Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-09-05 / 35. szám
JET ira egyedül, le érezned rk el, te tárt, nat, amely- i valakinek jillanat van, i gondolsz hallod, nem od a gondo- egvalóságo- gadé, ugye? A másé ugyanilyen valóságos. Nem érzed a gondolatot? Ha egyedül érzed magad, mire gondolsz? Magadra. Arra, hogy elhagyatott vagy. Sajnálod magad, mint elhagyatottat. Sajnáld magad! Nagyon sajnáld magad! Még jobban sajnáld magad! Töltsön be a sajnálat. Uraljon el. Ó mily unalmas! Ha egyedül érzed magad, tele vagy. Nem fér beléd senki. Pedig gondol rád. Elgondol. Nem érzed a gondolatot? Nem tud belédhatolni. Nincs neki hely. Csinálj már nekem egy kis helyet magadban! MARTON IVÁN Fikoslány kecse, mosoly ül az arcán. ;m, ha nem tudnám, hogy nincsenek sellők. cigarettát, az újságot, olykor engedi hogy zét. Tinédzsernek érzem magam akkor, arminc évemet. la vásárol, udvarol neki, felfrissül, és i a betegek bolondériáit. són fekszik, általában rosszat álmodik, ám rálynőnek álmodta magát. tel, mint nyáron a nap, szétsugározza ir a fél város nála vásárol. n meg az embereket. ó befektetésnek tekinti. e homo mondta a hentes, és pontosan mért, illetve noninronat negyvenei, apott be. i. jóm meditál a fáról, állatkertbe vitték, ketrecbe dugták, t^lem tudja felfogni, hogy miért csodálják, ijmol, hisz ugyanúgy majszol. De azért Eszter mégis eljárt: hétközben is legalább egyszer látnia kellett Ábelnak jámbor szőke arcát. Boldogok voltak, ha a kezük kissé összért, mikor a megrendelőlapot vagy a pénzt odanyüjtotta. Mégis megtörtént néha, s leginkább déltájt, hogy Ábel maga volt a boltban. Olyankor a gazda elment ebédelni, a segédek is, — vevő különben se forgott sok, legfeljebb estefelé. Olyankor bizalmasan beszélgethettek. Eszter a vállával Ábelnak támaszkodott: közelről mosolyoghatott a szemébe. A kezét odaadta megcsókolásra, — szinte fürdött a boldogság levegőjében. Egy júniusi napon, hogy így magukban voltak, azt mondja Eszter Ábelnak:- Holnap ünnep van. Űrnapja. Kimegyük mindnyájan a Városligetbe. Sok nép lesz ott. A fasor mellett letelepedünk az árnyékba. Legyen a szemed rajtam, mindig rajtam. Ha lehet, hacsak lehet, elveszek a sokaságban egy negyedórára, vagy az égi jó angyalunk valahogy másképp kedvez nekünk. Másnap Ábel kiment a Ligetbe. A fasor mellett akkor kaszáló volt. Délután három órakor ott látta megjelenni a doktorcsaládot: a két komoly sovány hölgyet, a kövér Kardosnét, a karcsú édesegyemet. A cseléd is ott volt velők. Nagy szőnyeget terítettek a gyepre s arra hevertek le. Csak a doktor hiányzott. A cseléd egy kosarat is tett a szőnyeg mellé. Bizonyosan az uzsonna volt abban. És a három fekete ruhás öreg nő egymással beszélgetett. Eszter rózsaszínű ruhába volt öltözköve, éppen olyanba, mint az előbbi évben. Ábel látta a mozdulatán, hogyan bocsátja el a cselédet. Szinte hallotta, amint mondja neki: — És vétkeztem ma? Az asszony elgondolkodott. — Talán nem. — Talán? — Mondom: Talán nem. Annak éreztél egy percre, aki tavaly voltam. Nekem is az volt az érzésem. Megfeledkeztünk. Szomorúan mondta. Ábel válaszul az ajkához emelte az asszony kezét és csókot lehelt reá. Hallgattak. Aztán Eszter szólalt meg ismét: — Nem tudom mikor láthatlak újból: kiköltözünk a nyárra a városból. — Hova? — Még nem tudóin. Nem fogsz nyugtalankodni, ugye? Mihelyt visszatértünk, megkereslek. És Ábel kezére tette a kezét. Ábel elborult szemmel nézett maga elé. Csak percek múltán szólalt meg bágyadtan: — Miért nem beszélsz nyíltan? A férjed nem megy el nyaralni. Az orvos az első évben ismeretséget gyűjt: nem hagyja el egy betegét se. A három öreg hölgy... öreg ember a kuckóban szeret ülni. Te magad, nagyságos asszonyom, nem fogsz nyaralni menni, mert új házasok vagytok. Eszter lesütött szemmel hallgatott. Ábel folytatta: — Bocsáss meg, de annyira ismerem a szívedet, lelkedet, hogy átlátok minden szavadon, mint az üvegen. A te szavaid mögött ez a gondolat van: „Ábel ma megcsókolt. Ez több, mint amennyit megengedhetek neki. Egynéhány hétig nem szabad találkoznunk. A tűznek a hamu alatt kell maradnia.“ — Eredj, mulass! S a leány kezet csókolt és elment. Aztán kis időre rá látta, hogyan kel fel Eszter ijedten, hogyan kapkod a zsebéhez, a kosárhoz, hogyan vált szót az öreg nőkkel, aztán elsiet a fasor felé. Megszólít egy üres bérkocsit, és felkap reá. Utána sietett. A bérkocsi várta őt a fasor végén a polgári Lövőháznál. A kocsi ernyője le volt eresztve. Eszter intett neki, hogy üljön be. Aztán a bérkocsisnak szólott: — Hajtson a Zugligetbe! Ábel elrémült: — Eszterkém! — Nyugodj meg, — mosolygott az asszony, — azt mondtam nekik, hogy az ajtót nyitva felejtettem. — De ők visszavárnak. Eszter elővonta az óráját. — Most három s egynegyed. A férjem beteget látogat Cinkotán. Azt ígérték neki, hogy négyig a réten heverészünk. Ha négykor nem talál ott, a Pávaszigeten várjuk. Nem gondoltak arra, hogy ünnep van és nyüzsög a nép. És behúzódott a kocsi ernyője alá, hogy az arcát ne lássák. Szegfűparföm volt rajta, mint leánykorában. Négy órakor a Zugligetbe értek. Ábel nem kérdezte, hogy mért mennek oda? Tudta, s mosolyogta. A kocsisnak megmondták, hol várja őket. Aztán fölsétáltak a hegyoldalra a fák között, a csendes utakon, a hallgató virágok közt, amerre az előbbi évben jártak. Az idő épp olyan napfényes volt, a fák épp olyan lombosak, az árnyékok épp oly fűillatos hűvösek. A gyepen épp úgy hevertek az ingujjra vetkezett iparosok és épp úgy futkostak az emberi csirkék az anyjuk körül, mint az előbbeni évben. Fölmentek a Disznófő felé a hegyen. Virágot szedtek s megkeresték a tisztást. A verkli azonban hiányzott. Távolabb sivalgott valahol, csak a magas sípok hangja hallatszott hozzájuk. Leültek a fatörzsre. Eszter a virágait rendezte össze. Ábel szótlanul nézte a kezét. Milyen gyengéden formás a keze! Ismerte már annak a kéznek minden vonalát, és mégis csodálta, szerette. Eszter fölpillantott: — Mire gondolsz? — Rád, édes fehérszegfűm. Olyan vagy nekem, mint a nap a földnek. Mikor nem látlak, borult az időm. Eszter álmodozó szemmel nézett reá: — Mit is mond a Kalderon? „Az élet álom.“ Hátha az is álom, hogy én férjhez mentem? Ábel a keblére vonta és csókokkal borította el az arcát. Aztán az ajakát csókolta meg hosszasan. Az asszony akkor, mintha álomból ocsúdna, kibontakozott a karjából. — Ne tedd ezt többé, Ábel! Ábel búsan nézett reá: — Miért? Haragszol tán érte? Eszter tükröcskét vett elő és összeigazította a haját. — Nem haragszom, de tekints engem csak annak, ami tavaly voltam: leánynak. Aztán Ábel karjába fűzte a karját, és visszaindultak lassan, andalogva, virágot szedve, olykor meg-megállva, egymás szemébe mélázva. Mikor leértek a hegyről, Eszter a temető keresztjéhez ment és odaillesztette a virágot Jézus lábához. Napnyugta felé járt az idő, mikor a kocsira ültek. A kocsi léptetve haladt. Eszter megfogta Ábel kezét és édes- búsan szólott: — Látod ez szép, hogy mióta asszony vagyok, nem csókoltál meg, csak ma. — Haragszol? — kérdezte kérlelően Eszter. — Nem, — felelte szelíden Ábel. — De mért nem beszélsz nyíltan. — Attól tartottam: fáj neked. És hozzásimult: — Ne haragudj. — Hiszen nem haragszom. — Látod, az nekem örök gyötrelem volna, ha elveszteném a magam becsületét. Nem tudnék tükörbe nézni. Ezt a mai napot valahogy el tudom intézni a belső kisbíróval. Azt mondom neki, hogy a sors kegyetlen kézzel választott el attól, akit szerettem. Ez a mai nap emlékünnep volt, mint mindenszentek délutánja. Hiszen emlékszel rá: azt mondtad egyszer, hogy közös halottunk a reménység. Ábel megfogta Eszter kezét és az ajkához emelte. — Köszönöm. Aztán nem beszéltek többet. A Vérmezőhöz érkeztek. Ábel kiszállt. — Mikor térsz vissza a nyaralásból? — Nem tudom. — Mondd: soha. Mondd ki bátran! — Ugye hogy haragszol? Ülj vissza azonnal, vagy én is leszállók! Ábel visszaült. A kocsi továbbhaladt. — Nem haragszom, Eszter, ne érts balul. De én magam mondom neked, hogy jobb, ha ezentúl ritkábban látjuk egymást. És megindult hangon folytatta:-Tudod, ma ahogy megfeledkeztem arról, hogy az arcod is férjhez ment, a fájdalomnak egy új örvénye forgott át a szívemen. Arra gondoltam, hogy az Isten nekem teremtette a szépségedet, kedvességedet, jóságodat, ékességedet és nekem nem maradt más, csak az az érzés, hogy én vagyok a legszerencsétlenebb ember a világon. Olyan vagyok, mintha kioperálták volna a mellemből a szívemet: csak a sebét érzem a helyén. Eszter szeme könnybe lábadt. — Istenem, engem okozol-e? Azt kívánod-e egy lánytól, hogy rátaposson az apja sírjára, és megölje az anyját? — Félreértesz! Eszter, félreértesz! Nem vádollak téged. Nem tehettél másképp. Én a sorsomat vádolom és hálás vagyok irántad, hogy nem feledkeztél meg róla. Magam mondom, hogy csatlakozz minden érzéseddel a férjedhez. — Hogy téged teljesen elfeledjelek? Ki követelheti?! A gyermekkori bábuimat megtarthatom, a leánykori kottáimat megtarthatom, a te emlékedet mért kelljen eldobnom? És éppen te mondod ezt? Te mégis haragszol! És akkor erősen átölelte. Ábel érezte, hogy az asszony arcát forró könnyek lepik el. — Eszterkém, — csillapította, — esküszöm neked arra, ami a lelkemnek legszentebb, hogy nem haragszom, nem is haragudtam. Soha jobban nem szerettelek, mint ma, és te is érezted ezt, mert arra gondoltál, amire én: hogy ne lássuk egymást valameddig. Mert vagy te pusztulsz el, vagy én, vagy mindketten. Két féljed nem lehet. — Hát próbáljuk meg, — felelte az asszony a könnyeit letörölve. Az Alagút alá értek. Középen, ahol legsötétebb az út, Ábel megérintette a kocsist: — Álljon meg.-Isten veled, Eszter! Isten veled... álmom! Az asszony a könnyein át mosolyogva, némán intett búcsút Ábelnak. V. Még a télen történt: Eszter egy délelőtt a férje könyveit porolta. Szépkötésű könyvek voltak azok, de a képek bennök csupa emberi csontvázak, vagy nyúzott emberek, vagy sebesek. Eszter irtózott tőlük. A könyvekből különféle összehajtogatott papirosok álltak ki. (Folytatjuk)
