Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-12 / 36. szám
Ketten vállalták föl aranyozásra a toronygombot az eklézsiától. Az egyezség megkötése azonban pont szombatnapra esett, amikor a munkát nem kezdik, de végzik. Mikor fölvették az egyházközség pénztámokától az előleget, Hajagos és Meidinger megállapodtak, hogy egy fillért sem isznak el az előlegből. Semmi áldomás! Majd a munka végén, ha meglátják, mennyi marad tiszta hasznuk a munkán? Csakugyan, olyan szigorúak voltak magukhoz, hogy szombat este otthagyták a kiskocsmát Hajagos és Meidinger, otthagyták a snapszliversenyt és hazamentek. De hát inkább szombat este dorbézol- tak volna, amikor is vasárnap következik, és amikor jól kialhatni a macskanyavalyát. Nem! Hajagos és Meidinger vasárnap délután keveredett bele egy dühös snapszlipartiba, és mivel szombat estétől rettentően meggyűlt bennök a félretolt mulathatnék, hát a vége mi lett? Hajagos és Meidinger azon módon, még kótyagos fővel, az átvirrasztott éjjel fáradtságával mentek a munkába. Na jó, hibának azért nem szabad esnie a mesterségben. És Hajagos és Meidinger kitűnő munkások voltak. A nyári nap irgalmatlanul tűzött a toronyra. Aki alulról nézte a fényezőket a toronygombon (és hát akadt ember elég, aki nézte), hát az mind istenkísér- tésról rebegett. Hajagos és Meidinger, alulról nézve, úgy mászkált a torony gombján, mint két nagy légy. Se állvány, se semmi. Csak úgy kötéllel a derekukon mászkált a két fényező az aranyfestékes csöbrökkel és meszelókkel a toronygombon. Úgy azok! Abban a gyalázatos, kápráztató, velőforraló napsütésben. Természetes, a torony gombján egy nagy lyuk volt, és azon ki és be a két fényező. A lyuk nem is látszott alulról. Nyögött, káromkodott, köpködött eleget Hajagos Meidingerre, és az vissza, munka közben. Miért? Hát hogy mert áradt erősen a gyomrukból a szeszillat, és fájt a fejük az éjjeli mulatástól. És ennek az oka Hajagos szerint Meidinger volt, és Meidinger szerint Hajagos.- Ha te nem maradsz! - egyre ezzel kezdték a veszekedést: — Ha te nem Tersánszky Józsi Jenő* csábítasz, én tegnap is lefekszem. Dögölj meg! — ezzel végezték, egy a másra. De a munka ment. Legalábbis úgy déltájig serényen ment a munka. Akkor Meidinger bemászott a toronygomb lyukján a csöbrével. A toronygomb belsejében is gyehennái hőség volt, de az mégis üdülés volt a kinti lángpokolhoz képest. Hát rendben van! Hajagos kinn a gombon, ellenzős papírcsákóval a fején, nyomja a meszelőt strammul. De egyszerre mit hall? Hajagos horkolást hall a toronygomb belsejéből. Na! Hirtelenében akkora volt Hajagos dühe, hogy egész biztos az aranyföstékes csöbröt a Meidinger fejéhez csapja, ha azt mellette nyomja el így a buzgóság!- Az a disznó, gazember! Erre és arra! Eldöglik itt nekem! - Mégis, Hajagos csak magában káromkodott, nem ordi- bált Meidinger után. Ellenben azt tette, hogy tetten akarta érni Meidingert. Ne tagadhassa le, hogy elaludt a toronygomb belsejében. Hajagos félbehagyta a munkát szintén, és bemászott a toronygomb lyukján. Azaz hogy itt egy egészen furcsa és megdöbbentő helyzet következett. Hajagos, amint már két lábát belógatva, a lyuk szélén csúszott lefelé, köny- nyelműen kiakasztotta derekáról a kötelet. Míg ezt tette, Hajagos ott ült a lyuk szélén. És közben növekvő dühvei hallgatta Meidinger horkolását. És közben előre élvezte azt a pillanatot Hajagos, amint fölrázza álmából Meidingert, így: — Az anyád! Te gazember! De mi a csuda! Ahogy Hajagos ott ült megkötetlen a lyuk szélén, egyszerre csak ólmos bágyadtságot érzett minden tagjában. Azt gondolta: ok ha ahelyett, hogy Meidir előbb kezdi meg ő is az ebét lefekszik, és húz egyet ő is. Nahát, mi legyen hát? Meidingert, vagy ne? így vacillált Hajagos ma len derékkal, a toronygom lén, és nem tudott dönteni, ga egyre jobban nyomta. Egyszerre csak Hajagos a zásban elfelejtette, hogy a £ a kötél. Munka közben szol a derekán, egészen reflexmt en hátravetni magát, hogy nézze. Ezt tette most Hajagos. tán, hogy elűzze magáról a sodó bágyadtságot. A következő pillanatban zuhant. Zuhant a húszméte Borzalom! Tiszta öntuc amikor zuhant. Tiszta ön meg halálát. Azt a pillan a koponyája szétloccsan, húscafathalommá lapítódik vében. Borzalom! És mi ez! Mikor már meg egy garmada véres hús t a torony tövében, ezt még n Rögtön az villant eszmél íme, van lélek! Ez a lélek, an eszmélete! Na és tovább. Küszköd dött, hogy tovább eszmélje útjában az az irtózat állt főh akart önnönmagára ocsúdn relmeket, rémületet párolgc a torony alatt. így volt egy darabig. Akkor egyszerre Hajagos ő ugyan szétzúzva ott feks tövében. De ugyanakkor fönn a toronygomb lyukja s A Katerina bár vöröses fényben úszott. A dohányfüsttel, alkohollal telelihegett tapéták ítt-ott meghasadtak és a réseken keresztül elövigyorgott az elkendőzött fal kormos, verejtékes arca. A kis helyiség zsúfolásig megtelt tengerészekkel, öregekkel, fiatalokkal, matrózokkal, tisztekkel. A bárpultra félig ráhasalva vörösképü kalóz nyújtogatta poharát, s amint tele- töltötték, a súirdatlan deszkapadlóra locsolta, mely inkább egy-két dézsa vízre vágyott. A zenekar az asztalok körül járt és lankadatlan buzgalommal az Ena puti rajkit, a Gyöngyhalászt húzta, meg még más, nehezebben felismerhető dallamokat. Lassanként maguk se tudták, mit játszanak, de pihenőt nem tartott egyikük sem. A két pikulás néha maga elé köpött. Egy karmoltképü suhanc hamisan fütyült és kezében össze-visz- sza foltozott harmonikát ráncigáit. Mindenki énekelt, nem éppen egyformán, de dicsérendő torokkal és nagy lelkesedéssel. A dalolok feje fölött kék karikákat táncoltatott egy termetes szivar, tulajdonosa nagyokat röhögött rajta. Itt-ott kikötői lányok is ültek az asztaloknál, ittak, beszélgettek. A nagy hangzavarba beledörgött a dob, vagy hisztériás kacagás csattant, de ezek a hangok is menten belesimultak a zsivalyba, amely a lampionos plafon felé rikitó, egy beszólt szőnyegként zsongva, morogva emelkedett. Időnként párok tűntek el a hátsó ajtón, a kopott bársonyfüggöny unottan fordult be utánuk. Pepi. a búvár közel a bárpulthoz egy nővel ült. Jó, macskatermetü nő volt, vágyakozó, tágranyílt szemű, széles, piros szájú. Hangja mélyen Összeállítottá: Mislav Edit zengett, mintha mikrofonba beszélne, bár ezt még nem próbálta. Nyakában fehér virágfüzér lebegett, mint a szerelmes hawaii lányoknak. Azt állította magáról, hogy egyiptomi, haját simán hátrafésülve hordta, de görögül beszélt, öccse suszter volt a Xenia utcában. Min gondolkozol, Lujzi? lökte meg Pepi a nőt. Mit szólsz hozzá, nemsokára elmegyek. Mi lesz akkor, na mi, mondd? Nem tudom, meredt el a lány és a férfiéhez szorította a combját. Ugye nem felejted el a te Lujzidat? Lehet, hogy még visszajövök, nehéz itthagyni téged. Vigyél magaddal, búgta a lány felvillanyozva, vigyél magaddal, vigyél magaddal, elveszem itt az éjszakában. Hogy vigyelek magammal, te csodabogár? Kell oda mindenféle írás, honnan szedjem? Meg lehet azt szerezni. Majd írsz. Nem értesz te ehhez, menj már a butaságaiddal, ilyesmiért bezárják az embert, inkább csókolj meg, gyere, na. Lujza tettetett durcássággal elfordította fejét. Haragszom, nem szeretsz. Ne bomoíj. mondta a férfi és búsan lekö- nyökölt az asztalra. Tudod, hogy esz a fene érted, de mit csináljak? Két tenyerébe gyúrta koponyáját, ahogy a gyerekek az agyaggolyót formálják. Nagy sokára felnézett. Kit bámulsz? dördült keményen a nőre. Senkit. Azért mondom. Ne kezdd a kacérságot! Elmegyek, mi, már lehet? A pénzem jó volt, a szép szoknya, meg a nagy ivások. Nem igaz, tudod, nem igaz. Jó, na legyintett sötéten a férfi, úgyse találkozunk többet. Dehogyisnem, itt, vagy valamelyik másik bárban mindig megtalálsz. Addigra akad valaki más. Pepi mélyen lehorgasztotta fejét, kidolgozott, összevagdosott ujjai a nő hajába vájtak. Ne olyan erősen, visongott kéjesen Lujza. Elhiszem, hogy kellek. Te kalóz, tönkreteszed Moooszióy Dezső a számat! De úgy maradtak, egymásba kapaszkodva, s nem zavarta őket senki a világon, legfeljebb egy nyergesorrú virágárusasszony, aki a biztos üzlet reményében hozzájuk lépett. Vegyen már vitéz úr ezekből a szerelmetes rózsákból, sípolta vékony cémahangján, apró malacszemével simogatóan nézte Pepiéket meg a virágot. Pepi kimarkolt egy csokomyit, vagy húsz, harminc szálat. aztán foghegyrő! odabökte: Mennyi az? Sok lesz talán, mondta az öregasszony bátortalanul, de Lujza rákiabált. Ne tátsd a szádat, van itt pénz, amennyi kell. Mi az ára ennek a vacaknak? Szép virág, hatezer drachma nem sok érte. Na, akkor eriggy a pokolba, vén csaló. Elég szép virág vagyok én is, fogta át hízelegve Pepi nyakát. Pepi lebontotta magáról Lujza ölelő kezét és a virágárusnőnek lökte a pénzt. Nem kell virág, mondtam már, fakadt ki Lujza. Nem neked vettem, morogta Pepi. Nem nekem? vörösödött rákszínűvé Lujza képe. Hát kinek? Mi közöd hozzá! Lujza megfogta a csokrot, a földre dobta, rátaposott, s közben úgy járt a szája, mint a kereplő. Mi közöm hozzá? te szélhámos, kékszakáll. El se mentél, máris megcsalsz. Szememre hányod a drachmáidat, de azt elfelejted, élnem is kell valamiből. Amióta téged ismerlek, az utcára se mentem. Szajha, szajha! kiabálta Pepi magából kikelve, szedd fel a virágot. Lesheted. Nem félek tőled. Hiába rázod a szőrös öklödet, előbb ugye még a fülembe duruzsoltál, visszajövök, szeretlek, így hazudni, te kékszakáll, tengeri kalóz! Hallgass, na! dörmög- te kicsit lecsillapodva Pepi, nem bírom a szeszélyeidet. A bárterem felvillanó fényei időnként megvilágították arcukat. A kitárt ajtón a hold is benézett, végignyújtózott a deszkapadlón és fehér vonalakat húzott lábuk elé. Mindjobban erősödött a zaj. A meleg elviselhetetlenné vált. Mivel aránylag kevés volt a nő, harc indult a foglaltakért. Előbb kacsingatva, majd integetve, asztaltól asztalig versengtek egymással az ajánlatok. Egyik matróz, akinek az alkohol fejébe kergette a vért, szomszédjához támolygott és egy kövér, szőke nőt próbált elráncigálni onnan. A másik, akivel a lány borozgatott, hirtelen felugrott, elkapta a támadó gallérját, s egy jól irányzott horogütéssel úgy álion találta, hogy az csak rándult egyet, aztán hanyatt esett. A pincér, hogy megvédje a poharakat, hátha nem fizet értük senki, odasietett, de épp a másik lendülő ökölnek szaladt és szép ívben a felborult székek közé repült. AZ érdekelt hölgy szepegve ült a helyén, figyelte, kihez kell pártolnia, aztán, hogy a támadó matróz nem mozdult, nem szólt, odament hozzá és belerúgott. Pepi elismerőleg szívott a pipáján. Szép ütés volt, mondta gyengéd áhítattal. Ne azon járjon az eszed. Fizess és menjünk! Hová? Hová, hová? Hozzám. Nem érek rá, Lujzi. Utolsó este nem érsz rá? emelte fel a hangját Lujza és megvillant a szeme. Mondom, nem érek rá, válaszolta Pepi bosszúsan, a hajóra kell mennem. Szolgálat? Az, hát. Akkor is jössz. Muszáj. Mondtam már, nem tudok, ne bosz- szants. Lujza hízelkedésre fordította a dolgot, a férfihoz simult, még szoknyáját. is felemelte. Pepi összerán- dult. Hagyj békén, ne izgass, érts a szóból. Látom, nem szeretsz, hiába hazudozol. Tudod te azt nagyon jól, ha cirkuszi pojácaként nem is ismételgetem folyton. De most igazán nem tehetem, negyedórám van. Aztán elérzékenyült. Holnap, indulás előtt még találkozhatunk. Lujza nem figyelt a férfi szavaira, felhúzta szemöldökét, gondolkozott. Úgy érezte, ha most semmi okos nem jut eszébe, örökre elveszíti Pepit, és ez szörnyű volna, így még nem szeretett senkit. Hirtelen fejéhez kapott, kigyulladt villanykörteként fénylett az arca. Mégiscsak eljössz hozzám, nálam vannak az ingeid, meg az új tengerészkabátod. Igaz, döbbent meg Pepi, de akkor siessünk. Kifizette a számlát, meghúzta nadrágszíját és a lehető leggyorsabb léptekkel, Lujzát szinte maga után húzva, mert az nemigen i ra nézelődöl Pepi ment e a bika. A pi búcsúztatta, késünk, fújt: kicsit gyorsa Kiállhatatlan utazhatnék, ; beszélj anny út, amíg felr a kórháznál : múlva a haj nem szóltál < nem szóltar hogy olyar^ elkésel. Egy- mindegy. Az tudok úgy ro vagyunk me ház, elég az.. A kapu éli tosan kivette Menj fel a h lak. Micsoda Lujza. Nem hozok le sem nűvé változó dezte hörgé; Nem én. Elöb különben nei keze meglenc rult boszork; arcul ütötte I csuklott és de Aztán mintha felugrott. Ez mostam rád, gon. Mindent gazember! Szí tem, de nem pénzét. Amió tem senkire, megöltél, jaj kellett, a mu tad, mert az vasalom, h%< blúzra meg sz ÁPRILY LAJOS Szeptemberi ég Ó, szilvát s szólófürtöt érlelő, gyönyörűséges fényes őszelő, eged vén szívből is kedvet csihol! Már napok óta nem láttam sehol egy cigaretta-fiistnyi felleget, - ' csak ezt a makulátlan csudakéket. Rengetegek legszebb szajkóiból valaki minden kéktoüat kitépett s bekárpitozta velük az eget. Jöjj, hűs eső Úalak már, vers-csirát meddősító, fúperzseló kánikula-idő, unlak, vadgerleszó, vadgerlecsókok. Jöjj, szikkadt gyökereket kereső, húsén susogó permeteg-eső, jöjjetek halk és csóktalan pirókok. G. Nagy László rajza
