Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-09-26 / 38. szám

Jó ideje dúl már a név- és névtáblaháború a T rianonban különböző országokhoz kényszerített magyarlakta térségben. Nálunk hozzávetőlegesen Pozsonytól Agcsernyőig; a határokon túl Románia térségeiben, a Kárpátalján s a déli magyar enklávékban egyaránt. De most maradjunk csak a hazai tereken, s vegyük számba, mi is történt itt valójában.

Legelőbb is meg kell állapítani azt, hogy a történelemhamisítás szlovák mesterei a személy- és helységnevek elszlovákosításában olyan mohóságról és gátlástalanságról tettek tanúbizonyságot, amelyre európai példa e században aligha akad. Kivéve az imént felsoroltakat s hát a volt Szovjetuniót, ahol ugye minden megtörténhetett.

Az itthoni, szlovákiai névrablás azonban mégiscsak más természetű, ha lényegét nézzük, hiszen az „okálizmus- ban“ egyféle megtorlási filozófia isbelé- szorítódott a teljes kisajátítás erőszak volta mellett. Nyilvánvalóan azért, mert a kettő így teljes, így erősíti egymást, így látszik tökéletesnek. Ugyanis e „filozófia“ nem volt egyéb - nem az ma sem -, mint annak a bizonyítása, miszerint a dél-szlovákiai - korábban felső-magyarországi - településnevek eredetüknél fogva szláv (szlovák) származásúak, amelyeket az idők során, hogy úgymond, „elmagyarosítottak“, azok a fenemód agresszív magyarok, akik a térségből kiszorították az őslakos szlovákságot.

Ha emlékezetem nem csal, ennek az egész „névrendszernek“ a „megetimo- logizációját“ Stanislav professzorra bízták Okáliék, s a professzor úr ezt az akkor fölöttébb sürgős nyelvészeti operációt végre is hajtotta. Hogy őprofesz- szorságának milyen történelmi, néprajzi, helytörténeti stb. ismeretei voltak erről a térségről, ma már nem érdemes firtatni. Azt azonban mindenképpen meg kell állapítani, hogy munkájának „eredménye“ önmagát minősíti minden tekintetben.

Ez egyértelműen kitűnik abból a zagyvaságból, kaotikus helységnév- elegyből, amely ennek nyomán mára az egész dél-szlovákai térségben eluralkodott.

Az imént említett kuszalékban négy jól követhető irány érvényesült - még ha nem is terv és szándék szerint - az egykori ősi magyar helységnevek átírásakor. Az első típusba sorolnám azokat a neveket, amelyeket egyszerűen a szlovák helyesírás szerint „szlovákosítot- tak“. Az ilyen helységnevek például a Lelesz-Leles, Izsa-Iza, Búcs-Búc, Muzsla—Muzla és még néhány tucat. A második típusba sorolnám azokat, amelyeket egyszerűen lefordítottak: Dunaszerdahely-Dunajská Streda, Vág- füzes-Vrbová nad Váhom, Alsóhatár -Dolny Chotár stb. A következő, harmadik típusba a kicserélt - teljesen új- helynevek tartoznak. Ilyen például Pered - Tesedíkovo, Gúta-Kolárovo, Ógyalla-Hurbanovo, Párkány-Stúrovo, Diószeg-Sládkovicovo és így tovább. Végül pedig — negyedik névcsoportként- az eltorzított helységnevek zárják a sort. Ide sorolnám a Madar-Modrany, a Karva-Kravany nad Dunajom, az Ipolyszakállas-Ipelsky Sokolec, Százd -Sazdice, Berencs-Branc, Béla-Belá, Kamocsa-Komoca, Libád-Luba féle „változtatásokat“, amelyek ha idegépelném őket, oldalakat tennének ki.

Ha az „elszlovákítási“ rendszer e négy csoportját jobban szemügyre vesszük, s belelapozunk azokba az oklevelekbe, ránk maradt egyéb írásos emlé- kekbe-krónikákba, amelyekben a térség helynevei a régebbi időkben is megvoltak már, csakhamar kiderül az egész hamisítási perverzió tudománytalansága. Mert azon nyomban láthatóvá válik, hogy a Stanislav-féle „etimológia“ hajánál fogva előráncigált „rendszer“, s így nem csak logikátlan, nem csak értelmetlen, de - érthetetlen is! A szlovákok, meg a magyarok számára is érthetetlen! A lefordított nevekkel még nincs különösebb gond, hiszen ma már a szél is legalább két nyelven tereli a felhőket ezen a tájon. A „kicserélt“ nevekkel sem érdemes sokat bajlódni, ámbár az öntudatosabb szlovák ember esetleg felteheti a kérdést, hogy Kolár - így írva! —, Stúr, Húrban, Kukucín, Palárik s a többi jeles szlovák történelmi személyiség nem forog-e sírjában azért, hogy magyarok közé kényszerítették őket túlzásokra hajlamos követőik? Gondolom, szülöfalujuk-városuk méltóbb lenne az ilyen megbecsülésre, mert esetleg az arra vetődő külföldi látogató a helység jeles fiának munkásságával is megismerkedhetne. Ellenben Párkányban, vagy Gútán elég nehéz volna Stúr, illetve Kollár-relikviákat bemutatni történelmi hitelességgel. Ógyallához sincs sok köze Hurbannak, a jeles pap-nyelvésznek; feltehetően még átutazóban sem járt arrafelé, amiként Diószeget sem látta soha Sládkovic, a Marina és a Detvan szerzője. Persze, ezek részletkérdések a nagy egészhez mérten, amikor közel ezer kilométeres sávban kell—kellett- végrehajtani a településnevek egy- nyelvűsítését.

Ennek a harmadik igyekezetnek a következménye, hogy több tucatnyi olyan eltorzított „magyarszlovák“ helységnév található, amelyeknek sem magyarul, sem szlovákul nincs semmi értelme; jobb esetben más a magyar eredeti s más a belőle - hangzás utáni - szlovákká torzított változat. Ilyen például a Madar-Modrany. Közismert, történelmi tény, hogy Madar a nevét Mátyás királyunk idején kapta, ugyanis ezen a településen éltek a király madarászai-sóly- mászai. Ékes bizonyítéka ennek, hogy a fél falut ma is Madarászok lakják. A Modranynak ugyan van értelme, de az ősi, madarászó világ hagyományaitól legalább olyan távol esik, mint a mai szlovák vezetéstől a nyelvi tolerancia. Még ennél is furcsább a helyzet Karvá- val, amiből ugye Kravany nad Dunajom lett. Az egykori Pusztakarva, később csak Karva helynévben egyik ragadozómadarunk neve él, a karvalyé. A szlovák nyelvészek jóvoltából ez a nemes ősi név Duna Menti Tehénné degradálódott... Ám ezek a szlovák etimológiai csodák még mindig nem az igaziak; vannak, amelyek még ezeket is túlszárnyalják - a torzításban. Ez esetben azokról az ősi családnevekből származó településnevekről van szó, amelyek az erőszakos változtatás következtében teljesen értelmüket veszítették.

Itt van a kezem ügyében Abaúj-Torna Vármegye történelme, amelyben az egyes településekről is található rövid összefoglaló. Lássunk hát néhány elrettentő példát arra, miként tették Okáli nagymester és elvbarátai értelmetlenné és érthetetlenné a tulajdon főneveket és a történelmet.

Kezdjük Felső- és Alsóláncnál (Vysny Lanec, Nizny Lanec). Már a 13.-14. században volt Felső-, Középső- és Alsólánc. E települések nevüket a tulajdonos Lánczy-családtól nyerték. Jelenlegi szlovák neve a meglévő két településnek- Vysny Lanec, Nizny Lanec - ezt a történelmi tényt nem fedi. Sőt a fordítás is inkább ferdítés, hiszen a lánc: ret'az,; a „lánc“ inkább dűlőt jelent magyarul, bár egykor lehetett valakinek „egy lánc földje“. Hasonló a helyzet Perénnyel is, amely egykor királyi birtok volt, de névadója a kiterjedt Perényi család. Ma a települést Perínnek nevezik, s annak se magyarul, se szlovákul nincs semmi értelme. (Még csak a dunyhát - perina - sem lehet ráerőszakolni a fogalomra. S a „per“!“ — moss! — felszólító mód sem jöhet komolyan számításba.)

A szomszédos Hím is ugyanerre a sorsra jutott, amikor Chymre erőszakolták. Hímről már 1332-ben írtak Hem, Heem néven, s birtokosa a Híhm-csa- lád<Chym, ahogy Perín is egy-egy magyar történelmi családnév értelmetlenné torzításának az „eredménye.“

Az „okálizmus“ nyelv- és névterrori- zációja ezekben a torzításokban csúcsosodott ki, s ezt a történelmi abszurditást ma a szlovák nyelvészek, történészek és politikusok magukévá teszik, s „tudományosságát“ is elfogadják. Eközben nem veszik észre, hogy ez az egész bárgyúság nem egyéb öncsalásnál és primitív nacionalizmusnál. Egy tájat, egy népet és egy nyelvet csak úgy lehet végleg megfosztani tulajdonneveitől, ha a tájat, a népet és a nyelvet együtt semmisítik meg. Az ilyen vállalkozás azonban még a mai Szlovákiában is komoly nehézségekbe ütközne. Én magam sokkal méltányosabbnak tartanám a kétnyelvű helységnevek használatán alapuló békekötést...

Gál Sándor

A helységnévtáblák ügye körül dúló, olykor egyenlőtlennek és kilátástalannak tűnő vita kiéleződése óta egyre többen keressük a politikai, nyelvi tolerancia legalapvetőbb normáinak jelenlétét szerte Európában. A svájci, finnországi, dél-tiroli és más közismert példák mellett talán nem is tűnik meglepőnek, hogy Szlovénia és Horvátország tengerparti, egykor a Velencei Királysághoz, majd a Monarchiához tartozó részein is találunk kétnyelvű helységnévtáblákat. Pedig ugye, Horvátország sem sorolható a békés vidékek közé, Szlovénia pedig csak a közelmúltban szabadult ki a művileg összetákolt Jugoszlávia internacionalista szorításából. Nyugtalan, feszültségterhes vidék, s mégis, Köper mellett olvashatjuk az olasz (és nem olasz nyelvre fordított!) elnevezést is: Ca- podistria. S hogy Piran olaszul Piranót, Portoroz Portorosét, Seca Sezzát, Pula Polát jelent, senkit meg nem bot- ránkoztat arrafelé, mint ahogy az is megszokott, hogy a város centrumát is két nyelven jelölik - nyilván nem a gyengébbek kedvéért, hanem az olasz ajkú lakosság miatt, amely ugyanúgy őshonos a vidéken, mint a horvá- tok, szerbek, szlovének.

Sőt, nem is egyszerű helységnévtáblákról van szó, de nemzetközi főútvonalak

mentén álló közlekedési táblákról. Mégsem döntik ki őket, nem csavarják ki tövestül, nem keresik a kibúvókat, miként lehetne letagadni az isztriai félsziget nyilvánvalóan olasz múltját. Amiként a pasztörizált tejet sem öntik a lefolyóba, mert olasz szöveg olvasható rajta. Persze, sejthető, hogy a dolog gyökere olasz-jugoszláv államközi megegyezésben kereshető. Mégis, Jugoszlávia eltűntével ezek a fiatal országok meghagyták a kétnyelvű táblákat.

Aki ma azt állítja Szlovákiában, hogy sehol a világon nincsenek kétnyelvű helységnévtáblák, az vagy sosem járt az ország határain túl, vagy tudatosan hazudik, s fejét struccként a homokba dugná, ne kelljen látnia, másutt hogyan fest az „európai norma“, amelyre oly előszeretettel hivatkozik. Pedig elég lenne a szomszédos Magyar- országra átrándulnia, hogy meggyőződjön róla, a magyar felirat mellett jól megfér a horvát, szlovák, német községnév is.

E pár felvétel csupán ízelítő a Balkán északi részéről, arra mégis elegendő, hogy elgondolkodjunk fölötte, hol is uralkodnak balkáni viszonyok ... Kép és szöveg:

Kövesdi Károly