Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-08-15 / 32. szám
1993.VIII. 15. Ötvenkét „piszkos“ család A ma ötvenkilenc éves Tóth Pál agrármérnököt a politikai rendszer- váltás után választották meg Vágki- rályfa polgármesterévé. A bíró úr, ahogy ma is régiesen szólítják, volt az első tájékoztatóm. A háború után a községben lakó maréknyi szlovák között nem találtak alkalmas személyt a komisszári tisztség betöltésére. Idegenből neveztek ki ide faluvezetőt, a tomóci Marcsok József lakatost, aki beszélt magyarul is. A jelenlegi polgármester tizenhárom éves volt, amikor megismerkedett az emberi kegyetlenséggel. A „fehérlaposok“ már ismertek voltak, szívszorongva várták, mikor telepítik ki őket Magyarországra. 1947 első heteiben - kegyetlen tél volt, méteres hó, nagy hideg - a községházán a csehországi deportálásra ítélt magyarok névsorát állítgatták össze. Azoknak a nevét írták a listára, akik nem reszlovakizáltak, akik nem tudták pénzzel megváltani magukat.- Amikor végleg összeállt a névsor - mondja Tóth Pál a kocsmában áldomást ittak rá. A névsort összeállítók egyike, már meghalt, nyugodjék békében, reszlovakizált magyar volt, a komisszár kiszolgálója. Amikor kijött a kocsmából, a kint álldogáló kíváncsiskodók előtt nagyhangúan kijelentette: „Ötvenkét piszkos családnak el kell hagyni a falut!“ Ez legkevesebb kétszáz embert jelentett. A komisszár, ki tudja miért, beírta az ő nevét is a deportá- landók listájára. De nem merték a királyfai traszporttal elvitetni, a vagonban összeverték volna. A pere- diekkel indult Csehországba családjával együtt...- A maguk családját nem bántották? - kérdezem a polgármestertől.-Mi „fehérlaposok“ voltunk, a kitelepítés várt ránk. A környékről vitték is odaátra a magyarokat, de mire ránk került volna a sor, lefújták az akciót. A „fehérlaposok“ maradtak, de a csehországi deportálást a falu nem úszta meg. A mi vidékünkön Királyfáról indították az utolsó transzportot... A katonák körülzárták a falut Elszálltak az évek. A deportálás óta több, mint negyvenhat esztendő telt el, de ma is úgy emlékeznek azokra a rettenetes téli napokra, mintha tegnap történt volna. A Proletár utcában két Vedrődi Ferenccel beszélgetek, a kilencvenegy éves apával és a már nyugdíjas, hatvannegyedik évében járó fiával. A deportáláskor az apa negyvenöt éves volt, Fercsi tizenhét. (Az öccse, Károly, a meghurcoltatás után, 1950-ben született.) 1947. február 7-én éjjel jöttek Napjainkban sokan mondják, hogy a henesi dekrétumok és a kassai kormányprogram a történelem szemétdombjára tartoznak, de még nem kerültek oda. Köze! fél évszázad után is mentegetik a győzteseket, jogosnak vélik a kollektív bűn elve alapján a magyarok kitelepítését és deportálását Szlovákiából. Bizonyára attól tartanak, ha bűnbocsánatot kémek, kártalanítaniuk kellene a lakhelyéről elűzött százhúszezer magyart, az ötvenezer kirabolttal és deportálttal együtt. Még azt is be kellene ismerniük, hogy a második világháború után született csecsemőket is háborús bűnösökként zárták a marhavagonokba. De azok a magyarok jók voltak számukra, akik a meghurcola puskás szlovák katonák. Bekerítették a falut, lezárták az utcákat, a kertek alatt s a deportálásra ítéltek háza előtt is őrködtek, hogy senki se szökhessen meg.- Bennünket is „piszkos“ családnak tartottak — panaszolja az apa. — Munkásként tisztességesen dolgoztam egész életemben, csak az volt a bűnünk, hogy nem vallottuk magunkat szlováknak...- Kaptuk az írást, két falusi „új szlovák“ magyar hozta - toldja meg az apa szavait Fercsi. — Kiadták a parancsot: csomagolni és megyünk! Az itteni köpönyegforgatók egyre csak híresztelték: Ezek a büdös életben vissza nem jönnek, most Csehországba viszik őket, onnan pedig Szibériába! Február 13-án kora reggel kezdték meg a deportálást. Vedrődiék udvarába is beállt a háromtonnás amerikai teherautó. Felrakták az öreg szekrényt, a két ágyat, az asztalt s két széket, ládákban a fehérneműt. A három munkaerő - az apa, az anya (már nem él) és a fiatal Fercsi felkapaszkodott a teherautóra. A vágsellyei vasútállomásra vitték őket. A teherautó visszafordult, hogy hozza az újabb családot a kisgyerekekkel együtt. Morovics Lajost és feleségét Vedrődiék vagonjába rakatták. Akadt olyan vagon is, amelybe hat családot zsúfoltak ösz- sze. Vedrődiéket is sanyargatta a gondolat, mi lesz azzal, amit a házban hagytak? Az állatok, két tehén, tyúkok, libák maradtak. Másnak, idegennek, aki majd beköltözik a házba...- Az egész falu sírt, a katonák is könnyeztek, amikor a kisgyerekeket a vagonba tették - emlékezik az ifjabbik, már nyugdíjas Vedrődi Ferenc. — Csúnya idő volt, a vagon belsejét is jég borította. Reszkettünk, mint a kocsonya. Sok állomáson álltunk. Egy hétig tartott az út. Nem egy helyen raktak ki bennünket. Mint a teherárut, úgy szórták szét a királyfai családokat. Bennünket, Morovicsékat, más vagonból a megözvegyült Vinczénét a fiával és lányával és Tóth Józsi bácsit a feleségével és három lányával (öt munkaerő!) Chotétov községnél rakattak ki. Értünk a leendő gazdánk a cseh béresét küldte a kocsival, aki Velky Üjezdre vitt bennünket. tatástól félve egyik napról a másikra szlováknak vallották magukat. Rájuk már nem vonatkozott a kollektív bűn elve, s mint Vágkirályfán is történt - ahol igen sokan reszlovakizáltak - tanfolyamon tanulták a szlovák nyelvet, hogy legalább makoghassanak „egykori“ anyanyelvükön. Az elűzött magyarok házaiba pedig az üres kézzel érkező szlovákokat telepítették, csakhogy minél kevesebb magyart mutathassanak ki Dél-Szlovákiában. A kegyetlen benesi dekrétumok egybeötvöződtek a szlovák nacionalista politikával. De bárhogy is erőszakolták a magyarlakta községek elszlovákosítását, sok helyen nem érték el céljukat. Vágkirályfán sem. Fénykép Vedrődiék családi albumából. 1978 októberében ünnepelték meg a szülők 50. házassági évfordulóját. A szülők mögött a két gyermekük, Ferenc (baloldalt) és a sokkal fiatalabb Károly a feleségükkel. A három munkaerőt képviselő Vedrődi-család egy volt német birtokra került, ahol Alois Matejka volt a gondnok. A felesége nagyon vallásos volt, át tudta érezni a hozzájuk kényszerített magyarok helyzetét. A gondnok úr eleinte adta a nagyot, emlékezik Vedrődi bácsi.- A csehek azt hitték, hogy rablók, gyilkosok vagyunk. Csak akkor értettem meg, hogy miért, amikor egy jó sörre bementem a kocsmába. Megpillantottam egy ismerős arcot. Persze, hogy ő az, huszonkettőben együtt katonáskodtunk itt Csehországban. Beszéltem a nyelvüket. Szó szót követett, megmagyaráztam neki, mi nem kollaboráltunk. Úgy olvasták az újságban, hogy háborús bűnösök vagyunk! Csak azért vagyunk itt, mert magyarok vagyunk! Az nem bűn, mondotta. S azóta velünk éreztek...- Egy-két hónap alatt kiismertek bennünket, nagyobb lett a becsületünk a cseh béresnél is — mondja Fercsi. - Matejkáéknál már úgy éltünk, mint családtagok. Volt saját birtokuk is Krchlebyben (Nymburki járás). Engem magukhoz vettek. Velük étkeztem. Ha kiszakadt a nadrágom, vettek újat. Az újezdi birtokon 34 szarvasmarháják volt. Anyu fejte a teheneket, apu az istállóban etetett, a fejősnél segített anyunak. Én a lovakkal foglalatoskodtam. Megszerették a családunkat. De bennünket csak a honvágy gyötört. Nem tudták megérteni, miért kívánkozunk haza, úgy képzelték, nincstelenek vagyunk. Több mint másfél év után nem bírtam tovább, negyven- nyolc augusztusában hazaszöktem. Apámék két hónap után, október ötödikén ültek a vonatra. A házunkban egy Galgóc környéki, Hromada nevű szlovák lakott. Még az udvarba sem engedett be minket. Hat hónapig a szomszédságban, Vinczéék kamrájában húzódtunk meg.- Hromada nem akart kimenni a házunkból - emlékezik a 91 éves apa. - Bevádolt. Azt állította, fejszével támadtam rá, még lődöztem is, pedig nem is volt puskám. Négy csendőr jött értem...- Elvitték aput, anyut, egy hétig a nyitrai börtönben voltak - folytatja az ifjabbik Vedrődi. - A házat végül is visszakaptuk. Matejkáékkal, a hajdani csehországi „gazdánkkal“, ma is tartjuk a kapcsolatot. Minden évben meglátogattam őket. Nagyon ízlett nekik a mi paprikás, csípős kolbászunk. Ők is jártak nálunk. A deportálás halálos áldozatai „Mi, gyerekek is, háborús bűnösök voltunk?!“ A morvaországi Hrubá Vodában fényképezték le a deákiról deportált Szász-család öt gyermekét. A riportunkban szereplő Teréz ölében ül a legfiatalabb öccse. A „száműzetésben“ készült brezovicei felvételen a két Bergendi gyerek, baloldalt a magasabbra nőtt, tizenöt éves Jenő és a tizenhét éves László az édesanyjukkal. Kovács Lajosné, született Tóth Mária, már 85 éves. Az öt évvel idősebb férje hatvankilencben hunyt el. A nagy fájdalom beszél belőle, csak a Laci fiát emlegeti.- Borzasztó volt, amin keresztülmentünk. Imi fiam hétéves volt, a kis Laci a negyedik hónapban járt, amikor a vagonba zártak bennünket. A listán egy másik Kovács Lajos szerepelt, öt vagy hat munkaerőt jelentettek volna a cseheknek, de tévedésből minket vittek. Minden itthon maradt, a két fejős tehén is. A vagonban sokan voltunk, egy hétig egymás hátán álltunk. Csak egyszer kaptunk levest. És csak egyszer engedték meg, hogy őrzőink fűtött kocsijában kipólyázhassam Lacikát, aztán vissza a hideg marhavagonba! Néhány magyar családot, bennünket is Bakov község állomásán tettek ki. A cseh gazdák válogattak a családok között. A két kis gyerekkel nem kellettünk nekik, Lajos, a férjem, csak egy munkaerőt jelentett számukra. Majlinger Jáno- sék is maradtak. A többieket elvitték. Reggeltől estig a szabad ég alatt álltunk. Este egy német házba költözött új gazda vitt el bennünket, amikor megígértette velem, hogy én is dolgozni fogok, s a kisgyerek mellé asszonyt fogadok. De nem dolgozhattam, a kis Laci lebetegedett. A vagonban, ahol nem tudtam tisztába tenni és a szabad ég alatt nagyon átfázhatott. Lajos etetett, a határban is dolgozott. A gazda legényemberként írta be, hogy ne fizesse a családi pótlékot. Sokallta a fizetést, mert csak a férjem dolgozott. Negyvenhét telére már neki sem kellettünk. Novemberben megszöktünk, hazajöttünk. A házunkban szlovák lakott. Ki kellett mennie... S az anya csak bánkódott a kis Laci miatt. Mi lesz a gyerekkel? Nagyon gyenge volt. Az orvosok a szívreumát emlegették.- Annyit szenvedtem! Amennyit én megéltem a megnyomorodott gyerek miatt! Az orvosok azt mondták, ha megéli a huszadik évét, megmarad. Csak egy hónap hiányzott a húszból, amikor meghalt... Királyfán azóta úgy emlegetik Kovács Lacit, mint a deportálás áldozatát. Mondják meg, mi volt a bűnünk! A faluból történt kiűzetésre emlé- kezők már koros emberek. Bergen- diék is. Jenő hatvanegy éves nyugdíjas, a közeli rokona, Antal hetvenkilenc éves. Mind a két család háromhárom hektár földön gazdálkodott. Amikor deportálták őket, még fiatalok voltak. Jenő családja négy munkaerőt jelentett a cseh gazdának. Az apa, Béla, 47 éves volt, az anya 42, s a két gyerek, Jenő tizenöt, a bátyja, László, 17 éves. Bergendi Antal 33 évesként került a transzportba, a felesége két évvel fiatalabb, a lányuk 9, a fiú 6 esztendős volt. Antalék Katusicében Josef Procházka gazdánál, Jenőék a szomszéd faluban, Bre- zovicében egy gútai magyar családdal együtt Josef Kauler gazdánál kommenciós cselédként dolgoztak. Két évig.- Amikor hazajöttünk - emlékezik Antal -, a földön és a házon kívül nem maradt semmi. Három tehenünk volt, csak egy maradt az istállóban. A házunkba költözött szlováktól húszezerért megvettem a saját tehenemet, az adósságát is kifizettem, csak tűnjön el mielőbb. Újra kellett kezdenünk az életet...- Barbár cselekedet volt, azért vitettek el minket, mert nem reszlo- vakizáltunk - mondja Bergendi Jenő.- Az volt a bűnünk — folytatja Antal -, hogy nem tagadtuk meg a magyarságunkat, nem hajtottunk fejet! Ez milyen kollaborálás? Nem tud ránk senki sem rosszat mondani. Nem ártottunk senkinek,' tisztességes munkásemberek voltunk. Amikor ezt hallja Bergendi Jenő felesége, kiszakad belőle is a fájdalom.- Én deáki vagyok. Abban az időben Jenőt nem ismerhettem, gyerek voltam. Lánykori nevem Szász Teréz. A családunkat a deáki transzporttal vitték el. Az Ólmüci járásba, Hrubá Voda községbe kerültünk. Öten voltunk gyerekek. Én a legidősebb, tizenegy éves, a legfiatalabb öcsém háromhónapos. A hosszú napokig tartó út alatt szegény jó édesanyám a marhavagonban teljesen megőszült. Mi, gyerekek is, háborús bűnösök voltunk?!- Hazatértünk után találkoztam Királyfa volt komisszáijával, a törnöd Marcsok Józseffel. Megkérdeztem tőle: Emlékszik még a deportálásra? Bocsásson meg, válaszolta, úgy kellett csinálni, ahogy muzsikáltak.. . Erre az esetre Bergendi Antal emlékezett, s a lakhelyéről elűzött ötvenezer deportált magyar nevében is kimondja azt, ami az elhurcolt magyarokat foglalkoztatja:- Azok, akik a névsorokat ösz- szeállító komisszároknak „muzsikáltak“, végre elárulhatnák, miért deportáltak bennünket, mondják meg, mi volt a bűnünk! A csehek munkásembereket kértek, de a marhavagonokba zárva úgy vittek oda minket, mint háborús bűnösöket. A meghurcoltatásunkért kárpótlás jár!... Petrőci Bálint
