Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-20 / 24. szám
Weöres Sándor Alkonysugár Sima kék selymen rózsák, narancsok hamvas árnyból gyűjtik az éjszakát. Köztük arany gyík surran át... E kicsiny világtól elnehezülve szembe-üihetsz ablakoddal: kinn felharsan a foltos hegyoldal, mészáros-kötény borítja váltig! De a csúcsról egy gomoly leválik, mint a hatalom tüzes csarnoka, az Egyszarvú homloka; és közelít, már csöppnyi, szerény, hetibben az ablak hús üvegén, sötétülő selymen, árnyon bujdokol... Vele laknál, de nincs sehol. Belépett egy kiskölyök, nevetségesen pici farmernadrágban, fehér, rövid ujjú trikója elején egy három- árbocos kalózhajó pompázott, kékkel volt ugyan kivarrva, de nem lehetett más, csak kalózhajó. A kocsmában levők tekintete elsurrant a srác feje fölött, szakadatlan folyt tovább az elszórt rikkantásokkal, rö- hejekkel elegy zsongás. Pedig a fehér trikós kölyök vonzotta a szemet, a füst megritkult körülötte, szégyenlősen a mennyezet felé sompolygott, meg be a kocsma sötét zugaiba. A füst észrevette a gyereket. Körülnézett. Arcán a hadvezérek harciassága és a titkos küldetésben járók óvatoskodó ravaszsága. Valamit forralt. Az asztalok fehér kővel lerakott utat hagytak a söntéspultig. Egyetlen fekete kő árválkodott közöttük, közelebb a bejárathoz, az út tengelyétől kicsit jobbra. Nagyon szerény, nem hivalkodó fekete kő. Ki törődött a létezésével? Ki vette addig észre? Nyilván senki. A gyerek azonban alaposan megnézte, előredőlt, olyan fél guggolásfélébe ereszkedett (ennek nagy mesterei a gyerekek), a kezét a térdére támasztotta. Szemvillanásig tartott az egész, mert a kölyök észrevett valakit a bejárat felől közeledni, és villámgyorsan az egyik oszlop mögé ugrott. A férfi láthatta a kalózhajóval ékes gyereket, nemcsak a mozdulatot, ahogy az oszlop mögé ugrott, de a kukucskáló fejet is. De úgy látszik, tudta a szabályokat. Mert kitartóan az ellenkező irányba nézett, erőlködött, hogy szemmeresztgetése tökéletesnek tűnjék, s amikor riadtságot mímelve újra meg újra végigpásztázta a kocsmát, az oszlop mögül diadalmas vigyorral kandikáló fejet levegőnek tekintette. Alacsony, harminc körüli, hízásra hajlamos, de még korántsem kövér, mosolyra kész arcú férfi volt.- Hol ez az A1 Capone? - tanács- talankodott az ajtóban, mintegy magának téve föl a kérdést, de ahhoz megfelelő hangerővel, hogy maga a diadalmas A1 Capone is tudomást szerezzen rejtőzködése tökéletességéről. A kérdés után kettőt lépett. Mind ez ideig csak kettejük magánügye volt a kisded intermezzo, a kocsma rájuk sem hederített. De a második lépésnél minden merőben megváltozott. A kölyök ugyanis előugrott rejtekéből, és lenyűgöző diadallal elrikkantotta magát:- Benne vagy! Föl a kezekkel! A férfi szerencsétlen arccal lendítette magasba a kezét, s nem lehetett tudni, ábrázata bizonytalansága fogságba esésének vagy annak az egyszerű ténynek tudható-e be, hogy nem tudta, miben van benne. Föltartott kézzel végignézett magán, rendellenességek után kutatott, először a bal, aztán a jobb lábán siklott végig a tekintete, s akkor már fészket vert benne a gyanú. Jobb lába ugyanis a fekete kövön állt.- A csapda - kiáltotta A1 Capone, miközben arcára egy csapdával vadászó indián törzs összesített ravaszsága sűrűsödött. A férfi sziszegett, fájdalmasan mozgatta a jobb lábát. Fel is emelte volna; de a csapda szemmel láthatóan nem engedte. A kocsma már figyelt. A kissé bizonytalan tekintetek gyújtópontjában állt a felemelt karú férfi és a harcias A1 Capone. A hátrább ülőknek kissé fel kellett emelkedniük, hogy A1 Caponét is láthassák. A férfi fájdalmas ábrázata láttán A1 Capone arcára némi szánalom költözött. Lehajolt, megtapogatta a csapdát, és guggoltából felnézett a felemelt karú áldozatra.- Fáj? — kérdezte.-Nagyon - mondta az áldozat. - Ripityára zúzta a bokámat. Elengedhetnél.- Fizetsz hadisarcot?- Egy málna hadisarcot kapsz.- Helyes — mondta A1 Capone, még mindig guggolva -, leengedheted a kezed. Szakszerű mozdulatokkal kiszabadította a csapdába szorult lábat. A férfi sántikálva odébbállt A gyerek még mindig a csapdát fogta.- Vigyem? — kérdezte -, vagy húzzam fel újra?- Nem bánom — mondta a férfi —, legalább más is megtudja, mi a magyarok istene. Nem volt idejük leülni, mert egy malaclopós úr jelent meg a bejáratnál.- Figyeld - suttogta A1 Capone. A férfi figyelt, és figyelt az egész kocsma. A malaclopós észrevette a rá irányuló tekinteteket, zavarodottan megállt, végigsimított borostás egérarcán. Netán azt hihette volna, régies malaclopója váltotta ki ezt a közfigyelmet, ha nem törzsvendégként érkezik, aki napjában többször is megfordult itt a legkisebb feltűnés nélkül. Segélykérőén nézett a sönLázár Ervin A1 Capone rótt, kibogozt lábat, s most a te meg:- Visszateg- Világos - vissza. Sokáig nem cér járt fel s a a veszélyes h nagy ívben el elérte a végze len hátralépési talt rendezgeti a csapdába. A vallt. A malac most még te s a tűzkereszt odakiáltott a k téspultnak támaszkodó pincérre, aki olyasforma ember volt, mint ő, szikár, borostás arcú, csak kissé idősebb. A pincér jóságosán, biztatóan ránevetett, de a malaclopós figyelmét nem kerülte el a mosolyában bujkáló ravasz cinkosság. Azért megindult befelé, s második lépésénél felrivallt a kocsma. — Benne van! A malaclopós megmerevedett, most már végleg nem tudta mire vélni, mi történik. — Csapdában vagy - mondta az apró, fellüktető csendszigetben A1 Capone, és a malaclopós jobb lábára mutatott. Az lenézett a lába alá, és meglátta a fekete követ. — Milyen csapda? — A gyerek... tudja, hogy van... - mondta mentegetőzve a férfi A1 Capone asztalától. Az agárképen ekkor egymillió ránc gyűrődött, szép, ívelt, harmonikus rovátkák. A vadidegen is láthatta: mosolyog. — Ojjé - mondta —, kiszabadítanál?-Ne enged( fél pálinkát. A gyerek a i nézett.- Mit bámul- Most lépj' fizetni. Csapd - rikkantott va- Hű, enged már szinte nen a pincér -, mej- Fizetsz ne! dezte hivatalos-Fizetek - cér, mire A1 C< A pincér jól hatóan húzva, hoz, és azt moi- Egy felet £ Az ezerarcú emelte a pohár- Egészségei De már jött zat, egy daliá lépett ki az au Minthogy anyagi helyzetem gyökeresen megváltozott, kora ősszel megtervezhettem észak-afrikai utamat. Kapóra jött a Rimtour kínálata, olyan útvonalat ajánlott, amely megfelelt elvárásaimnak. Áttanulmányoztam az összes elérhető útleírást Algériáról, lázas izgalommal készülődtem, alig tudtam kivárni az indulás napját. Az otthon eltöltött utolsó éjszakán keveset aludtam, csak forgolódtam ágyamban. A Rimtour által bérelt Mercedes típusú túraautóbusz megfelelő kényelmet biztosított a hosszú útra, belső felszerelése fölülmúlta elképzeléseimet. Nem kellett hozzá sok idő, megismerkedtem néhány útitársammal. Azt tapasztaltam, némelyikük ugyanolyan elfogultsággal beszél a Szahara rejtelmeiről vagy a Taszili hegység sziklarajzairól, mint jómagam. Már messzire jártunk Rimaszombattól, amikor megérdeklődtem a körülöttem ülőktől, ismerik-e a Keresztény Nő Sírjának legendáját. Mivel kérdő tekintettel néztek rám, elmondtam a történetet. „A Keresztény Nő Sírja (Koubbar Rumija) Tipasa közelében található Algériában. Az oszlopokból álló monumentális építménynek ma már csupán a maradványai láthatók: a törökök uralma idején a sír egy részét a szultán bosszúból leromboltatta. A mohamedán lakosság körében számos legenda kering eme létesítményről. Ezek egyike szerint a spanyolok annak idején foglyul ejtettek egy Ben Kasszem nevű kereskedőt, kit rabszolgaként Kasztfliába hurcoltak. Egy öreg tudós vásárolta meg, nem bánt vele rosszul, mindent megadott neki. Hónapok múltán Ben Kasszem elpanaszolta, hazavágyódik a családjához. A tudós, jó lelkű ember lévén, megszánta, szabaddá tette, s megengedte, hogy hazamenjen. Búcsúzáskor egy papírlapra rejtélyes sorokat írt fel, s azt átadván Ben Kasszemnek meghagyta: hajózzon egyenesen Algírba, keresse fel a Keresztény Nő Sírját, ott égesse el a papirost, majd jól figyelje meg, mi történik. Ben Kasszem szót fogadott. Miután fellobbant a papírból a láng, megnyílt a Keresztény Nő Sírja. A gödör mélyén rengeteg arany fénylett, ám a ragyogás rövid ideig tartott, minden besötétedett, s a kincs felemelkedett. Ben Kasz- szem levetette humuszát, rádobta az aranyakra, így egy vékányit sikerült megszereznie. A kincs java része azonban elszállt a tenger irányába, a keresztények lakhelye felé.“ Utunk kezdetén érdekes történeteket hallhattunk, elmeséltem a többieknek Konrad Kilian megdöbbentő esetét is, míg végül ez a téma kimerült, a szó másra terelődött. Közben városokon és országokon át robogott velünk az autóbusz, kevés helyen álltunk meg hosszabb időre. Marseille-ben mintegy fél napot töltöttünk el városnézéssel, elém tárult mindaz, amit különböző leírásokból már úgy-ahogy ismertem. Alig győztem cserélni a filmet a fényképezőgépemben. A Földközi-tengeren komphajón keltünk át, sokan először láttunk tengert. A fedélzeten tartózkodtam, midőn hozzám lépett egy útitársam, akire eleddig nemigen figyeltem fel. Látszott rajta, nehezére esik közölnie velem az elhatározását, homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, cigarettáját kapkodva szívta, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyez- gette. Előbb lényegtelen dolgokról fecsegett, kerülvén a tekintetemet, aztán hirtelen megkért, beszéljek neki a Keresztény Nő Sírjáról. Nem lepett meg az óhaja, bár kissé furcsálltám módfeletti érdeklődését. Amit az út során elmondottakon kívül tudtam, készségesen megosztottam vele. Amikor arról ejtettem szót, akadnak még napjainkban is kincskeresők és kalandorok, kik ásatásokat folytatnak a sír területén, észrevettem, sajátos fény villan fel a szemében. Miután elmondtam neki mindent, elégedetten megszorongatta a jobbomat, miközben merengve elnézett a vállam felett. Nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget az esetnek, puszta kíváncsiságnak véltem. Később megtudtam, Zamá- lek a férfi neve, valamiféle vállalkozó. Algírban három napig tartózkodtunk, a Hotel Alettiben szállásoltak el bennünket. A városközpontban, a boulevard Zirout Youssefen épült régimódi és fölöttébb előkelő szálloda kielégítette az igényeseket is sokrétű szolgáltatásaival. Szobánkból, amelyet két útitársammal osztottam meg, remek kilátás nyílt a halászkikötőre. Alkalomadtán az erkélyről gyönyörködtem a számomra nem mindennapi látványban. Felvételeket készítettem az éjszakai fényben úszó mólókról, lencsevégre kaptam Omar Sharifot, éppen egy sötét színű limuzinba szállt be. A továbbindulás előtti napon, a késő esti órákban véletlenül szemtanúja lehettem, amint Zamálek a parkoló autóbuszunk felé igyekszik. Kezében csákányt, ásót és lapátot szorongatott, azokat helyezte el a jármű külső csomagterébe, miközben ide-oda forgott, nem figyelik-e valahonnan. Felfelé azonban nem nézett. Ekkor vált számomra nyilvánvalóvá, mire készül. Reggel zsúfolt program várt ránk, úgyhogy megfeledkeztem az éjszaka látottakról. Visszatérőben voltunk a szaharai területről, Oranba tartottunk, amikor az idegenvezető változtatott az eredeti útvonalon, beiktatta Tipasa városának érintését is. Akaratomon kívül Zamálekra vetettem a tekintetemet; az autóbusz ellenkező' oldalán foglalt helyet, négy sorral előbbre. Verejtékező arcán önelégült mosoly ült, mozdulataiból ítélve dörzsölte a tenyerét. Most értettem meg: valószínűleg szövetségesre talált az idegenvezetőben ördöngös tervének megvalósításához. Engem csöppet sem zavart a kitérő, sőt szerfölött örültem neki, több mindent láthatok, nem csupán azt, amire számítottam. Ellenben nyugtalanított az a tudatalatti megérzés, mely szerint előbb vagy utóbb kellemetlenségben lehet részünk. Tipasa előtt váratlanul elromlott az autóbuszunk, meg kellett állni. Ebből arra következtettem, Zamálek a sofőrt is bevonta. Ha jól belegondolok, nélküle aligha valósíthatta volna meg a tervét. Erősen kételkedtem abban, hogy a Mercedes motorja a busz körül forgolódott, igyekezett a sofőrnek segítségére lenni. Amint megfigyeltem, sugdolózva beszéltek. Legelső dolgom az volt, hogy megállapítsam, hol tartózkodunk. Marseille-ben sikerült jutányos áron hozzájutnom egy igen részletes térképhez Algériáról, ezáltal két forrásból meríthettem. Kiderült, az otthonról hozott útikönyvem térképei kevésbé megbízhatók. Megállapítottam: autóbuszunk a Tipasa felé vezető útvonalon akadt el, a város mintegy fél kilométerre fekszik előttünk. A Keresztény Nő Sírja innen körülbelül hat-hét kilométerre található. Nem tudtam, mikor és hogyan akarja a három ember a tervet megvalósítani, csak gyanítottam, valamirepel útitervür rogtak, ám sen gása a fél kilón tétele ellen, s nekivágtunk az várható volt velünk, ottma Annyit még Iá más kockás í utánunk. Ezzel elkezi kellemetlen sza ába torkollott,, Tipasába val sunk után a Ta helyeztek el mi hanyozást köv< Csordás János valóban felmondta a szolgálatot. Azt hiszem, ilyesmi nemigen merült fel másvalaki gondolataiban; az igazságot csupán hárman tudhatták. Az idegenvezető sajnálkozva kijelentette, legalább két órát igényel a javítás, kényszerpihenőt kell tartanunk. Az utasok láthatóan nyugodtan fogadták a hírt. Sokan szétszéledtek, a nők az út menti pálmaliget fái alatt kerestek menedéket a perzselő napsugarak elől, a férfiak egy része szűkebb társaságba verődött, előkerült néhány üveg bor is. Zamálek ben mesterkednek. Minden bizonynyal az utasokat szeretnék eltávolítani az autóbusz közeléből; a jelek erre utaltak. Feltételeztem, ez az idegenvezetőnek hamarosan sikerülni fog. Elsétáltam a pálmaligetbe, s mindaddig társalogtam, amíg az idegen- vezető nem szólított bennünket. Újfent sajnálkozva a tudtunkra adta, hogy az autóbusz motorhiba miatt nem indul el, valószínűleg pótalkatrész kell hozzá. Kezét tördelve indítványozta, gyalogosan menjünk Tipasába, ahol vacsorát és éjszakai szállást biztosít, mivel a város nem szeendőimet. I hogy Zamáli got művein* kell őket aka lósításában. nak ránk is. ta, tennem k hatok tétlen közbe, a há szembekerül aminek kinő: nek diplomá tam, valakit be, jól jön eg azonban elv híján az égés tűnhet másv igen lett voll G. Naev László rajzai
