Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-06-13 / 23. szám
Két éwel ezelőtt egy lengyel rendszámú autó és utasai keltették fel a Nyitra melletti Újlak lakóinak figyelmét. A két középkorú nő bejárta az egész falut, videofelvételt készítettek a kastélyról, a parkról, a temetőről, a templomról. Néhány idősebb helybeli meglepődve ismerte fel bennük a kastély egykori tulajdonosának unokáit, a tragikus sorsú Esterházy János gróf Lengyelországban élő unokahúgait. Újlak 1945-ig adott otthont az Esterházy-családnak. A tágas park közepén álló kastélyuk a 18. században épült. Ők építették a templomot is, melyet 1789-ben szenteltek fel. A falu körül több ezer hold szántó, erdő, mező volt a birtokukban. A község kis házaiban szlovákok éltek. Ők dolgoztak a földeken, a szeszfőzdékben, ők szolgáltak a kastélyban. Magyarok a kastély urain. kívül csak az intézők és a köztisztviselők voltak. Csehszlovákia megalakulása után változott a helyzet. A család tagjai nem használhatták grófi címüket, s birtokaik nagy részét is elvette a földreform, de Újlakot változatlanul otthonuknak tudhatták. 1945 után azonban tragédiák sorozata zúdul az Esterházyakra. János gróf sok megpróbáltatás után börtönben halt meg, nővére, Lujza Párizsba menekült édesanyjukkal együtt, húga, Mariska négy gyerekével majd tíz évi „kálvária“ után hagyja el szülőfaluját. A háborút követően Újlakon is sok minden változott. A 3800 lakosú község kiépült, új iskolával, üzletközponttal, kultúrház- zal bővült. Az Esterházyak után nem sok emlék maradt: a kastély, ahol az ötvenes évektől elmegyógyintézet működik, s amelynek még csak közelébe sem engedett bennünket az igazgatónő, a park, ahonnan eltűntek az évszázados fák, a templom, melynek faláról eltávolították az Esterházyak patro- nálását hirdető táblát és a temetőben egy fakereszt (az egyik Esterházy-ős alussza alatta örök álmát), melynek helyén valaha sírbolt állott. Ismeretlen barbárok lerombolták. Hiába, az elmúlt 45 év itt is pusztított, szellemieket, anyagiakat egyaránt, de az Esterházyak neve azért ma sem ismeretlen. Az idősebbek még élénken emlékeznek az örökösen könyveit bújó öreg grófra, feleségére, a jószívű lengyel grófnőre, gyerekeikre: Lujzára, Jánosra, Mariskára. Vajon milyen emléket őriznek róluk? A 82 éves Viliam Tehlár jól ismerte a családot, hiszen hentesként gyakran megfordult a kastélyban.- Rendesen bántak az emberekkel. Persze azokkal nem, akiket lopáson értek vagy orvvadászaton kaptak. Ezért hát nem mindenki emlékszik rájuk egyformán. Pedig nagyon emberségesek voltak. A nincsteleneknek rendszeresen élelmet osztottak. Karácsonykor mindig megajándékozták a falu lakóit. Ha valakinek leégett a háza, fát adtak neki, hogy újat építhessen. Lujza comtess az egész falu ápolónője volt. A grófnő szívén viselte az egyszerű emberek sorsát. Korán elvesztettem a szüléimét, a nagybátyám vett magához, kinek már volt három gyereke. Nemsokára azonban az ő felesége is meghalt, neki pedig el kellett mennie a frontra. Mi, a négy gyerek, magunkra maradtunk. A grófnő ezt megtudva, rábeszélte a szakácsnőjét, hogy menjen feleségül a nagybátyámhoz, akinek elintézte, hogy hazaengedjék. Mire vissza kellett mennie, már volt, aki a gondunkat viselje. Tehlár úr szerint a grófi család tagjai egyszerű emberek voltak. Nem viselkedtek gőgösen, fenn- héjázóan. A falusiakkal szlovákul beszéltek.- Nem akarták elmagyarosítani a falut. János gróf sem, aki szívvel-lélekkel magyar volt. Ez a művelt, intelligens ember kilenc nyelvet beszélt. Keveset tartózkodott itthon, a birtokot az intézők igazgatták, ő csak vadászni járt haza. Úr volt, mindenki megsüvegelte, mert őszintén szerette ezt a népet. Az Esterházyak és az újlaki nép kapcsolata mások szerint is harmonikus volt. A 67 esztendős Gizela Kovácíková kiemelte, hogy a béreseikkel szemben becsületesek voltak. A járandósáA kereszt helyén valaha sírbolt állt... got minden negyedévben rendesen kifizették, még akkor is, ha nem volt jó a termés. Emlékszik, hogy az iskolában karácsonyfát állíttattak és minden gyereknek ajándékot adtak. Ő egy kis köténykét kapott. Kislányként gyakran játszott együtt Mariska grófnő lányaival, velük együtt tanulta a dalokat lengyel nevelőjüktől. Később konyhalányként szolgált a kastélyban. „Nagyon emberségesek voltak“ - állítja az Esterházy-család tagjairól Viliam Tehlár semmit sem tehettünk. Segítettünk, ahogy tudtunk. Hasonlóan vélekedik Viliam Tehlár is, mikor visszaemlékszik arra a szabadrablásra, amely a front elvonulása után következett.- A hatalmas könyvtár értékes darabjai ott hevertek szétdobálva a parkban. A sok drága bútort, festményt, kristályt, ezüstöt mind széthordták. A szeszfőzdében patakokban folyt a pálinka. Eldorádó volt itt egyeseknek. Én nem tudtam volna elvinni egy törött széklábat sem, hiszen ismertem őket. De bizony sokan örültek a szerencsétlenségüknek. A kommunisták embertelenül bántak János gróffal és családjával. Azt mondták: áruló volt. Nekem meg a többi falumbelinek nem volt az. Mi nem úgy ismertük őt mint politikust, hanem mint embert. Stefan Kovácík polgármester-helyettes, fiatal ember. Már csak szülei elbeszélése alapján ismeri azt az időszakot, amikor még az Esterházyak voltak az urak a faluban. De mivel őt magát is érdekli a múlt, utánanézett a család és szülőfaluja kapcsolatának, Esterházy János tevékenységének.- Az idősebbek elbeszélése alapján úgy vélem, Esterházy János igazságszerető volt, megértette az egyszerű emberek gondjait, problémáit. A faluért is sokat tett: törődött a birtokkal, a munkásaival, rendben tartatta az utakat, gondoskodott a templomról, óvodát létesített (!). Sokan felróják neki, hogy ezt a vidéket is Magyarországhoz akarta csatolni. Ha ez igaz, azt én is elítélem. Viszont tudom, hogy ő volt az egyetlen a szlovák parlamentben, aki nem szavazta meg a zsidótörvényt. Amit vele és családjával tettek, szörnyű igazságtalanság volt. És miért? Mert magyarok voltak? Mert arisztokraták voltak?- Azt hiszem, Újlak község lakóinak nem kell szégyenkezniük amiatt, hogy itt született és élt Esterházy János gróf - mondja Stefan Kovácík. - Ami történt, azon változtatni nem tudunk, de a múltat szégyelleni badarság. Inkább büszkének kellene lennünk, hogy olyan ember élt itt, aki a legnehezebb időkben is helytállt, emberként viselkedett az embertelen körülmények között is... S. Forgon Szilvia „Még a parkba sem léphettek be“ - idézi fel a család háború utáni megpróbáltatásait Gizela Kovácíková Méry Gábor felvételei- Ahány szegény ember megfordult a kastély körül, az mind kapott valamit. Az öreg grófnő nem sokat törődött magával, kopott ruhában, viseltes bundában járt, de a rászorulókon segített. A lánya, Lulu comtess, ugyanilyen volt. És hozzá bátor is. A háború végén elbújtattak egy zsidó kislányt és idős nagynéniét az emeleti dolgozószobában. Én hordtam nekik naponta enni. Az SS-ek többször is végigkutatták a kastélyt, de szerencsére nem találták meg őket. Kovácík néni a háború után is a család szolgálatában maradt. Szemtanúja volt, hogyan üldözték ki otthonukból a védtelen nőket, hogyan váltak földönfutókká, nincselenekké.- Még két évig szolgáltam Mariska comtessnél. Ingyen, mert már nem volt pénze. Mindenüket elvették, még a parkba sem léphettek be. Igazságtalan volt, amit velük műveltek, de mi Esterházy János emléke szülőfaluiéban
