Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-19 / 37. szám
Jozef Lettrich szlovák történetének margójára Dr. Jozef Lettrich (1905-1969) igazán nem volt a sors kegyeltje, s nemcsak életének viharos históriája, hanem 1955-ben angolul az Egyesült Államokban, s az idén, néhány hete Pozsonyban anyanyelvén is kiadott Dejiny novodo- bého Slovenska (Szlovákia újkori története) is bizonyítja, hogy jelle- mes és merész ember lehetett. Jogász és újságíró az egyetem befejezése, a jogi diploma megszerzése után, a csehek és szlovákok közös államának meggyőződéses híve, aki Masaryk tanításain növekedett fel, s a szlovák politikusok idősebb nemzedékéből a magyar parlament egykori képviselője, több csehszlovák kormány miniszterelnöke, a feltétlenül demokratikus gondolkozású dr. Milan Hodza állt hozzá a legközelebb. Ő az, aki már jóval a Szlovák Állam keletkezése előtt határozottan szembeszáll Hlinkával, s kivált annak szélsőséges híveivel, Tukával, Machhal, Durcanskyval. Antifasiszta és demokrata, tehát 1939 után azonnal a londoni emigráció felé tájékozódik, s hamarosan a polgári ellenállás egyik vezető személyisége. Az testvérek. Noha a „szláv testvérek“ közül csak a fasiszta Horvátországgal és Bulgáriával alakult ki jó kapcsolata a Szlovák Államnak, s a németek szövetségeseként előbb a lengyeleket, majd az oroszokat is megtámadták, nem beszélve a szlovákiai csehek kirablásáról, száműzetéséről. Mégis Lettrich belpolitikai okokból szükségesnek tartotta, hogy többször tiltakozzon, mint az SZNT elnöke Benesnél Tiso halálos ítélete ellen, s kivált kifogásolta, hogy a - szerinte - Tisónál szélsőségesebb Sano Mach enyhébb (30 évi börtönt) büntetést kapott. Az 1945 és 1948 eleje közötti időket mint a Demokrata Párt és a kommunisták közötti súlyos hatalmi harcok korát jellemzi. Nyilvánvaló, hogy az 1946-os választásokon 61 százalékos eredményt elért Demokrata Párt (szemben a kommunisták 31 százalékával) a valós demokratikus politikai játékszabályok értelmében jogosult lett volna a szlovákiai kormányzásra, s tény az is, hogy mind a prágai, mind a helyi kommunista vezetés erőszakos úton táWM W = £= If 1 %H§ ="1 á==="=[= fm = I ! r = _r= I = ==== l|^i f An ^ ~ a'"; —= = S i fi 111^= I ri fc jf-gj elsők között internálják Tisoék az illavai koncentrációs táborba, ahol Fábry Zoltán is raboskodott. Szabadulása után nem adja fel a küzdelmet és 1943 decemberében Ján Ursíny, dr. Matej Josko, dr. Gustav Husák, Ladislav Novomesky és Karol Smidke mellett a nevezetes karácsonyi szerződés egyik aláírója és az illegális Szlovák Nemzeti Tanács vezetői közé tartozik. A partizánháborúban aktívan részt vett, majd 1945 után a Szlovák Nemzeti Tanács társelnöke és a Demokrata Párt irányítója. Mind élesebben kerül szembe a kommunistákkal, 1948 után pedig emigrál, s a Szabad Csehszlovákia Tanácsának alelnöke, amerikai egyetemek előadója, sőt 1968-tól haláláig a Leigázott Európai Nemzetek Közgyűlésének elnöke. Ötvenedik életévének küszöbén, politikai hitvallásként írta Szlovákia újkori történetét, amely mintegy rejtett emlékiratnak is tekinthető, hiszen mindössze huszonhárom oldalon összegezi azokat az általános ismereteket, amelyet a szlovákok 1918-ig volt múltjáról tudnia illik a külföldi olvasónak (ne feledjük: alkotás közben a szerzőnek reménye sem lehetett arra, hogy műve valaha hazájában is napvilágot láthat!), s aztán vagy kétszáz oldalon olyan eseményekről számol be, nyújt határozott értékelést, amelyeknek maga is szemtanúja, s nemegyszer aktív résztvevője volt. Lettrich számára az újkori szlovák történelem legfájóbb sebe: a szlovák jobboldal szerepe a csehszlovák állam szétverésében. Meggyőződése, hogy az első köztársaság húsz éve alatt „a szlovákok hallatlan kulturális, nemzeti, politikai, gazdasági és szociális fejlődésen mentek keresztül“, s ezért „a szlovák nép nagy többsége nem értett egyet a szlovák szeparatisták politikai extrémizmusával“, akik közül sokan „nemcsak ideológiai és politikai hatása alatt voltak a hitleri nemzeti szocializmusnak, hanem egyenesen ügynökei lettek“, „s így szövetkeztek Heinlein pártjával, amely a német NSDAP trójai lova volt“. Hlinka ugyan még a halálos ágyán is megeskette híveit, hogy az egységes Csehszlovákiát támogatják, és az is igaz, hogy Tisót csak súlyos fenyegetések árán tudta rávenni Hitler az önálló állam kikiáltására, de aztán a lejtőn nem volt megállás. 100 millió szlovák koronát fizettek ki Hitleréknek a szlovákiai zsidók deportálásáért; Tiso nem hallgat a pápára, amikor az óvja attól, hogy elfoglalja az elnöki hivatalt; rablásra, diktatúrára rendezkedett be az ország. Amikor aláírták a Molotov-Ribbentropp-paktu- mot, s Jurij Puskin szovjet követ megérkezik Pozsonyba (1945 után Budapesten lesz nagykövet), a szlovák propaganda meghirdeti: „az oroszok is szlovákok“, azaz volította el őt is, pártját is a hatalomtól. A magyar olvasó számára azonban itt kezdődik egy súlyos, máig ható probléma, amely azonban Lettrich könyvében, ha egy félmondat erejéig szerepel. Lettrich ugyanis tömören ismerteti a kassai kormányprogramot és a 183. oldalon mintegy mellesleg a németek és a magyarok kitelepítését. Tudjuk, hogy a Demokrata Párt és lapja, a Cas ugyancsak kiemelkedő szerepet játszott a németek és főleg a magyarok elleni erőszakos intézkedések meghozatalában, a végrehajtásban és a szélsőségesen sovén propagandában. Mindennek megállapítása, természetesen, nem jelenti azt, hogy fölmenthetnénk a hasonló módszert alkalmazó kommunista politikusokat. Egyhelyütt Lettrich még meg is jegyzi, hogy a németek kitelepítését a kommunisták a számukra kellemetlen személyiségek eltávolítására használták fel (186. oldal). A magyarokról azonban egyetlen szó sem esik. Hiányoznak, igaz, a nyugati szlovák emigráció megszokott magyarellenes nacionalista szólamai is, de arról a kormányzati felelősségről sem esik szó, amelyet a magyarellenes üldözésekért a Demokrata Pártnak és személyesen dr. Lettrichnek, az SZNT elnökének is viselnie kell. Az ügy annál érthetetlenebb, mivel ez a mű az Egyesült Államokban született, tehát olyan közegben, ahol a lakosságcsere gondolata nemcsakhogy fölöttébb népszerűtlen volt, hanem a béketárgyalásokon még fékezni is igyekezett az amerikai külpolitika a csehszlovák bosszúszomjat. írtam, hogy Lettrich demokratikus gondolkozású ember volt. Úgy tetszik azonban, hogy Csehszlovákiában a demokráciát csak a csehek és a szlovákok számára tartotta fontosnak. Azt már sejthette vagy egy évtizeddel az események után, hogy az amerikai olvasónak aligha tetszik majd demokratikus tettnek a kitelepítések gyakorlata, a nacionalista demagógia, tehát inkább hallgatott erről. írt Horthy- ról, írt Imrédyről, de nem írt sem Fábryról (illavai fogolytársáról), sem Esterházyról. Es nem írt a szlovák kormányzati tényezők közös felelősségéről a kitelepítésekért, a reszlovakizációért, az embertelenségekért. Nem értette, hogy az az erőszak fordult ellene, amelyre áldását adta, amikor az még „csak“ magyarellenes volt. Nem, Lettrich nem állít valótlant. A hallgatása a valótlanság. Mert a tények elhallgatása nem az igazság győzelme. Kiváltképpen nem a demokráciákban. Ezzel a keserű érzéssel teszi le a magyar olvasó Jozef Lettrich egyébként tanulságos és sok tekintetben igaz könyvét. E. Fehér Pál Verőfényes augusztusi péntek. A Magas-Tátra délkeleti lábánál fekvő szepességi városkában ünnepi hangulatú e munkanap már reggeltől. A messze földön ismert evangélikus fatemplomban ugyan szorgalmasan dolgoznak az ácsok és kőművesek, ám a mellette álló újabb, keleti stíluselemeivel részben török mecsethez hasonlító isten házába nem akarják beengedni a kíváncsi turistákat a bejárat előtt képeslapokat, valamint szlovák, magyar és német nyelvű útikalauz-könyvecskéket árusító idegenvezetők. Délután ünnepi ökumenikus istentiszteletre készültek, ezért addig szünetelt a nyitvatar- tás. Persze, nem voltak kőszívűek. Megkönyörültek néhány olyan külföldi vendégen, aki életében most járt ott először, és szerette volna megnézni a szarkofágot Thököly Imre testi maradványaival, és a templomhoz épített mauzóleumban akart fejet hajtani Észak-Magyaror- szág és Erdély egykori fejedelme előtt. A történelmi városrésznek a közúti forgalom elől már évek óta lezárt, s az utóbbi időben szépülgető, megújuló fő utcáján vasárnapra jellemző nyugalom honolt. Ennek a még szinte festékszagú - többnyire régi-új portállal és ósdi-korszerű belsővel „dicsekvő“ boltok tulajdonosai kevésbé örülnek. A vásárlóközönséget azonban csupán néhány órára csábította el tőlük a vasútállomáshoz vezető utcában éppen akkor kezdődött kirakodóvásár. Míg a toronyórás városháza közelében a Petőfi Sándornak 1845 májusában kvártélyt adó Demiány-csa- lád háza előtt, továbbá az 1870-ben Pavol Országh-Hviezdoslav átmeneti otthonául szolgáló épület körül szinte élvezni lehetett az utca közepén ékeskedő park fenyőinek és virágainak pompáját, illatát, meg a hol árnyékos, hol napfényes csendet, addig az utca keleti fele — a boltíves árkáddal összekötött két polgárháztól a múzeumként felújított várig - kopácsolástól és zenebonától visszhangzott. Fafaragók, műbútorasztalosok, kovácsmesterek, bőrdíszművesek, kolompkészítők, kosárfonók, kádárok, kerékgyártók, pékek, csipkeverők, kendermegmunkálók készültek e régió egykori iparosmesterségeinek seregszemléjére. * * * Dél felé egyre gyakrabban ismertette a vásár műsorát a hangosbeszélő. — Városunkban ősrégi hagyományai vannak a vásároknak. AIV. Bélától 1269-ben kapott városi jogok felhatalmazták Késmárkot heti vásárok rendezésére, 1419-től pedig évi két, majd négy nagyvásárt tarthatott. Előszeretettel jártak ide a kereskedők egész Európából és Közelke- let-Ázsiából, és szót értettek egymással szlovák, magyar, német, lengyel, latin, francia és orosz nyelven... Abban az időben itt szinte minden lakos iparos volt. Harminchét különböző céhszervezetőt számítva Késmárk szinte egyenrangú volt Kassával, Lőcsével. A kékfestők, aranyművesek, asztalosok, takácsok, posztógyártók, tűkészítők, kalaposok egész Közép-Európában jó hírnevet szereztek városunknak. Kár, hogy mindez a múlté! A városházán kapott tájékoztatóból megtudtam, hogy a helyiek már 1989 végén foglalkoztak a régi hagyományok, szokások felújításának gondolatával. Az önkormányzat megörült a pozsonyi ELRO csoport # Kézművesipari vásár bemutatóval ♦ Mesterségeit kiveszőben? javaslatának, hogy rendezzék meg közösen az Európai Népi Mesterségek seregszemléjét. Megrendezték 1991-ben, majd a következő évben is: — Tavasszal nem hivatalosan szereztünk tudomást arról, hogy az idei rendezvény Pozsonyban lesz. Késmárkot kész tény elé állították. Késmárk ezt követően elhatározta, hogy egyedül is megszervezi a történelmi, vagyis a szlovák-lengyel államhatárral elválasztott Sze- pesség régi kézművesiparának vásárral egybekötött bemutatóját. * * * A seregszemle megnyitásáig a ki— A rokka és a motolla is maradjon csak inkább a padláson, vagy a múzeumban - mondja aki forgatja. rakodóvásáron is szétnéztem. Ruhafélék, cipő, elektronika, élelmiszer, porcelán, kozmetikai cikkek... amennyit és amilyet a „kedves vevő“ éppen akart. A sátrak között fel-felbukkantak az „Itt a piros, hol a piros?!“ újkeletű „népi játék“ zsonglőrművészei, majd a bemutatott repertoárjuk alapján nyugodtan közép-európainak titulálható cigányzenészek. Sorra látogatták az árusokat, az utcai falatozókat, s húzták kinek-kinek a szlovák vagy magyar nótákat. Egy pillanatig azon meditáltam, vajon a klarinétos ismeri-e Krasznahorka büszke várát..., s ha igen, egy pici reklámért „cserében“ hajlandó len- ne-e azt eljátszani. Nem lett belőle semmi, mert a zenészek egy sátornál „leragadtak“.- Üdvözlünk minden jó szándékú érkezőt! — fejezte be rövid vásári nyitóbeszédét Ján Skupin polgár- mester néhány perccel három óra után. Ezt követően a Tátra felől nyári záporeső zúdult a városra, de nemsokára újból kisütött, perzselt a nap, s a vár környékén „felpöröghetett“ a várt fesztivál. Stefan Éliás műbútorasztalos sátrának falán édesapja 1926-ban kapott tanulólevele arról tanúskodott, hogy az ott szorgoskodó mester elődje, a „Kavocsányban született Éliás Mihály 1923 és 1926 között a kassai Schmögner Sándornál tanulta az asztalosszakmát“.- Az az igazság, hogy nem folytattam apám mesterségét. Csak négy éve határoztam el, hogy belevágok. Kiváltottam az iparengedélyt, hiszen ezt-azt ellestem apámtól. Azóta ebből élek. Igaz, nem Kassán, hanem Késmárkon. Ideköltöztem, mert itt jobbak a feltételek, nagyobbak a lehetőségek - mutatkozott be a fiatalabb Éliás mester. A kender házi feldolgozását bemutató vikartovcei Anna Skirtovától megkérdeztem, szerinte jó lenne-e ha újból törzshelye lenne a rokkának, a motollának, szövőszéknek a falusi házakban. Tagadóan bólintott.- Ugyan, kérem, maradjanak csak a padláson, meg a múzeumokban! Ha könnyebben is elkészíthető a vászon, akkor minek küszködnének ezzel a mai fiatalok, vagy akár idősebbek is! Egy lengyel mester a kerékgyártás fortélyaival ismertette meg az érdeklődőket, a másik a teknőfaragással... A szemlélődök hömpölygő tömegéből sokan megálltak a 81 éves Joppa Gyula mézeskalácsosnál is. Nem az idős mester, hanem a menye és két tizenéves unokája, Laci és Palkó árulták a tükrös szíveket.- Iglói születésű vagyok - mutatkozott be magyarul a szlovákul és németül is tudó bácsi. - Fiatal koromban Munkácson laktam, ott tanultam ezt a szakmát. Negyvenhétben visszajöttem Iglóra, kiváltottam az iparengedélyt, de azt egy év múlva bevonták. A Jednotában dolgoztam, majd a pékségben. A vásárok elmaradtak, a búcsúkon sem igen árulhatta az ember a mézeskalácsot, cukrászsüteményeket készítettem nyugdíjba vonulásomig. Néhány éve a helyi vásár szervezőinek kérésére felnyitottam a régi kemencét, előszedtem a hetvenéves sátrat, s folytatom...- Bírja még?- Amint látja, csak felügyelek. A kalácstésztát otthon még elkészítem, mert azt nem lehet akárhogy, de a többit már a család fiataljaira bízom.- Ők folytatják?- A két fiam más szakmában dolgozik. Az egyik erdőmémök, a másik számítástechnikával foglalkozik. Hogy meddig lesz munkájuk, senki sem tudja. Az sem biztos, hogy ebből megélhetne itt két család. Inkább bízzuk a jövőre! Nem igaz? - fordult e kérdéssel a magyarul is tudó unokái felé. Lackó és Palkó a nagyapjukra mosolyogtak, összenéztek, majd folytatták a vevők kiszolgálását. * * * Késmárkon három napig tartott a nem mindennapi vásár. Néhány szervezőjétől azt hallottam, jövőre is lesz. Gazdag József — Egyszerű ez, kérem. Csak fa kell hozzá, véső, meg kalapács... A szerző felvételei 4 iff! 8 1993. 9. 19.
