Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-22 / 33. szám
Az emberarcú szocializmus jelszavát zászlajára tűző prágai tavasz nagy kísérlet volt a politikai és gazdasági válságba jutott szocialista rendszer megreformálására. Talán Gorbacsov előtt az utolsó. Utólag már nem nehéz bölcselkednünk, hogy az 1968-ban kilátásba helyezett változások < a szocialista rendszeren belül egyáltalán elképzelhetetlenek, mert azt alapjaiban rengették volna meg. Nem csoda, ha a szövetségesek, a testvérpártok hatalmon levő i képviselői megriadtak. A folytatás ismert. Tankok, több mint húsz évi megszállás. Számonkérés és megtorlás a normalizálás jegyében. Elmúlt. Túléltük. A rendszer azonban nem élte túl. Az 1968-as események az egész szocialista rendszer alapjait megingatták. Törvényszerűen bekövetkezett az - összeomlás. Nem a prágai tavasz hibájából... Az évforduló alkalmából az 1968 után távozásra kényszerült munkatársak visszaemlékezéseit idézzük.----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------(H ) ARCKÉPEK ...Visszagondolsz a múltba, s egyszerre csak úgy érzed: egy feneketlen kút hirtelen felkavart vizébe bámulsz... 1968! Vakpálcával is rálelnél a kereken negyed évszázada történtek emlékeinek legfájóbb pontjaira. Most is úgyanúgy kiérzed, mint akkoriban: minek szabad örülnöd, és mi az, amitől tartanod kell(ene). Most újra eszedbe jut, hogy akkor (is) azzal áltatgattad magad: a minden rosszak legrosz- szabbja elkerüli az országot — s így téged is. 1968! Sajnos, akkor a hűvös nyári éjszakák egyikén megvalósult az, aminek veszedelmét még álmodban is igyekeztél elhessegetni magadtól. 1968. augusztus 20-án az esti gyorssal érkeztem haza Budapestről. Már akkoriban is voltak táncdalfesztiválok, és 22 évesen is mindenüvé odapimaszkodó újságíróbojtárok. Jómagam is hoztam hát a tarsolyomban tudósítást, énekesportrét, sztár- interjút. S amikor leszálltam a vonatról a pozsonyi pályaudvaron, még nem sejtettem, hogy pár órával később már nem ezekre a profilokra és beszélgetésekre lesz szükségem. Augusztus 21-ére virradólag az apósom — akkor egyetlenegyszer — ránk nyitotta a szobaajtót: Bejöttek az oroszok! — mondta tárgyilágosan, és a mi szobánkban is bekapcsolta a rádiót. Ő még emlékezett arra: mi egy invázió, mire képesek a zsoldosok, milyen is lehet egy fegyveres konfliktus, hogy festenek az alkalmi sírok, mit jelent szembeszállni a túlerővel... Szemével Főrév, e külvárosi negyed főutcája felé intett, ahonnan tankok hemyótalpainak érces hangú moraja hallatszott. Nem szólt az öreg, csak remegő kézzel egy kupica szilvóriumot nyújtott felém. Szíverősítőnek, izgalomlevezetőnek. Aznap, rögtön reggel, gyalog indultam a belvárosba. A kocsiú- ton trolik, tejeskocsik, kenyeresautók helyett - tankok és páncélkocsik zúgtak. Aznap, ahogy az már az élet kockázatosabb helyzeteiben lenni szokott, kevesen jöttek be az ÚJ SZÓ Gorkij utcai szerkesztőségébe. Aznap a nyomda udvarára egy tank is beállt. Aznap láttam egy 17 éves diáklányt élettelenül feküdni az egyetem lépcsőin; láttam alvadt vért a Főposta falának tövénél; láttam sebesülteket; hasaltam az aszfalton; vitáztam orosz katonákkal; vittem anyámnak egy veknit abból a kenyérből, amelyet 21-e délutánján a Récsei vámon ingyen és magyarul osztogatott két férfi egy dunaszer- dahelyi rendszámú autóból. Aznap láttam, ahogy a tankok csöve a védtelen embertömegre irányul. Aznap eltettem magamnak egy fél maroknyit az Irgal- masok templomának aláhulló vakolatából, amikor az oroszok lőni kezdték e főtéri templom tornyait. (Mint ahogy eltettem magamnak két-három arasznyit a szögesdrótból is, amikor 1989 novemberében megnyíltak a nyugati határok!) Aznap, és az 1968. augusztus 21-ét követő napokon is, írtam a „hadijelentésekkel“ felérő tudósításokat s lapot terjesztettem. Eközben emberekkel találkoztam; láttam bátrakat, ám olyanokat is, akiknek inukba szállt a bátorságuk. Akikben megvolt a kellő kurázsi, azok nap nap után a Varsói Szerződés piacára vitték a bőrüket. Akikből hiányzott a mersz, azok kezet sem adtak búcsúzóul, amikor . 1968 „jutalmául“ — a szerkesztőségi légkört megtisztítandó — többedmagammal kipenderítettek az utcára. Következett a visszavonulás. Önnönmagamba. Önnönma- gunkba. (H)ARCKÉPEK. *Igen-igen, képek és emlékek ... De mostanában mintha újra egyre több lelkierőre lenne szükségünk. Igaz, most mintha bennünk húzódnának a frontvonalak! Csoda, ha kergetem magamtól az álmokat?! Miklósi Péter Felnőtt egy nemzedék, amely már elmondhatja: számára hatvannyolc augusztusa élménytelen történelem. S bennünk is, akik többé-kevésbé értelmes fővel éltük meg, szendergő emlékké szelídült. Csak ilyenkor, évfordulós napokon töri át a meglépett évtizedeket egyre reménytelenebből elborító felejtés ködburkát. Az akkori múltba forduló gondolat legtöbbször színes (gyakran vérszínű) mozzanatokon állapodik meg, majd köztük loholva, cikázva kémleli a választ a sokunkban még türelmetlenül ágaskodó sok miértre. A „testvéri segítség“ - néhány közvetlen áldozatának elnémíthatat- lan mártíromságán túl - szerintem az emberi sorsokat fordító és torzító következményeiben vált legsúlyosabb tehertétellé. Nagyon súlyossá azoknak, akik hivatásbeli vagy „csak“ munkahelyi elűzetésükben viselték, de valószínűleg súlyossá azoknak is, akik az elűzetés pártos darálójában a klikkes akaratot végrehajtó fogaskerekek szerepét vállalták. Ha a múltban kószáló gondolatot a többségünk által megélt történelem tágabb horizontján röptetjük, más évszámoknál is megtorpan: 1945, 1948, 1956... Rokonítható dátumok. Bizonyos mérce szerint közös nevezőre ültethetők hatvannyolccal. Például az elűzetésben, a valós vagy vélt ellenség, esetleg legyőzött ellenfél megfutamításá- ban, a hatalomnak veszélytelen peremrészekre sodrásában. Igaz, negyvenötben eredendően más volt a szándék és a tett: egy félig-meddig polgári társadalom akart nacionalista hevülettel, minden régi keserűségét a bűnbak szerepébe juttatott kisebbségen megtorolva és a győztesektől tálcán kínált lehetőséget kihasználva nemzetállamot teremteni. Ezért csattant az elűzés ostora akkor a magyarok hátán. Személyes oka is van annak, hogy ezt most szóba hozom. Negyvenötben gyerekfejjel hallottam először azt az egyébként mélységesen bölcs tanácsot, hogy tartsd a szád, különben elvisznek! A szülői intelem akkor magyarságunk miatt volt életmentőén fontos: a pozsonyi utcán nem volt szabad magyarul megmukkannunk, mert a magyar szóért gyűjtőtáborba hurcolták az embereket. Később nemcsak az utcáról, az otthonukból is. A hatóság többnyire tudta, kik a magyarok, s ha nem tudta, a szomszédok, ismerősök figyelmeztették rá. Beindult a daráló, egymást mozgatták a fogaskerekek. A mélyebb értelmű szülői tanács nem segített sem akkor, sem később... A megnevezett többi évszám abban tér el negyvenöttől, hogy eseményeinek rugója nem annyira a nacionalizmus, mint inkább a politika volt, amelyet úgy féloldalasán értelmezhetünk hatalomféltésnek is. A különbségtétel finomságai azonban itt és most tulajdonképpen lényegtelenek, mert ami valójában izgat, az a darálóban erőt közvetítő, olykor alantas akaratnak engedelmeskedő fogaskerék. Lehet korábbi jó szomszéd, barátságot színlelő vagy tanúsító ismerős, egyébként segítő szándékú, önzetlen munkatárs, jóindulatú főnök vagy akár nemes cél végett is simulékony beosztott... A döntő pillanatban miért válik gépezetté, érdes felületű, szögletes öntvényből jól becsiszolt, a meghajtó erőnek ellenállás nélkül engedelmeskedő fogaskerékké?! A jelenségnek nem az egyedi esete, a tömegmérete érdekes igazán, az a formája, amelyet falka-, nyáj-, vagy csordaszellemnek is neveznek, általában a mozgató akarattól, érdektől vagy csak tudatlanságtól függően. Nem volt nehéz felismerni: hatvannyolc után, mint a korábbi (vagy későbbi) sorsfordító időkben is, a hatalom akarata és a saját érdek féltése késztette kirekesztő szavazásra az áldozatnak, még pontosabban bűnbaknak kiszemelt kollégákat munkahelyükről elűző, pártos darálóvá degradált közösségeket. A törtetőkön és „győztesekhez“ törleszkedő konclesőkön nincs mit csodálkozni. De tudom, voltak kétkedők, akik magukban a kirekesztettek igazát vallották, s mégsem akkor lendítették karjukat, amikor tiltakozni kellett volna. Esendő az ember. De a megélhetés végett mindig és mindenki? Ma is döbbenetes számomra, hogy az ellenállás, a mást akarás lehetőségének friss tapasztalása után a konszolidáló hatalom kapkodó agymosással annyira „egyneművé“ tudta silányítani a kirekesztettek listájáról lemaradt többséget, hogy még a fiatalságukkal menthető ártatlanok mellett sem mert kiállni senki. Persze magyarázat van: ezt teszi a diktatúra, a totalitarizmus. Nemcsak igazságérzetüktől, hanem erkölcsüktől és önbecsülésüktől is megfosztja az embereket. Négy évtizedig tette, és számomra hatvannyolc után derült ki, hogy alapos munkát végez. Az a hatalom, amely az emberi kapcsolatokat parancsszóval akarja és tudja szabályozni, erőszakot tesz az emberen, tehát rossz hatalom. Nevezzék a rendszerét akárminek, embertelen az. Aki hatvannyolcból ezt a tanulságot vonta le, az félti és óvja a demokráciát. Ma és mindaddig, ameddig kell. Ameddig élünk. Szabó Géza 1993. VIII. 22.
