Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)

1993-08-01 / 30. szám

Egy sötét kor tanúja és áldozata EMLÉKEZÉS NEUMANN TIBOR POZSONYI ÜGYVÉDRE A Nagyszombat közelében lévő Alsókorompán (Dolná Kru- pá) született 1893. augusztus 14-én. Ott volt szüleinek dr. Neumann Józsefnek és feleségének, Lehoczky Máriának kis birtoka, ahol a nyarakat töltötték. Ezért testvérei közül - nyolcon voltak - a nyáron születettek alsókorompai, a „téli” gyerekek pozsonyi születésűek. E két hely egyben meghatá­rozója volt annak, hogy a magyaron kívül a szlovák és a né­met nyelvet is beszélték. Tanulmányait a Pozsonyi Katolikus Hitközség Széna téri elemijében, középiskoláját a pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban végezte, majd a Pozsonyi Jogakadémia hallgatója lett. A világháború kitörésekor tartalékos zászló­si rangban a nyitná 4. honvéd lábad ágyús ezredhez vonult be és mint az 1. üteg 2. szakaszának parancsnoka, már az első harcokban részt vett. A háború végén az orosz és az er­délyifrontot megjárt főhadnagyként szerelt le. A háborúban átélt események, pozsonyi barátainak, is­merőseinek eleste mély nyomott hagyott benne. Haretéri él­ményeit a „Pozsonyiak a (útvonalban Lublin és Ivangorod előtt” cúnú könyvében írtadé, és adta ki 1930-ban. A magyarság szolgálatában 1918-ban belépett a Keresztény Szocialista Egye­sületbe, melynek párttá való alakulása után is tag­ja maradt. Aktív szerepet vállalt a keresztény- nemzeti eszmék szolgálatában és bő alkalma nyí­lott, hogy azokat szóval, tollal és tettekkel ter­jessze. Mindjárt a párt megalakulásakor, 1920. március 23-án az országos pártvezetőség tagjává választották. A Csehszlovák Köztársaságban Pozsony város képviselő-testületét első Ízben az 1923 tavaszán kiirt községi választások után töltötték be. Dr. Neu­mann Tibor ügyvéd az Országos Keresztényszo­cialista Pált listáján nyert mandátumot, és ezt kis megszakítással 1938-ig megtartotta. (Közben öt éven át a városi tanács tagja is volt.) Említettük már, hogy 1920. március 23-tól a Keresztényszocialista Párt vezetőségi tagja volt. A párt 1932. december 14-i ótátrafüredi vezetősé­gi illésén gróf Esterházy Jánost a párt elnökévé, dr. Neumann Tibort a két alelnök egyikévé meg­választották. Ezt a tisztséget 1936. december 9-ig töltötte be. Ekkor az Országos Keresztényszocia­lista és a Magyar Nemzeti Párt egyesült, a párt pozsonyi helyi szervezetének elnöke lett. E tisztet 1945-ig, a párt megszűnéséig, illetve az ő elbur- coltatásáig igaz magyar és keresztényi öntudattal töltötte be. 1938 novemberében az Egyesült Párt javaslatára az autonóm szlovák kormány Pozsony város magyar kormánybiztos-helyettesévé nevez­te ki. E tisztség alól az önálló Szlovákia kormá­nya 1940 márciusában felmentette, mondvacsi­nált politikai okok miaui letartóztatására hivat­kozva. 1940 januátjában kilenc táisával együtt le­tartóztatták. A magyar kormány erélyes fellépésé­re őt néhány nap után szabadlábra helyezték. Tár­sai még néhány hónapig vizsgálati fogságban vol­tak. A vád ellenük az 1938. november 2-i bécsi döntés előtti tüntetések megszervezése és röpcé­dulákkal való ellátása volt. Ezt államellenes cse­lekedetnek minősítették. Az ügy 1940. október 26-án mindenki felmentésével ért véget. Dr. Neu­mann Tibor ellen a büntető ügy folyományaként az Ügyvédi Kamara fegyelmi eljárást indított, amit 1941. február 28-án megszüntettek. Neumann Tibor tagja volt a Szlovákiai Magya­rok Kulturális Egyesületének (SzMKE), a Toldi Kör egyik ügyésze és választmányi tagja, 1933- tól a pozsonyi Katolikus Kaszinó elnöke, a Polgá­ri Kaszinó tagja volt. A Pozsonyi Hajós Egylet tit­kára, majd tb. titkára, a Polgári Ápolda kuratóriu­mának tagja, 1924-től megszakítás nélkül ve­zetőségi tagja a katolikus hitközség iskolaszéké­nek, 1939-től a Keresztény Munkás Dalegyesület díszelnöke volt. Tagja volt a Mária Kongregáció­nak, igazgatósági tagja a Pozsonyi Takarékbank­nak. A felsorolás nem teljes, de a leglényegeseb­bekre kitér és jellemző szerteágazó tevékenységé­re és hihetelten munkabírására. A katolikus hitélet terén folytatott tevékenysége alapján érdemei elismeréséül a pápa 1934. május 8-án a Lateráni Kereszt Érdemrenddel tüntette ki. „Elvitték - többé nem láttuk” Életének harmadik szakasza 1944 utolsó hetei­ben kezdődött. Ekkor a front és a nyilashatalom már Magyarország terilletén dúlt. A pártot a nyi­lasok két kézen megszámolható bérenccel fel akarták bomlasztani, a nyilas kormány gróf Ester­házy Jánost lemondásra próbálta kényszeríteni. De a védekezés sem akkor, sem a későbbiekben nem szűnt meg. Sikerült a lemondatott pártelnö­köt munkatársaival újból megválasztani és a már puskapor szagú levegőben dolgozni, egészen 1945. április Tjéig, amikor a front elérte Po­zsonyt. Szinte harc nélkül jöttek a hódítók. Ester­házy grófot hamarosan - még az orosz katonai közigazgatás idején - letartóztatták, majd néhány nap szabadiábondét után másodszor is, de akkor már véglegesen. Ekkor, 1945. április 19-én a ma­gyarság közéleti vezetői közül nyolcán. Emlékira­tot intéztek a csehszlovák kormányhoz és a Szlo­vák Nemzeti Tanácshoz, megkísérelve a további együttélés lehetőségének megteremtését. Sajnos, eredménytelenül. 1945. május 3-án a szovjet ka­tonai közigazgatás átadta a hatalmat a csehszlo­vák hatóságoknak és még aznap Pozsonyban el­kezdődött a magyarok kitelepítése. A rendőrség házról házra, lakásról lakásra járva, a bejelentő la­pokat megvizsgálva - ezek tartalmazták a nemze­ti hovatartozás adatait - negyedórát adva, menet­be állították a magyar nemzetiségűeket, és a Kór­ház utcai rendőrigazgatóság udvarára gyűjtötték be őket. Ott beírták ldnek-kinek a nevét a kész nyomtatványokba, ami a kiutasítást jelentette. A nyomtatvány szövege egységesen államellenes magatartást jelölt a kiutasítás okaként. Az összegyűjtött magyarokat ezután ismét menetosz­lopba állították és rendőrségi kísérettel az ideigle­nes pontonhídon át Ligetfalura kísérték. A híd túl­só oldalán aztán szélnek eresztették őket. Ligetfa­lu teljesen üres volt, mert a németek visszavonu­lásukkor elhajtották a lakosságot. A kitelepítettek az üres házakban helyezkedtek el. Neumann Tibor további életútját, tragikus sor­sát fia emlékezései alapján idézzük fel. Édesapámnak volt egy jóakarója a rendőrigaz­gatóságon, nyolc nap haladékot eszközölt ki. Ő Így Pozsonyban maradhatott, ideig-óráig megaka­dályozandó lakásunk kifosztását. Egy délután az irodai házmester lélekszakadva jött fel hozzánk, mondván, hogy édesapámat orosz katonák keres­ték Budapestről. Mind azt kértük édesapámtól, hogy tűnjön el, míg az oroszok keresik, de ő be­várta a katonákat, akik igen barátságosak voltak és közölték, hogy rövid időre velük kell mennie. Elment, többet nem láttuk viszont. Idealizmusa áldozata lett. Mi Dénesdin húzódtunk meg. To­vábbi letartóztatásokról érkeztek hírek Pozsony­ból. A következő névsor állt össze: gróf Esterházy János, dr. Neumann Tibor, Böjtös Károly, gróf Csáky Mihály, dr. Jabloniczky János, Láng Gusz­táv, Lászlóffy Ferenc, dr. Párkány Lajos, Szüllő Sándor, Tesár Béla, dr. Virsik Sándor. Mind a ma­gyar párt tagjai. A hírek szerint a Pozsonyi Vasút- igazgatóság pincéjében tartották őket fogva. Át­menetileg, néhány napra letartóztatták Flórián Já­nost is, de később sem lehetett megtudni, hogy milyen csoda folytán, kiszabadult. A következő hír édesapám jó baláljától, Tichy Gusztávtól származott. Ö a következő írást kapta egy kicsempészett papírdarabkán: „Kedves GuszJikám! E sorok átadójával jón. 16-a óta együtt voltam egy cellában a Vasúti- gazgatóság (Kempelen u.) pincéjében. Helyze­tünk szörnyű, de erős lélekkel bírom. Családom után való aggódás, éhezés és különféle szekatú­rák, sőt verés. Már többször próbáltam üzenni, de nem sikerült. Téged még sikerült megmenteni. Nagyon kérlek küldj kenyeret, cukrot, zsírt, sza­lonnát, húst (már két hónapja nem ettem húst) és bármilyen élelmiszert, valamint cigarettát (Det- va is nagyon jó) vagy dohányt, cigarettapapírt, gyufát. Hogyan azt megmondja e sorok átadója. Mi lesz velünk, nem tudjuk. Minden nap remél­jük, hogy szabadulunk. Itt van E. is. Csókol mindnyájatokat sz.b. Tibor. Légy szives kifizetni e sorok átadójának 50.- koronát." A következő hír, mely elterjedt Pozsonyban, az volt, hogy a Vasútigazgatóság épületéből elszállí­tották a magyarokat. Azt is beszélték, hogy Gustáv Husák belügyi megbízott, későbbi pártfőtitkár és államfő az oroszok segítségével akart megszaba­dulni a magyar vezetőktől. A szlovákiai magyar­ság, élükön Esterházy gróffal, a fasizmussal szem­ben állt, tehát bfróságilag nem elítélhető. (Akkor még nem tudtunk „koncepciós” perekről.) Miután Pozsonyban nem konszlidálódtak a vi­szonyok, édesapám is elkertllt onnan, megélhetési tartalékunk is fogytán volt, kereseti lehetőség után kellett néznünk. Megfelelő előkészületek után az egész család egy kora hajnalon csónakon átkelt a Dunán, Dunaldlitiben kötöttünk ki. Innen Győr érintésével, alkalmi szállítóeszközökön au­gusztus közepére Budapestre érkeztünk. Nagybátyáméinál kaptam meg édesapám üze­netét, melyet egy gyufásdobozban dobott ki egy vonatból: „P. Czibók Bratislava Kozia 14.I.posch.Prosim zanieste túto cedulku. (-kérem vigye el ezt a cédu­lát-) Vasárnap júl. 29-én elnökkel együtt 11-en is­meretlen esetleg külföldi helyre utazunk. Ha bel­földre kerülnénk, értesítést küldünk.” Ezek az üzenetek birtokomban vannak 1945 szeptemberében kezdtem Budapestről édesapám felkutatását. Először a Nemzetközi Vö­röskereszt segítségét kértem. Több hónap után közölték, hogy nem sikerült nyomára akadni. Ez­után felkerestem a Magyar Külügyminisztérium­ban azokat, akiket korábbi pozsonyi beosztásuk­ból ismertem. Felkérték a moszkvai magyar kö­vetséget, hogy járjanak el édesapám hazabocsátása érdekében. 1947. augusztus 13-án Szekfű Gyula követ úr a megbízást visszaigazolta azzal, hogy a kiszabadítás érdekében eljárt. Jelezte, hogy eljárá­sa eredményéről annak idején jelentést ad. Félhivatalos úton is kísérleteztem, Tóth Miklós követségi tanácsosnál, aki Moszkvába került a követségre. A Magyar Külügyminisztérium 1947. december 17-én sürgetést küldött Moszkvába, de még apám tartózkodási helyét sem sikerült tisz­tázni. Utolsó értesítésük Moszkvából 1948. szep­tember 15-én kelt. Időközben édesapám is kereste a velünk yaló kapcsolatot, annak ellenére, hogy nem tudott a mi csallóközi távozásunkról. Bizonyára abból kiin­dulva, hogy az időközben „belfölddé” vált Kárpát- aljára levelet küldhet, a pozsonyi ügyvédi pára­sából ismert dr. Szabó Gábor nagyszőllősi ügy­védre gondolt. Vele ugyanis kapcsolatban állt a csehszlovák időkben, mert a feÜebbviteli ügyek Káipátaljárói Pozsonyba kerültek, és ezeken a tár­gyalásokon édesapám helyettesítette őt. Ennek az ügyvédnek írta első lapját, melynek tartalmát dr. Szabó budapesti nagynéném címére megírta. Így jutott el hozzám az első üzenet 1947. február 23-i kárpátaljai keltezéssel. Hiába kísérleteztem, hogy dr. Szabóhoz pénzt vagy csomagot juttassak el, nem sikerült. Az első lapra adott válaszomban jeleztem az unokák meg­születését és Budapestre való településünket. Ha­marosan megkaptam dr. Szabótól a második lapot - 1947. április 10-i kárpátaljai kelettel -, melyben jelzi, hogy továbbította üzenetemet, és édesapám­tól további két lapot kapott. 1947. január 21-i és március 3-i kelettel (láger dátum). Tartózkodási helyét „üdülőnek” jelezte, pénzt és csomagot is­mét kért, ennek továbbításához engedélyt is kül­dött dr. Szabónak. Az utolsó üzenet A következő lap nagy sokára, 1949. május 28- án étkezett. Ebben lényegében életjelt adott, és a korábbi kéréseket ismételte. Ezután dr. Szabó azt jelezte - 1949. június 12-i kárpátaljai dátum -, hogy édesapám betegeskedik és 48 kilóra lefo­gyott. Az utolsó lap - 1950. április 30., kárpátaljai dátum - jelzi, hogy édesapám - 1950. március 12., láger dátum - címe ismét változott. Több lapot dr. Szabótól nem kaptam. 1949. jú­nius 2-i kelettel a Szlovákiába hazakerült gróf Es­terházy János az illavai börtönből levelet írt édes­anyámnak: „Mélyen tisztelt Nagyságos Asszonyom! Az Or Isten végtelen irgalma hazavezetett és ez alkalomból sietek Nagyságos Asszonyommal kö­zölni, hogy Tibort utoljára ez év január havában láttam és hogy ő akkor teljesen egészséges volt. Tibor Magáról Nagyságos Asszonyom, valamint fiáról és lányáról, valamint az unokákról dr. Sza­bó Gábor nagyszőllősi ügyvéd útján kapott híre­ket, ha jól emlékszem 1948 nyarán. Tudta, hogy Maga Nagyságos Asszonyom, valamint a kedves fia Pesten, ill. ha jól emlékszem Újpesten vannak Kedves lánya még akkor a férjével és egy gyerek­kel itt voltak. Két unokáról tudott, egy-egy unoka akkor még útban volt. De aztán próbált tovább is levelezni dr. Szabó útján és minden próbálkozás eredménytelen volt. Röviden a következőket kö­zölhetem. 1945. július 29-én indultunk el innen és augusztus 20-án értünk Moszkvába. Ott voltunk vizsgálati fogságban 1946.VI.24-ig. Aznap közöl­ték velünk, hogy el vagyunk ítélve Tibor és én 10 évet kaptunk, Párkány dr. 8 évet, Szüllő és Virsik 5-5 évet, a többi 10 évet kapott. A vizsgálat hosszú napjai alatt nem láttuk egymást, szigorú­an el voltunk egymástól különítve. Június 24-én aztán egybe kerültünk és együtt voltunk Moszkvá­ban július 13-ig. 13-án Tibort, Teszárt és engem elszállítottak egy Vologda nevű városba, hol egy börtönbe zártak. Engem egy hét után elszállítot­tak északra. Tibor és Teszár Vologdában maradt. Tibort ezután 1947 őszén láttam viszont, mikor abba a táborba került, ahol én két esztendőt töl­töttem. Tibor akkor is teljesen egészséges volt. Neki annyiból volt mondjuk „szerencséje", hogy mikor Vologdából északra szállították és ott egy táborba került, egy nagyon rendes főorvos őt munkaképtelennek minősítette és kórházba tette. (1946 IX végén.) Itt volt Tibor egészen 1947 őszéig. Idejét sakkozással és olvasással töltötte. Elbeszélése szerint volt egypár kedves magyar ba­rátja, valamint egy csomó külföldi, akikkel jóban volt és így aránylag elég „jól" teltek napjai. Volt többek között egy magyarul beszélő kárpátaljai pap is, úgyhogy kétszer meggyónt. 1947 őszén, mikor abba a táborba került, ahol én voltam, ott is rögtön sikerült őt a kórházba dugni és onnan járt a konyhába dolgozni, ami nagy előny volt, mert ott legalább jóllakott. Én 1948.lll.hóban kerültem el onnan egy másik táborba. 1949 ja­nuárjában Tibort is oda szállították. Többször volt alkalmam vele beszélni. Teljesen egészséges volt. Fizikai munkára alkalmatlannak minősítet­ték ott is, és egy kis táborba tették kb. 1 km-re az én táboromtól, hol csak ilyen munkaképtelenek voltak. A viszonyokhoz képest jó helye van és is­mételten mondta nekem, hogy meg van elégedve a hellyel és az életkörülményekkel. Indulásom előtt megígértem neki, hogy magukkal az érint­kezést rögtön felveszem és hogy igyekezni fogok a hivatalos fórumok előtt az érdekében mindent megtenni. Én most semmit sem tehetek, de Já­nosnak (Czibók) elgondolásomat megmondom és talán lehet, tesz valamit Tibor és a többiek (akikről sajnos semmit sem tudok 1946.VII. óta) érdekében tenni. Tibor kinézésre sovány és megőszüli, de mint már elején írtam, egészséges. Én azt kérem, higyje el Nagyságos Asszonyom, mert ha valami baja lett volna, nem titkolnám el, mert nincs értelme ilyenkor a titkolódzásnak. Az egész idő alatt Tibornak 1948 őszén vérhasa volt. Tibornak az egész idő alatt más betegsége nem volt. Nem sok amit közölni tudtam, képze­lem, milyen rettenetes és szenvedésteli éveket élt át Nagyságos Asszonyom és a gyerekek, de ren­díthetetlenül bízom a jó Istenben, hogy szegény társaimat haza vezeti. Kezeit csókolja, a gyere­keket üdvözli János" Moszkvai közlés: meghalt 1953-ban Sztálin halálát követően kezdtek ha­zaszállingózni hadifoglyok. Kerestem ilyen haza­térőkkel a kapcsolatot és az egyik, dr. Szabó Miklós, budapesti lakos azt a tanácsot adta, hogy tijak Moszkvába a lágerek parancsnokságának és tőlük érdeklődjem meg édesapám hollétét. Ezt meg is tettem és levelemet 1954. február 8-án el­küldtem. 1954. szeptember l-jén rövid levelet kaptam a budapesti szovjet konzulátustól, bogy keressem fel őket. Elmentem. Közölték velem, hogy édesapám 1952. január 14-én meghalt. Semmi többet nem tudtak, vagy nem akartak mondani. 1955-ben hazaérkezett Pozsonyba Teszár Bé­la, egyike a 11 elhurcoltnak. Ő az, aki a Pecsora nevű helység közelében lévő lágerben lefogta édesapám szemét. Megerősítette a halálhírt. (Pe­csora a Szovjetunió európai részének északi terü­letén az Usa folyó mellett az északi sarkkörön túl fekszik.) Elmondta, hogy édesapám nagyon le­gyengült állapotban volt és vesezsugorodásban halt meg. Együtt voltak egy litván pappal, aki szentségekkel ellátta Nyugodjék békében! Egészen véletlenül hozott össze a sors a hetve­nes években Dávid József volt vezérkari ezredes­sel, aki kárpátaljai származású és ott esett fogság­ba, mikor édesanyját a front elől ki akarta mene­kíteni. Elmondta, hogy több táborban volt együtt édesapámmal, haláláról nem tudott. Együttlétük idejéről szomorú (éhség, nyomor, megaláztatás) életkörülményekről számolt be. Ma is belebor- zongok, ha arra gondolok, hogy édesapámnak és sok-sok ezer hadifogolynak és elhurcoltnak mit kellett átélnie, míg mi itthon viszonylag „jól” él­tünk. ök elképzelhetetlen nyomorban, nélkülö­zésben tengették reménytelen életüket emberhez nem méltó körülmények között. Édesapám esetében - aki a kisebbségi életben is megtartotta izzó magyarságát és mély vallásos­ságát - a materiális nyomornál is súlyosabb lehe­tett az a reménytelenség, lelki kín, amit a fogság­ban hazájától és családjától távol átélt... Molnár Imre 1993. Vili. 8.

Next

/
Oldalképek
Tartalom