Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-29 / 34. szám
BUBIK ISTVÁN JÁTÉKA Mindene szól és mindene máshogy. A feje, az arca, a mellkasa, a hasa, a combja - úgy dobol a testén, akkora virtuozitással, olyan átéléssel, hogy hangszerek nélkül is önálló koncertet adhatna. Bubik Istvánnak, aki első szerepére, a Koldusopera Bicska Maxijára készül a Töröcsik Mari vezette Művész Színházban, két szenvedélye van: a sport és a dobolás. Megalakulása óta tagja a Színészzenekarnak. Kongán, dzsembén, bongón, arab, csörgő- és cserépdobokon egyaránt remekül játszik. Színpadi ingjét feketéktől vette London déli negyedeben. nyakában, csuklóján, lábán eredeti afrikai ternié- nvek. szántott magok szórják a zenét. • Kamaszként, gondolom, az asztallapon kezdte.- Igen, van egy-két dolog, ami az embert gyerekkora óta követi. Nekem ez a dob. Amíg nem volt, kézzel és kanállal játszottam a konyhában, este az ágy szélén... a tányéroknak, a fazekaknak, a székeknek, a szekrényeknek különös hangzásuk van. Párizsban a metrókocsi műanyag ülőkéjén lehet jókat dobolni, s főleg az alagútban, mert ott a legjobb az akusztika. Londonban a cégnél, ahol dolgoztam, a vízmelegítő tartályának volt igazán jó hangja. Úgy ütö- gettem a tetejét, mint egy igazi dobot, szabályosan hangszert pótolt. Mindenütt, minden helyzetben dobolhat az ember, még a padlón vagy az ágyban, a partnere, vagy ha egyedül van, a saját testén is. Meztelenül a kádban... a vizes bőr érdekesen csattog. Testrésztől függően éles vagy tompább hangokat ad. Zenei végzettségem nincs semmi, nem egész egy évet jártam dobtanárhoz... a gumilapig jutottam el, amely a kisdobot helyettesíti. A kotta alapjait és a különböző kézrendeket is ezen gyakoroltam, de túl sok szorgalmat nem tudtam felmutatni, bár nem is ezért hagytam abba. Leromlott a bizonyítványom. • A hatvanas-hetvenes években, emlékszem, a legtöbb fin gitárról álmodozott. A Beatles, a Rolling Stones, az Illés, a Metro együttes diktált ilyesfajta vágyakat.- Nekem más kellett. Gitározni én a katonaságnál kezdtem el, de ott is csak alapszinten tanultam meg. Engem a dob érdekelt. Gyerekkoromtól fogva egyedül a dob. • Ösztönös vonzódás?- Az. Nem véletlen, hogy különböző törzsek épp ezzel keresték a kapcsolatot istennel, éggel, földdel, állatokkal, természeti elemekkel. Ez a legősibb, a legprimitívebb hangszer. Számomra a legjobb kifejező- eszköz, belső indulataim legtökéletesebb tolmácsolója. • Egyéniségéhez jobban illő tolmácsot nem is találhatott volna.- Valóban. Sokszor én is faragatlan vagyok. • Nem így gondoltam.- Ezt én állítom magamról, mert ez az igazság. A többit a dob mondja el rólam, mert abból, ahogy játszik az ember, sok minden kiderül. A játékban ugyanis, egészen pontosan a mozdulatokban ott a szeretkezés; a bunyó, a simogatás, minden. Nekem a jobb kezemen a püföléstől állandóan véraláfutások vannak. Mintha csak egy tölgyfaasztal lapját ütném. A legkeményebb részeket pedig nem lehet megúszni. Felreped a bőr és... • ... vérre megy a játék.- Egyszer a dob széle hasította fel az ujjamat, észre sem vettem. A centrifugális erő, ahogy vertem a hangszert. Szabályosan, minden ütésnél spriccelt a vér belőle. Éreztem, hogy ragad a kezem, de nem láttam, hogy mitől, hiszen sötét volt. Csak amikor felgyulladt a fény a színpadon, akkor fedeztem fel, hogy a saját véremtől ázott el a bongó bőre, s attól maradt rozsdaszínű. Mindegy. Ezt is kibírja az ember. És a fájdalom mellett van benne erotika is. Igen, ahogy a lábunk közé szorítjuk a dzsembét és ahogy vonaglunk közben, mint test a testtel, úgy érintkezünk egymással. • Egy közép-európai dobos mennyire közelítheti meg a tökéletes játékot?- Amennyire az érzéke, a képessége engedi. Ez nem függ a földrajzi elhelyezkedéstől. • Tényleg nem?- A dzsesszben igen, ott a négerek valóban utolérhetetlenek, hiszen fogékonyabbak a muzsikára, jobban a vérükben van, mint a fehéreknek. Harlemben jártam nemrég, Londonban pedig hat hónapig feketék közt éltem, és naponta hallgattam az utcai zenészeket. Hogy fogalmazzak? A dobosok mellett sem vallanánk D O B S ó L Ó Sipos András és Bubik István házipróbája (Oláh Csaba felvétele) Megszerezzük a zenét, gyakori hallgatás után leírjuk a szöveget, utánanézünk, milyen is a dal, aztán megtanuljuk szépen. 1977 óta komoly hangszer- és szalaggyüjteményre tettünk szert, és már azt is eltaláljuk egy afrikai dalban, hogy abban Ghana, Guinea vagy Nigéria zenei világa rejtőzik. Ima, bölcsődal, fohász, szerelmi és harci dal között is pillanatok alatt különbséget tudunk már tenni. • Milyen dobbal kezdett, s meddig jutott azóta?- Tizennégy éves koromban Amati bongót kaptam a szüleimtől ajándékba; megvan még ma is, felszerelésem egyik legjobb darabja. Középiskolásként, az esztergomi ferences gimnáziumban egy elhasznált fémbongót „örököltem“, ezt püföl- tem három évig. Spanyolországban, amikor Hubay Miklós Tüzet viszek című darabjával vendégszerepeltünk a sitgesi fesztiválon, újabb bongóval hinni a fülüknek. Százhúsz dollárt mégsem adtam egy dobért, százhúsz fontért ugyanolyat kaptam Londonban. Karakterben talán ez illik a legjobban hozzám. A dzsembe. Nagy, erős dob, fatörzsből faragták és antilopbőrrel van befedve. Bírja jól a pü- fölést, ezzel nem nehéz együtt élni. És teljesen mindegy, milyen hangulatban ébred az ember, bánatában, jókedvében egyformán élvezi. A koncert végére pedig úgy kifáradok tőle, hogy lejövök a színpadról és se kép, se hang, már csak ülni jó. • Mint egy főszerep után, a színházban.- Tévedés. Dobolás után sokkal többször érzek jóleső kielégülést. Ilyenkor csak ketten vagyunk: a dob meg én. És nem kell dühöngeni, mert a dobnál ritkán van jobb partner. Pedig nem sokat gyakorolok. Ha színpadi szerepre készülök, másra nem is nagyon figyelek. szégyent. Itt járt Budapesten a nyáron egy sötétbőrű táncos, Benny Bell. Rítusok című koreográfiáját tanította be a Madách Színház tánckarának és meghívott bennünket Sípos Andrással, hogy élőben doboljunk a táncosoknak. Olyan kézrendeket, dobképleteket mutattunk neki, hogy ő csak bámult. Érzi a ritmust, de leütni nem tudja. Odajött és gratulált, azt mondta, ő még ilyet nem látott soha. Ehhez is érzék kell, mint sok minden máshoz, aztán persze fejleszteni kell a dolgokat. Ismerek én nagyon sok kiváló ritmusérzékű embert, mégsem mondhatom el róluk, hogy közük van az ősi, vad hangzásvilághoz. Mi sem kottából játszunk. Hangszalagokat, videofelvételeket gyűjtünk Sipos Andrással. lettem gazdagabb, de vettem már marimbát és kálimbát is. Rogers márkájú dobfelszerelésem pedig ugyanolyan értéket képvisel, mint kocsiban a BMW. • Otthon, négy fal közt bizonyára nem nagyon használhatja ezeket a hangszereket. — Az afrikai dobomat, amelyet Londonból hoztam, elég gyakran a kezembe veszem. Harlemben is kipróbáltam néhányat, az utcán. Ott úgy sorakoznak a dzsembék az utcai árusok standján, mint nálunk a körte vagy az alma. Egyébként megnéztek jól a feketék... nem győztek csodálkozni, honnan tudok én fehér ember létemre afrikai dobon játszani. Teljesen kiakadtak tőlem, nem akartak • Dob nélkül, gondolom, mégsem lenne teljes az élete.- Menne az anélkül is. Angliában a műanyag kukák is jól szóltak. Itthon, jobb híján, egy ócska fazék is megtenné. Nem vagyok én telhetetlen. Akárhol járok is, biztos, hogy feltalálom magam. Londonban, porszívózás közben afrikai dalokkal szórakoztattam a nigériai származású biztonsági őrt, aki civilben katolikus pap. Búgott a porszívó és vertük a ritmust a bejárati pulton, s ha nem volt ott a főnök, még csoszogtunk is hozzá. Szóval nem kell nekem sok, csak ne fájjon a kezem. Egy üstdobra persze már régóta fáj a fogam. Olyan még nincs a gyűjteményemben. Szabó G. László 33. VIII. 29. Első emlékeim Olaszországról gyermekkoromból valók. Nagyapám, Pjotr Koncsalov- szkij többször lefestette az olasz tájat, és ahogy gyönyörködtem a képeiben, az ismeretlen, távoli vidék - Nápoly, Sorrento - egyszer csak nagyon közel került hozzám. Csodálattal tekintettem a nagyapámra, hogy olyan áhítattal szereti Olaszországot. Sokszor járt ott, s nem volt olyan nap, hogy ne beszélt volna az élményeiről. így aztán, bár fogalmam sem volt róla, hol lehet az a csodálatos ország, nagyapám festményei és elbeszélései alapján világos kép alakult ki bennem róla. Ha az orosz és az olasz kulturális kapcsolatokról szólunk, mindenképpen meg kell említenünk Gogol munkásságát: a Greco di Roma kávéházban még ma is megvan az az asztalka, amelynél Holt lelkek című művének néhány fejezetét írta. Rám mindenekelőtt az olasz neorealizmus volt nagy hatással. Nem volt hosszú életű, de a világ filmművészetére így is kisugárzó erővel hatott. Nem lep meg, hogy ez a mozgóképes kultúrát forradalmasító robbanás épp az olasz filmművészetben történt, egy olyan országban, ahol a kulturális hagyományok olyan erősek voltak, és ahol ezeket a hagyományokat nem is igyekeztek kiirtani soha. Mi például saját kezünkkel romboltunk le őseink által létrehozott számos műemléket, Olaszországban viszont soha semmilyen hatalomnak nem jutott eszébe, hogy a földdel tegye egyenlővé mondjuk a Pantheont vagy a Colosseumot (mi több, Rómában még ma is áll Mussolini szobra). Ez a kulturális folytonosság fordítja a művészek figyelmét Olaszországra, a világ bármely pontján élnek is. Más dolog, hogy a műemlékek környékén Olaszországban is rengeteg a szemét, a rendetlenség, a kövek, a falak össze vannak firkálva, de a korok ajándékai mégiscsak érintetlenek maradtak. Elsősorban az együttműködéssel mélyülnek az emberi kapcsolatok. Nekem megadatott az a szerencse, hogy Olaszországban dolgozhattam, mégpedig Marcello Mastroiannival a Fekete szemek című filmben, majd színpadon is. Mastroiannival például Csehov- nak köszönhetően lettünk barátok. Amikor megkaptam a lehetőséget, hogy olasz színpadon rendezzek Csehovot, azt hittem, a római színészekkel, akiknek egészen más a mentalitásuk, borzasztó nehéz lesz megteremteni az orosz vidék hangulatát. Rengeteg fényképet, lemezt, festményt hozattam Moszkvából, hogy a szereplők a lehető legközelebb kerüljenek a kultúránkhoz, és hogy ráérezzenek az orosz ember életvitelére. Nagy örömömre, lassan-lassan kezdtek ráhangolódni a csehovi világra. A hosszú és fárasztó próbák alatt egyszer csak azt vettem észre, hogy a színészek nemcsak egyszerűen felmondják Csehov Moszkvától Rómáig Nyikita Mihalkovval Rómában testvérével, Andrej Koncsalovszkijjal szavait, mondatait, hanem azt is közlik, ami a sorok között van. Csehov és Mastroianni Róma szívében... Végeláthatatlan sorok kígyóztak jegyekért. S a nézők az előadás végén azzal az érzéssel jöttek ki a színházból, hogy Oroszországban jártak. Csehovról készült filmünk egyes jeleneteit Oroszországban vettük fel. Rengeteg tréfás és érdekes epizódot éltünk meg. Olasz barátaim, akik először jártak az akkori Szovjetunióban, kényszerűen tapasztalták, hogy Kosztromában hiába keresnek sok mindent, ami odahaza természetes volt, amihez hozzászoktak... Reggelire a kávét nem hozták az ágyba, és a szállodában nem tisztították ki a cipőt. Viszont figyelmeztettem őket, ha nyitott szemmel járnak-kelnek, sok érdekeset láthatnak, olyasmikről is tudomást szerezhetnek, amiket egy turista nem nagyon vesz észre. Ezek a nagyszerű emberek — Franco di Giacomo, Silvia D’Amico, Mastroianni és mások, miután egyre jobban megismerték az életünket és a munkánkat, mindinkább feloldódtak annak a barátságnak és meghatottságnak a bűvöletében, amely körülvette, illetve fogadta őket. Nem panaszkodtak, hogy a külföldiek életét kell élniük. Érezték, hogy Oroszországban nem idegenek: a testvériségnek az a csodálatos, bensőséges érzése járt át bennünket, amit csak a művészet tud teremteni idegenek között. Könnyes szemmel utaztak el Oroszországból. Azt hiszem, ők megsejtették, milyen az orosz nép, az ország valójában. Nem ismerik még, de már tudják, hogy olyan ország, olyan nép, amely kész baráti kezet nyújtani az idegennek. Örülnék, ha közvetlen kapcsolatok nemcsak a politikusok között jöhetnének létre. Mert amit nem mondhatnak ki a politikusok, kimondhatják az egyszerű emberek, amit nem tudnak megtenni a politikusok, megteszi a művészet. Az II Messaggero nyomán: (tallósi)
