Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-12 / 36. szám
volna, öl veri, :et. Ha ;assa-e kötet- ja szé- radtsáétovo- í nincs :ötéllel szerűinkáját Azért isúlyoos már lybe. volt, il érte tmikor ^res •ny töt, hogy lajagos tudta, hogy: 3St. Az üszkö- ennek ;y nem t gyöt- afatra, t, hogy torony I még is. Fantasztikus! Két Hajagosra eszmélt. Egyik talán a lelke volt. De melyik? Tisztán érezte, hogy ugyanaz a Hajagos meg is halt és él is. Es ez nem tréfa! Borzalom! i Meidinger fölébredt a toronygomb belsejében. Horkantott egyet, és az utálat fintorával köpte ki azt a mérges nyálat, ami a szájába gyűlt a szundítása alatt. Egyszerre meghűlt a vér Meidin- gerben. A toronygomb lyukja szélén, a zsindely lécébe akadva egy lábat látott. A Hajagos lábát. És képzelete cikázva szállította elébe azt a borzalmas helyzetet, amiben Hajagos künn a torony gomb szélén csüng, ha a lába így van beakadva a lyuk szélébe. Meidinger rontott föl Hajagoshoz. A lyuk szélén még rémültebben látta Meidinger, hogy a Hajagos derekán nincs a kötél. Gutaütés érte ezt? Napszúrás? Meidinger töprengés helyett gyorsan, legelőbb is a Hajagos derekára hurkolta a kötelet. Aközben már tudta, hogy nincs baj. A Hajagos szíve ver, és maga lélegzik. Elaludt vagy elájult a lyuk szélén, és csak a csuda mentette meg, hogy a lába beleakadt zuhanás közben a lécbe. De ami nagyobb csuda, föl se ébredt erre Hajagos!- Te, az anyád! - ordította most már bátran Meidinger Hajagosra. - Eldöglesz itt a derékkötél nélkül? Disznó, gazember!-Micsoda? - rivallt vissza Hajagos. - Még te mered verni a pofádat? Hát nem te érted jöttem a lyukhoz, mert horkolni hallottalak? Nem te vagy az oka annak is, ha lebukok, tegyük föl?- Na aztán, ilyen hazug ürüggyel bújni ki a köszönet alul, hogy berántottalak? - háborgott Meidinger. — Talán magadnál voltál, amikor itten csüngtél, kötetlen, a lábadtól? Hetye-petye-lefetye! Most már ezen veszekedett Hajagos és Meidinger órahosszat. Egyetlen dologban egyeztek csak meg aznap. Miben? Hát hogy erős munka előtt nem tanácsos dombérolni és éjszakázni. * 105 évvel ezelőtt született a magyar széppróza jeles képviselője lett, s jobbra-bal- járat felé indult. 2gett fejjel, mint íély meghajlással szre se vette. Elisen. Nem tudod zedni a lábadat? Nagy benned az í egész bajod. Ne sünk. Úgyis elég ik a hegyre, még yunk. Negyedóra 11 lennem, miért a holmiról? Miért >b? Tudtam én, ’^lost már úgyis :rc vagy egy óra, így van. Akkor se mint te. Már nem Még vagy húsz enjünk egy kicsit. 3i megállt, kontóját és megtömte, t, én itt megvárta csípőre kezét fel? Akkor nem spi képe bíborszí- m hozod le? kér- hasonló hangon, jssz és megölelsz, >sz semmit. Pepi Jesze, te nyomo- is teljes erejével aki a kövezetre :en nézte a férfit, t vesztette volna, két kezemmel ;ta elcsukló han- rgadtam érted, te lek. Inkább éhez- Itam el más férfi íerlek, nem néz- ttelek. Megöltél, m. A pénzed se ért adod, mond- det mosom meg djjjm, hogy teljen ára. Neked akartam tetszeni, senki másnak. Szerettelek, szerettelek! Az utca tovább ordította, visszhangozta a szavakat. Minthogy nem volt más, aki hallja, Pepi befogta fülét és ámokfutóként rohant le a lépcsősoron, a kikötő felé. Kergette az önvád és a kétségbeesés. Megöltem Lujzát, megöltem Lujzát. Megöltél, megöltél, dörömböltek szívén a hangok. Vége mindennek. Behúzott fejjel futott, közben meg- megtántorodott a bánattól meg a pálinkától, egy pillanatra megállt, hatalmas öklével homlokára csapott. Oda a boldogság, Pepi, odavan minden! A futástól kimerültén ért a Ciklopszhoz. Az őr észrevette, s látta, amint dülöngélve a hídra lép. Berúgott, gondolta, segíteni akart, de elkésett. Pepi a hídon megcsúszott és a tengerbe esett. Az őr fellármázott még egy embert. Marosti, a fedélzetmester ugrott ki az ágyból. Lámpást hoztak és ledobták a kötelet. Pepi nem akarta megfogni. Úgy látszik, tökrészeg, kiáltotta Marosti, s gondolkodás nélkül a vízbe ugrott. Nagy nehezen, bár rugdalózva tiltakozott, sikerült Pepi derekán megkötni a kötelet. Aztán az őr segítségével kihúzták a vízből. Na, te szépen berúgtál, koma, mondta Marosti barátságosan, mikor Pepi már kint volt a szárazon. Nem ér az élet semmit, nyögte Pepi keservesen. Semmit. Azzal a fedélzethez vágta pipáját, hogy az ezer darabra tört. Ágyba fektették, lehúzták róla a vizes ruhát, betakarták. Amikor magára maradt, a fehérre festett deszkatetóre bámult és sírva- fakadt. Még a pipám is összetört. Majd kerítünk másikat. Majd kerítünk másikat. Fönt az őrségező matróz ütemes lépése hangzott. Némelyikben hírlapról levett címszalag volt, némelyikben levélboríték, névjegy, kontó, bécsi étlap s más effélék. Egy aranyozott szegélyű piros jelzőn megakadt az asszony szeme. Kibontja. Hát egy idegen nyelvű levél. Talán vissza is teszi mindjárt, de az íráson megáll a szeme: nem férfiírás. Finom orrocskája úgy mozgott mint az egéré, amely éléskamrába érkezik. Nézi az aláírást: Rosalie Lachapelle. Nézi a megszólítást: Mon gros coq chéri! Ez franciául van, — gondolta tűnődve. Egy évet ő is tanult franciául a klastrombán, de nem sokra jutott vele. Előkeres egy francia szótárt. mon = enyém, - ezt tudta. gros = nagy, — ezt is tudta. coq = kakas, — ezt a szótárból fejtette meg. chéri = szeretett, — ezt tudta. A doktoménak eltágult a szeme. A Charles szó is előtűnt a levélből, tehát az ő férjének szól a levél. Próbálta, hogy tovább olvassa, de hogy a nők franciául még több helyesírási hibával írnak, mindjárt az elején megakadt. Aztán egy másik szóban, harmadikban botlott meg: egy mondatot se bírt kihüvelyezni. Még aznap vett egy francia nyelvtant, s nagybuzgón tanult. Egy hét múltán már francia könyveken gyakorolta a nyelvet. De a levéllel nem boldogult. Aztán hetekig nem nyúlt a levélhez, csak tanult franciául. Mikor aztán újból elővette a levelet, látta, hogy már sokat ért belőle. Tanult csendes törekvéssel tovább. ott marad mindig az első helyen, az alatt ellehet a levél ítéletnapig. De vajon találkoztak-e Bécsben? Nem hívta-e le Pestre? Hátha eljár hozzá Károly? Vajon a férfiak tudnak-e olyan becsületesek lenni, mint a nők? És a gyermek? Mily boldog lehet az a nő, aki anya! A levélnek az a vége elleplezett átok! Aztán azon gondolkodott, hogy milyen lehetett az a Lachapelle Rosalie, ha az ura jobban tudta szeretni, mint őt? Szőke volt-e vagy barna? Magas-e vagy alacsony? Úrnő-e vagy guvemant? Újra kutatott a könyvekben és a szekrényben lógó ruhák zsebében, de nem talált semmit se. Délután aztán, hogy együtt varrt az öregekkel, alkalomra várt, hogy kérdezősködhessen Lachapelle kisasszony felől. Az alkalom hamar elkövetkezett. Hiszen a két Eördögh-nő sose beszélt másról, csak Károlyról. Hát azt kérdi egykedvűen.- Kinél lakott Károly Bécsben?- Egy nyelvmester özvegyénél - felelte az anyós. - Mi is volt a neve, Lidi?- Valami Chapeau, vagy Lachapeau, ilyenféle. Eszter hallgatva varrt tovább. A zugligeti kirándulás után keményen eltökélte, hogy legalábbis két hétig nem találkozik Ábellal. Áz az egypercnyi megfeledke- zés! és óh, hogy átjárta annak a csóknak az édessége! átjárta a testét az ajkától a sarkáig! De a templomos jólélek irtózott minden szennytől. Az eskü Isten szeme előtt kötött fogadalom volt neki. Arra nem is gondolt, Nagy József illusztrációja Végre a zugligeti napot követő héten megoldotta a levelet: így szólt: „Nem tudom, tréfálsz-e vagy komolyan beszélsz. Nem hiszem, nem hihetem. Ha férfi vagy s diplomás orvos, megélsz mindenütt. De te nem vagy férfi, mert elveszel egy olyan leányt, akiről magad mondtad, hogy olybá tekinted, mint a púpos púpját. De nincs olyan púpos, aki bármi pénzért is púpot fogadna a hátára, ha egyszer leteheti a púpját. Még mindig kételkedem a leveledben, de ha igaz, nem kívánom, hogy boldogtalan légy, csak azt, hogy ha nem áldja meg a házasságodat gyermekkel az Ég, jusson eszedbe az a gyermek, aki neked azt mondotta volna: apám!“ Eszter megkövültén nézett a levélre. Hogy Károly őt púpnak mondja... Hogy van gyermek a világon... Visszatette a levelet az orvosi könyvbe, amelyből Károly bizonyosan az utolsó vizsgálatára készült. A szívén mintha jégzajlás indult volna meg. Nem annyira a fölfedezés bántotta, mint inkább az, hogy Károly is családi kívánatoknak vetette áldozatul a kedvesét. A félje különben nem éreztette vele soha, hogy púpnak tekinti. Langyos volt iránta, de nem keserű. Az első napok is langyosak voltak. A férje ha megcsókolta is, nem volt benne a csókjában a lelke. Ha együtt sétáltak, a férje orvosi ügyekről gondolkodott. De amúgy eléggé gyöngéd volt, eléggé figyelmes. Eszternek eszébe jutott, hogy a férje egyszer a tavaszon Bécsbe utazott. Azt mondta, hogy valami nevezetes operációra megyen. Más asszony vonaglott volna kínjában ilyen visszagondolásra, Eszter csak kábultan tűnődött. Újra elővette, megnézte és elolvasta a levelet, aztán elrejtette az arcképes albumba, az első kép alá, amely az ó apját és Károly apját ábrázolta. Jóképű, pocakos és körszakállas atillás magyarok voltak. Szinte hasonlítottak egymáshoz. Az a kép bizonyos, hogy hogy a kényszerített eskü senkire nem kötelező. Még egy olyan perc és mindketten bűnbe szédülnek! — vélekedett. Akkor azonban a levél felizgatta. Az anyjának nem mert róla szólani.. Ismerte az anyja természetét. Olyan volt a jó kövér asszony, mint az ébresztőóra, mely mindig csendesen tiktakkol, de ha egyszer felhúzzák, bomlottul zörömböl. Alig várta hát a vasárnapi litániát. S még aggódott is, hogy Ábel nem jelenik meg. Hiszen megbeszélték, hogy egy ideig nem találkoznak. De Ábel ott volt. Bizonyára arra gondolt, hogy Eszter nem bírja egy hétig. Állt szép fekete atillában, a szokott helyén, az utolsó pad mögött. Eszter megérintette a kezét, s elhaladt mellette. Negyedórát szótlanul ültek a padban, aztán Eszter kinyitotta az imádságos könyvet, s kivette belőle a francia levelet, mellette a fordítást, átcsúsztatta Ábel kezébe. Ábel a gyér templomi világosságban kisilabizálta az írást, és szótlanul visszaadta. Akkor az asszony felkelt. Kiment a templomból. Nyári forróság lepte az utcákat. A város kövei között szinte rekedezett a meleg. A Károly-kaszámya árnyékában Eszter megállt és ránézett Ábelra: — Mit szól rá? — Sajnálnálak, ha neked fájna ez? — Fájna? Úgy tekintem, mintha egy darázsrágta körtét nyújtana a férjem az egészséges oldalával. Megcsalt. Ugye csalás ez? A legrútabb csalás! — Nem. Hiszen akkor még nem esküdött hűséget. — De tudta, hogy el fog venni! — Hát szeretett valakit a házassága előtt. Te nem szerettél senkit, Eszterként? — Nem bizony. — Hát engem? — Téged szerettelek, az igaz, de idegeneket nem. Ábel nevetett. — Neki se volt Lachapelle kisasszony idegen. — De én téged csak a lelkemmel szerettelek. Én nem mentem piszkos cipővel az oltár elé. Ábel vádlat vont. — Férfinál az ilyen apró kalandok nem mérhetők súlyosan. A férfi vére, testalkata más, mint a nőé. A léleknek az ilyen szerelmekben semmi közössége sincs a testtel. Eszter elképedve nézett Ábelra: — Hát talán te is... Ábel pillogott. — Kérlek, — hebegte, — hát... az ilyen apró diákköri ostobaságok... — Neked is volt! — Nemigen. És én még akkor nem ismertelek. — Oh gyalázatosak! hitványak! — fakadt ki Eszter, — hát tebenned is csalódtam! És szinte fuldoklott. — De Eszterkém... — Oh! óh! Gyalázatos! Valamennyi férfi mind-mind! Gyalázatos! Menj a szemem elöl! Gyűlöllek! És elfordult, rázta a fejét. Hulltak a könnyei. Elment mint a förgeteg. Jó darabig szinte futott, aztán az Egyetem utcán meglassúdott. A sírást bármennyire is tartóztatta, minduntalan fel kellett emelnie a fátyolát, hogy letörülje a könnyeit. Végre is befordult egy házba, és a lépcsőkarfára borult. Hangosan zokogott. — Gyalázatosak! Oh gyalázatosak! Mikor felnézett, Ábelt látta maga előtt sápadtan, bűnbánó ábrázattal. Fölkelt és a könnyeit letörölte. (Folytatjuk)
