Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-15 / 32. szám
a lábánál egy kislány guggol,'mellette a jászol, benne a Jézuska.) Akkor a 23 éves Lajosnak még csaknem két évet kellett várnia arra, hogy foghassa kis motyóját és elindulhasson szülőföldjére. De otthon már tudták - él.- Jött egyszer a táborba egy fényképész, „lekapattam“ vele magam, gondoltam, hazaküldöm, lássák, milyen vagyok annyi év múltán. Nem is tudom, arra a pillanatra ki bújtatott egy jó zubbonyba, én meg szélesen mosolyogtam, mondták is az anyámnak: ne féltsd Lajost, látod, milyen jó dolga van. Arról, hogy milyen jó dolgom volt, később sokat meséltem... Még most is. - nevet Béla.- Most már egyre kevesebbet mesélek - legyint kezével unottan Lajos bácsi mert ti már mindent tudtok, a fiaid meg el sem hiszik... Aztán hirtelen gondol egyet és folytatja, a kedvünkért, mert mi még nem hallottuk körülményes hazajövetelének történetét.-1948 nyarán hívat a parancsnok, aláírat velem valamit, a markomba nyom húsz forintot és azt mondja: Szabó közkatona hazamehet. Rácsodálkoztam, tán azt hitte, szívesen maradnék, de én a pénzt- Sehogy. A szomszédoktól megtudtam, hogy az anyám kint van a kukoricásban. Kiballagtam utána. Ráköszöntem, ő megfordult és csak annyit mondott: „Hát hazajöttél, Lajos?“ és tovább törte a kukoricát. Akkor az jutott eszembe, hogy milyen könnyen megeshetett volna, hogy nem jövök haza, meg az Emil barátom, aki, miután túl voltunk az orosz határon, elsírta magát. Kérdem: neked meg mi bajod? Tudod-e, hogy huszonötén mentünk és csak ketten jövünk? - szipogta. Itthon sem volt könnyű az élet, de béke volt és lehetett valamihez kezdeni. Lajos megnősült, fia született, házat épített és a szövetkezetben dolgozott, míg nyugdíjba nem ment. A falu leginkább hagymatermesztéséről volt híres, vagonszámra vitték innen Csehországba. Amikor elérkezett a hagymaszüret ideje, akkor a falu apraja-nagyja pucolta a hagymát, mert azt fehéren, héja nélkül kellett leadni. A hosszú téli estéken a kosárfonás volt a kedvenc Deáki egyik takaros háza előtt topogunk, a kapu zárva, csengő sehol. Aztán csaholni kezd a kutya, mire a kollégám megjegyzi: „na, itt a szőrös csengő“, jön is valaki, kikiabál: „várjanak, megkötöm az ebet“, s olyan természetességgel tessékel be bennünket, mintha száz éve ismernénk egymást, meg sem kérdi, kik vagyunk, mit akarunk. A konyhába érve mondjuk, Szabó Lajost keressük. „Én volnék az“ — válaszolja az asztal mögött ülő bajszos bácsi és tovább olvassa az Új Szót, mintha ott sem lennénk. Ezt bizony nehéz lesz szóra bírni, gondolom magamban, és halkan letelepszek egy székre, várom a fejleményeket. Az öregúr olvas, a fiatalember, aki beengedett bennünket- később kiderül, Lajos bácsi egyetlen fia, Béla- magyarázza, hogy náluk napilapunknak nagy becse van, dél körül hozza a postás, szinte kapkodják egymás kezéből. Közben Szabó bácsi akkurátusán összehajtogatja az újságot, hatalmas tenyerével még meg is simítja a címoldalt és megkérdezi:- Mi járatban vannak?- Beszélgetni szeretnénk...- Hát akkor beszélgessünk... Ma van is miről, mindennap történik valami. Nálunk és a világban...- Nem, nem, mi a régi dolgokra vagyunk kíváncsiak. Úgy tudjuk, hogy annak idején Deákiból sok embert kitelepítettek, deportáltak, és hogy Lajos bácsi is a Csehországba hurcoltak között volt...- Rosszul tudják, mert én akkor itthon sem voltam, viszont édesapám elbujdosott, hogy ne kelljen eleget tennie a deportálásnak; de Júlia testvére, akkor már Császárné, kilencéves kisfiával az utolsó transzporttal elment. Azóta is Magyarországon vannak Cudar időket éltünk akkor... Szabó bácsit már nem kell noszogatni, magától is visszapergeti az időt, csupán a felesége vág néha a szavába és a fia, eszébe juttatva ezt-azt, azokat a történeteket, melyeket ők már százszor, tán többször is hallottak.- Suhancként lettem katona, frontról frontra vezényeltek bennünket, sokszor egy hajszálon múlott, hogy nem fúródott belém a golyó, hogy nem tépett szét a gránát. Végül Ausztriában fogságba estem. Csak jóval később tudtam meg, hogy tulajdonképpen már a háború után, mert akkor 1945. május 15-ét írtunk. Jött néhány tiszt, összeterelgettek bennünket, aztán csoportosítani kezdtek. Azt mondták, aki szlovák, lépjen ki! Mivel én magyarnak éreztem, vallottam magam, maradtam, erre hozzám lépett egy földim és magával rángatott abba a csoportba, ahol a szlovákok álltak. Én persze védekeztem, ő meg csak ráncigáit. Ezt észrevette a tiszt és azt kérdezte: mi történik ott? Kérem - mondta a földim — a bajtársam is szlovák. Ha szlovák, hát mondja el szlovákul a miatyánkot. Én el is kezdtem: Otce nás, ktory si na nebesiach... megakadtam, mert tovább nem tudtam és hiába súgtak a többiek, csak hallgattam. Ez az ember biztos nem szlovák, ordította a tiszt és visszaparancsolt a helyemre. A szlovákokat, vagy azokat, akik annak vallották magukat, hazaküldték, bennünket meg bevagoníroztak. Ötven hónapot töltöttem fogolyként Moszkva alatt csak azért, mert nem tudtam szlovákul a miatyánkot... Ma mindenkinek azt mondom, tanuld meg fiam az imák imáját szlovákul is, mert nem tudhatod, mi vár rád! Bevagoníroztak bennünket és ki tudja, hány napig haladtunk és álltunk. Az az út végtelennek tűnt, sokat szenvedtünk, enni alig adtak és inni is csak éppen annyit, hogy fel ne forduljunk. Állva aludtunk, mert annyian voltunk egy vagonban, hogy még csak le se tudtunk ülni. Végül elérkeztünk Orelba, ez Moszkvától húsz kilométernyire van. Ott egy hatalmas munkatábor volt. Utat építtettek velünk. Nehéz munka volt, nem mindenki bírta, leginkább azért, mert éheztünk. Láttuk mi azt, hogy nem azért nem adnak élelmet, mert foglyok vagyunk, mert büntetnek bennünket, hanem azért, mert egyszerűen nem volt mit. Az oroszok is éheztek, szenvedtek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy rosszul bántak velünk, hogy kínoztak bennünket, vagy hasonló. És a tisztek, a munkacsoport-vezetők között is voltak nagyon rendes emberek, például a bakai Jankó Imre, aki, ha csak tehette, a szlovákiai magyarokat könnyebb munkára vezényelte. Amikor aztán bennünket áthelyeztek, kérte, jöhessen velünk, csak azért, hogy segíthessen, mert ha marad, jobb sorsa lett volna. Annyira legyengültünk, hogy járni is alig bírtunk, ügy lézengtünk, mint az őszi legyek. Egy alkalommal krumplilevest adtak, de sokkal jobb volt, mint az előzőek. Kérdezgettük is egymástól: mi történt, hogy ilyen finom levest főztek nekünk. Aztán a nagy katlanból - beépített. négyszáz literes volt, ha néhanapján ki kellett mosni, akkor belemászott egy-két fogoly és úgy sikálta - előkerült egy bakancs. Később kiderült, hogy feldaraboltak és megfőztek egy 19 éves katonát. Hogy kik és miért, arra sohasem derült fény.-Juliskám, hozd ide a dobozt - szólt feleségéhez Szabó Lajos. A nagy dobozban csak néhány háborús emlék van: 21 tábori lap, egy fénykép és egy újság. Bárki számára értéktelen limlom, ám a Szabó családnak ereklye, „a papa életének bús évei“ - mondja Béla fia, és alig észrevehető büszkeséggel édesapja háta mögé állva úgy nézegeti a doboz tartalmát, mintha először látná.- 1947-ben már sok foglyot hazaküldtek - folytatja visszaemlékezését 70 éves vendéglátónk. - Akkoriban Magyarország a vöröskereszt segítségével már kerestette foglyait, így akadt rám a Budapesten élő nagybátyám is, a keresztapám. Küldött egy lapot, én meg válaszoltam. Havonta csak egy tábori lapot kaptunk és karácsonykor egy képeslapot. (A karácsonyit nézegetem: ceruzával rajzolt rohamsisakos katona, keveselltem: 50 hónapért 20 forint? Hová mehetek ennyi pénzből? Aztán eszembe jutott, hogy idefele jövet egy vasam se volt. Hát elindultam, amerre láttam, de Magyarországra igyekeztem, mert tudtam, iratok nélkül Szlovákiába nem engednek be, s reménykedtem, hogy az ottani rokonaim majd csak segítenek. Amikor Debrecenbe begördült a vonat, százak és százak állták körül, többnyire asszonyok, férjeik, apjuk iránt érdeklődtek, nem láttuk-e őket, nem találkoztunk-e velük. Végre eljutottam a rokonokhoz, piszkosan, tetvesen, éhesen. Néhány napig náluk maradtam, ők is adtak húsz forintot, aztán irány a határ. Jött a finánc, kérte az útlevelemet, persze, az nem volt. Leparancsolt a vonatról. Én már szedelőzködtem, de egy kofa rám szólt: maga nem megy sehova, maga itt marad! Hát leültem. Közben a vonat elindult és én átjutottam a határon. Ekkor megszólított egy ember: szlovák koronája van? Nincs, csak forintom. Hát adja ide, majd én beváltom, útlevél nélkül úgysem boldogul ... Aztán soha többet nem láttam se azt az embert, se a pénzemet.- Hogy fogadták? szórakozása. Egy darabot sem készített eladásra, mindet ajándékba. Persze készített újság- és virágtartókat, nagy szennyesruhaládákat, miniatűr pohártartókat, sok-sok dísztárgyat - a saját és mások örömére. Ma a ház egyik szobája kész múzeum. A falakat meg saját festésű képei díszítik. — A kosárfonás nem olyan egyszerű, mint ahogy azt valaki gondolná. Vesszőt kell telepíteni, azt meg ápolni, permetezni, idejében metszeni, főzni, szárítani, szóval babramunka. Engem erre a mesterségre senki sem tanított, ellestem, mint ahogy ellestem a teknőkészítést is. Közben bejárjuk az egész portát, van ott minden, aminek egy falusi udvaron ott kell lennie: disznók, csirkék, tyúkok, pulykák, kacsák, libák, nyulak. A gazda elégédetten jártatta rajtuk a szemét, felesége meg dicsérte ura munkabírását és Béluék segítségét. El is kell a sok dolgos kéz, hiszen még ott van a kert is...- Szívesebben foglalatoskodom ezzel, a múltra nem szeretek gondolni. Nem volt abban semmi jó. Szomorú világban éltünk - mondta Lajos bácsi búcsúzáskor, miközben szelíden rászólt a „szőrös csengőre“, „hallgass már, te...“ Ozorai Katalin (Méry Gábor felvételei) 1993. VIII. 15.
