Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
Mindent elhord a szél s a kert haját hosszú ujjakkal, hosszan húzza ki és a hasaló kerten úgy fut át, hogy villámlik sarkának friss nyomán s a vastaglábú dörgés léptitől kék foltokat mutogat a homály. Sűrű szagok csúszkálnak szét elébb, a felhő később érkezik, köszön s a száját nagyratátó kertbe lép. Körültekint ott, pislant komolyan, villogó zápor zuhan belőle és mint hulló szög, a csöppje olyan. (Elállt az eső s a szűk csatornán víz zúg. Visszatér és hajladozva jár a gyönge fény a fa ormán.) tóttá a Tudományok Doktora. Mrozek1 - Van itt valaki, aki a sötétségnek hódol, s középkori mesékben hisz?- El vele! - kiáltották a többiek kórusban.- Hátha mégsem falta föl... - védekezett az utas. - Talán csak nektek tűnt úgy...- Hé, Emberek! Ez itt a mártírjaink emlékét gya:k a farsangi lázza! ■ött polgárok, - El vele! - kiáltották most zélgetésüket. is a többiek, most is kórusban. sem tudok - Szolgálatukra - egyezett g, és elhallga- bele az utas, és elmenekült a városból, ahogy csak a lába el, hogy föl- bírta. Üldözői a völgyet övező iezte a tömeg- hegyekig követték, csak az- Tudományok után fordultak vissza, hogy ezét viselte. folytassák az ünneplést, le akkor ezt Az utas pedig megesküdött, lem kartonból hogy ezentúl messzire elkerüli i valódi sár- e furcsa várost, és más tájak felé vette útját, ársak! - kiál- Reiman Judit fordítása I Dick Francis angol író londok, és a filozófusok igazat beszélnek, cat bezárják, a filozófusokat pedig nem Niccolo Paganini hegedűvirtuóz n értékeli a konstruktív hallgatás művésze- Fzra Pound amerikai költő abb, hogy már nem tartozunk közéjük. Pablo Picasso Ivan Lev KELETI TANMESE. VAGYMI?- Izé kisasszony? Behozná a 5866-os okmányt?- Sajnos nincs már meg nekünk uram.- Hallatlan! Megdöbbentő! Hát rend van itt, vagy mi? Kérném, Izé kisasszony az 5866- os okmányt.- Nincs ilyen okmányunk.- Megdöbbentő! Fentről kérik és ha ők kérik, akkor biztosan van. Vagy nem?! Ön nem így látja? Ön hogy látja?! Es egyáltalán lát?!- De ha nincs, akkor mit adjak? A nincset nem lehet odaadni.- ... ebben van valami logika. A nincset talán tényleg nem lehet odaadni. De én az 5866- ost kérem. A kisasszony kiment, fogta a 6-os okmányt és eléírta az 586- ot. Bevitte főnökének, egy hétvége előtti mosolyt röpített felé, és átnyújtotta az okmányt.- Látja-látja. Megvan az. Itt rend van, vagy mi. Tubold Tünde fordítása Szombaton aztán Ábel megkérdezte, hogy másnap délután nem mutatkozhatna-e be a mamának?- Nem, - felelte a leány, - holnap vendégünk lesz: az a két gyászruhás nő, akit a múlt vasárnap látott.- Kik azok?- Rokonaink, távoli rokonaink. A következő szombaton Ábel ismét kifejezte azt az óhajtását, hogy bemutatkozna a mamának.- Nem lehet - felelte szinte ijedten a leány, - itt lesznek a rokonaink. Ábelnak különös volt a leány hangja.- Talán maga nem akarja Eszter!- Oh!- Hát akkor a mama. Kevés vagyok neki, ugye?- Mama nem tud magáról semmit.- Hát akkor maga gondolja Eszter, hogy csekélyleni fog.- Nem: mama is kereskedőcsaládból származott. Búzakereskedő volt az öregapám.- Hát akkor mért nem mutatkozhatok be? Hiszen azok a rokonok nem beszélnek olyan fontos ügyet. Mondja meg édes Eszter, mi az igazi ok?- Ne kérdezze! A fiú szívét aggodalom szorította össze. látogatása tavaly karácsonykor történt, és akkor a házasság terminusáról is beszéltek. Hogy élénk természetű barna fiatalember, nem rút, de nem is kedves. Igen komoly természetű. Túlságosan komoly. Most egy bécsi kórházban gyakorol, aztán Pesten telepedik meg.- Dehát hogy mehet hozzá, ha nem szereti? — kérdezte fájdalmasan Ábel.- Istenem, - sóhajtott a leány, - hát mit tehetek? Nem én választottam. És könnyezett. Ábel az úton egy láthatatlan valakihez beszélt nagy izgatottam: ... Megszöktessem? De hová? Miből élünk? ...? Azt mondjam neki, hogy ne menjen hozzá? Dehát orvost vessen el egy boltoslegényért? Hónapos szobában lakjon, négyszobás úrilakás helyett. Papirosról ebédeljen száraz kenyeret, holott ezüsttel terített asztalnál ehetik kappant és ananászt? ... Hiszen, ha valami szegény varróleány volna, akinek csak két gombolyag cérna a hozománya! ... Adhatok-e én neki nagyságos asszony címet? Vehetek-e neki selyemszoknyát? Vihetem-e művelt társaságok szalonjaiba? És csüggedten ballagott át a Városmajoron. Az út sötét volt és csendes. A városból magános harangszó hallatszott. Tizenegy óra lehetett. Gárdony'Göa- Dehát mégis... Nem mondhatja meg? A leány a bodzabokor leveleit tépegette. Csak a fejével intett, hogy nem.- Akkor mégis maga nem akarja! - nyugtalankodott a fiú. A leány arca olyan fájdalmasan hajolt le, hogy a fiú csaknem kiáltva folytatta:- Bocsásson meg, hogy ilyet gondoltam. De lássa engem nyugtalanít ez a maga titkolódzása. Azt mondta, hogy a mamája nem csekélyli a foglalkozásomat, de bizonyára csekélyli.- Nem.- De igen. Maga nem akarja nekem megmondani az igazat.- Óh!...- De hiszen azon segíthetünk. Én négy osztályt végeztem, még négyet magánúton elvégezhetek. Tanulni fogok minden este éjfélig és fölkelek hajnali öt órakor és ismét tanulok. Aztán, ha a nyolc osztályt elvégeztem, beállók azonnal valami hivatalba s még tovább tanulok. De hiszen a könyvkereskedő nem olyan boltos, mint a fűszeres.- Nem, ne magyarázzon félre!- Hát akkor mi lehet az ok? Igen elszomorít maga engem! A leány habozva állt előtte. Fájdalmasan nézett a fiúra.- Már el vagyok jegyezve. Ábel megrendült, mintha a föld kettérepedt volna közöttük. A leány oly nehezen, olyan gyászosan szólott, hogy nem kételkedhetett benne. Csak nézett rá elképedten, megdermedtem- Apám akarata, - sóhajtott a leány. És idegesen szaggatta a bodzalevelet.-Apám akarta... Még akkor gyermekek voltunk. Egy rokonom a vőlegény. Alig ismerem. Gyermekkoromban együtt játszadoztunk ugyan, de mindig veszekedett velem. Aztán elkerült iskolába, és idegenné vált. Azok a hozzánk járó rokonok: a fiú anyja és nagynénje. Kriptái csend következett. A leány a fiúra nézett, aztán bús szemmel folytatta:- Tudom, most azt kérdezi, magában, hogy mért fogadtam hát el a maga közeledését, Ábel. (Először ejtette ki a keresztnevét.) De hiszen éppen azért akartam magával beszélni Ábel, mert láttam, hogyan érdeklődik utánam, hogyan kel fel korán reggel csak azért, hogy nekem virágot hozzon. Feltűztem a virágot, hogy ne okozzak fájdalmat magának. Ez volt a hiba. - Nem, nem! - felelte Ábel, - köszönöm, hogy feltűzte. Oly boldog voltam!- Éppen azért: nem akartam megszomorítani magát. Hiszen nincs miért tagadnom, hogy én is úgy éreztem... maga valaki nekem, aki mellett nem haladhatok el úgy az élet útján, hogy a kezét meg ne szorítsam.- Köszönöm, - felelte Ábel. S a leány kezét a két tenyerébe szorította, megcsókolta.- Aztán, - sóhajtott a leány, - amikor azt láttam, hogy ide is kijön, éppen azért mentem ki a kapuba, hogy megmondjam... De aznap nem lehetett... Aztán mindig halasztottam, mert nehéz volt megmondanom. Nehéz...- Hát nem szereti? A leány lehajtotta a fejét.- Nem.- Akkor ez az ügy nem is komoly.- Azt véli?- Azt vélem, hogy az a rokona éppúgy nem gondol magával Eszterke, mint maga ővele. Eszter hallgatott. Nem akarta megmondani, hogy a kijelölt fiatalember minden évben elkéri a fényképét; karácsonykor ajándékot küld, és a nevenapján üdvözlő levelet.- Ki az? Hogy hívják? - kérdezte Ábel.- Eördögh Károly.- Eördögh. Hm. És micsoda?- Orvosnövendék. Azaz most már végzett orvos. Bécsben van. Ábel gondolkodott.- Nem bizonyos, - mondta a fejét rázva.- Mi nem bizonyos?- A veszedelem. Aznaptól fogva azonban Ábelt egy ösmeretlen ember réme kísértette. Hiába faragott a nevére tréfákat. Esténkint mikor lefeküdt, az ismeretlen orvos megjelent előtte, s megrontotta az álmait. Aztán a leány napról napra többet vallott róla. Hogy az orvos Nagy József illusztrációja- Valaki meghalt, — mondotta Ábel, - annak már nem kellenek művelt társaságok szalonjai. S keresztet vetett magára. Nem szokott imádkozni, nem élt templomos életet, de mióta azt a leányt ismerte, annak a gondolkodása szinte megszentelte őt.- Valaki ott száll már a csillagok felé, - mondotta á magasba nézve. - Vájjon szenvedett-e, mint én, vagyhogy boldogabb volt? Ha szenvedett, fölfelé néz. Ha boldog volt, lefelé. Ballagott. Meg-megállt. Megrázta a fejét:- Mégis az enyim lesz! Érzem, hogy az enyim lesz! Egyek vagyunk mink, mint két egyforma gyertyatartó, amely egy asztalra való. Aztán megint elcsüggedt. Az élet csupa szenvedés. A Föld nem az Isten kertje, hanem az ördögé. A találkozásuk aznaptól fogva szomorú búcsúzások voltak. Elbúcsúzások mindennap a reménységtől.- Jobb lenne, Esztike, ha el se jönnék többé, — sóhajtotta egyszer a fiú, - megholt angyal a mi reménységünk. Mink meg ahelyett, hogy eltemetnénk, mindennap megnyitjuk a koporsóját, és sajnálgatjuk, siratgatjuk. A leány lehajtotta a fejét. Hallgatott. Aztán rátette a kezét Ábelnak a vállára:- Hiszen azért eljöhet. Nem tudnék aludni, ha nem jönne el. És szomorúan nézett reá, oly szomorúan, hogy a szeme is elnedvesült. Ábel magához ölelte és megcsókolta a halántékát. Másnap vasárnap volt. Eszter bement a Krisztinavárosba. Míg a cseléd bevásárolt, Eszter misét hallgatott a templomban. (Folytatjuk)
