétlenség ne legyen a háznál! És megölelte.- Ne haragudj, ne gyűlölj.- Hiszen nem haragszom, - pillogott megilletődve Eszter.- A mi családunkban sohase volt zörgés, - folytatta az öregasszony, — a ti családotokban is a szeretet volt az úr a háznál. Ha kívánod, a cseléd is maradhat. Eszter megcsókolta a kezét:- Nem, anyám. De fizessük meg egyhavi bérét a leánynak. És csak gazdasszonykodjék tovább. Magának a kisujja is többet ért hozzá, mint nekem mind a két kezem. Bocsásson meg. Ne haragudjon, aranyos mamukám. Hiszen én csak azért ingerlód- tem fel, csak azért ostobálkodtam, mert sajnáltam azt a leányt, hogy nem talál most helyet. Az arcát is megcsókolta. ■— Nem történt semmi. Feledjük. A szíve összeszorul. Beül a hátsó padba. A pad túlsó végén csak egy betegforma iparosféle térdel. Eszter is letérdel és keresztet vet magára. De hol járt az ő gondolata az Istentől. Az orgona megszólal. Ahányszor az ajtó világossága bevillan, Eszter mindannyiszor hátrapülant. Nem Ábel, ez sem Ábel! Ujjai görcsösen kapcsolódnak össze. Arcán a halványság egyre fehérebb. Egyszer fölkel és körülnéz. Ábel nincs! Másnap mindjárt ebéd után bement a boltba. Ábel nem volt ott. Az asszonyka alig bírta elrebegni a mondókáját: — A megrendelésem olyan természetű, hogy legjobban szeretném Nyéky úrra bízni. Nincs itt? — Nincs, felelte nyugodtan a gazda, - beteg. Eszternek elnyílott a szeme. — Beteg? — kérdezte aztán ijedt elcsodálkozással, — nem nagyon talán? — Hideg leli vagy mi... Eszter nem mert többet kérdezni. Attól tartott, hogy a hangja rezgése elárulja. — Hát majd egynéhány nap múltán megint benézek, - mondotta. És elsietett. Tehát beteg! Talán éppen azért betegedett meg... Óh szegény Ábel! Bizonyára azért nem jött a litániára se. Mert eljött volna, el. Ábel nem fog őrá haragudni soha. De hogyan tudja meg most már Ábelnak a lakását? A rendőrséghez menjen, a lakásjegyző hivatalba? Más könyvkereskedésben kérdezze? Hordárt bízzon meg a kereséssel? De hátha a férjével találkozik, s a hordár éppen akkor tér vissza? Föl és alá járt a Váci utcán, aztán a Vigadó sarkán megszólított egy öreg hordárt: — Ösmer maga engem? — Nem, nagyságos asszonyom. — Hát nézze itt fogok sétálni a Vigadó mögött. Maga bemegy a könyvkereskedésbe és azt mondja: Sürgős levelet hoztam egy úrtól Nyéky Ábel úrnak. Erre azt fogják mondani: Beteg, nincs itt, hagyja itt a levelet. Maga erre azt feleli: Személyesen kell átadnom: Hol lakik? Most következik a fő dolog: maga elhozza nekem Nyéky Ábel úrnak a címét. De vigyázzon: ha nem leszek egyedül, ne közelítsen hozzám. Itt van egy forint, ha történetesen nem leszek egyedül. Akkor aztán holnap itt megint találkozunk ilyen idő tájt. Tíz perc múlva a kezében volt Ábelnak a lakása címe: Városháztere, Zöldudvar, I. emelet, 5. ajtó. Eszter szinte repült oda. Az emeleten egy fehér hajú, de arcra fiatal kis gömböc asszony női posztó kalapot vasalt a folyosón. Kérdően nézett reá. — Nyéky úr itt lakik? A nő némán mutatott az ajtóra. — Hallottam, hogy beteg, — rebegte Eszter, — remélem nem nagyon? S aggódó szemmel várta a választ. — Bizony beteg, — felelte az asszony a vasalóra hajolva. Aztán kíváncsian pillantott Eszterre. A doktomé kopogtatott az ajtón. Gyermekhang kiáltotta a szabadot. Eszter világos utcai szobába lépett. A szoba egy sarkában felbontott ágyat pillantott meg. Az ágy előtt egy tizenkét éves forma leányka éppen valami rubinszínű orvosságot kevert poharában. Ábel hőtől pirosán ült inkább mint feküdt az ágyban. A feje be volt kötve. Eszter felé nézett, de a szeme előtt vörös fényhullámok játszottak. (Folytatjuk)
