Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
B Vasárnap «• Taksony község a járási székhely Galánta szomszédságában terül el. A községen átutazó tetszését biztosan megnyeri a falu főterén álló katolikus templom. Taksony római katolikus egyházának története egészen az Árpád-korig vezethető vissza. 1307-ben Tamás esztergomi érsek Udvardon kiadott okiratában jóváhagyta, hogy Nyárasdon (Na- ros) - Miklós és Paska grófok kérésének eleget téve — Szt. Mihály tiszteletére kápolnát építhessenek, ugyanis addig Nyárasd mint fiókegyház a taksonyi plébániához tartozott. Ennek alapján feltételezhetjük, hogy a taksonyi egyház már a 13. században létezett. Erre utal többek között Ruffy Péter: Magyar ereklyék, magyar jelképek c. könyvében is, miszerint a Halotti Beszédet és a Könyörgést tartalmazó kódexet 1228-tól a tatárjárás kezdetéig Deákiban és Taksonyban használták. A századok során többször átépített Árpád-kori templomról hiteles leírást kapunk a Batthány József esztergomi érsek 1781-es látogatásakor felvett jegyzőkönyvből (visi- tacio). Szentélye (feltehetőleg román kori) formájában különbözött a templom többi részétől, mely a gótika jegyeit viselte magán. A 17. századi egyházlátogatási jegyzőkönyvek szerint egykor híres hely volt, búcsúengedéllyel rendelkezett, s temploma a Boldogságos Szűz Mária tiszteletére épült. A 17. században a reformáció hatására a község lakosainak nagyobb hányada az ágostai evangélikus vallásra tért át. így az addig katolikus templomot és plébániát ők használták. Ehhez a fordulathoz nagyban hozzájárult, hogy a község földesura - a reformáció legnagyobb támogatója - a Thurzó család volt. Ezek után a maroknyi katolikus népesség Galántá- hoz csatlakozott, magukkal vive a kelyheket és a keresztet. Az ellenreformáció sikerének könyvelhetjük el, hogy a katolikusok 1708-ban visz- szakapták templomukat. Nagy szerepet játszott benne a katolikussá megtért Esterházy család, mely 1774-ben újjáalapította a helyi katolikus egyházat. 1784-ben gróf Esterházy Ferenc (1715 -1785), Magyarország főkancellárja, mint az egyház kegyura, ledöntötte a régi templomot és még abban az évben felépíttette helyébe az újat. Az új templomot Szűz Mária születésének tiszteletére szentelték fel. Az építmény a barokk és a klasszicizmus jegyeit egyaránt magán viseli. A templomot 1910-ben Troch Pál plébános szorgalmazására kereszt- irányban kibővítették. Az átépített templom belső tereit 1928-ban Sinkovicz István pozsonyi festőművész varázsolta újjá. Falfestményei közül kiemelkedik Benczúr Gyula Vajk megkeresztelése c. festménye alapján készített freskója. Á templom ékessége a főoltár mögött elhelyezett Mária születését ábrázoló festmény, melyet Than Mór (1828—1899), a magyar történeti festészet jelentős képviselője 1871-ben festett. A templom átépítését Troch Pál kezdeményezte, aki 1903-tól haláláig, 1945 tavaszáig teljesített szolgálatot Taksonyban. Nem csak mint egyházi személy tűnt ki — a két világháború közti időszakban a szeredi esperesi kerület alesperese, majd esperese —, hanem közéleti személyiségként is: a Galántha és Vidéke regionális hetilap főszerkesztője, helytörténész és a község társadalmi életének szervezője volt. Miután Taksonyt 1971- ben közigazgatásilag a járási székhelyhez, Galántához csatolták, 1974-ben megszűnt önálló plébániája is. A plébániahivatal épülete azóta üresen áll. Az utolsó taksonyi plébános Szokol Ferenc volt. Az egyházközség 1990. augusztus 1-től a felsőszeli plébánia fiókegyháza. Plébánosa Lengyel Sándor. Az 1991- es népszámlálás alapján a község 1820 lakosa közül 1049-en vallották magukat római katolikus vallásúnak. Bukovszky László A taksonyi egyházközség pecsétje a múlt századból (xerox felvétel) IGAZ EMBERSÉG Pozsonyban a Zsidó Kulturális Múzeumban van egy terem. A falán két tábla található. Az egyiken a náci haláltáborokban elpusztult szlovákiai zsidó rabbik nevei olvashatók, a másikon pedig azok nevei, akik az üldöztetések idején saját életüket kockáztatva mentették zsidó polgáriasaikat. Huszonegy név olvasható ezen a táblán — ők azok, akiknek ebben az évben a jeruzsálemi YAD VASHEM, a Holocaust Mártírjai és Hősei szervezet az „Igaz a’népek között“ kitüntetést adományozta. A kitüntetettek között volt Wilheim Sándomé, szül. Telekes Margit is. Bátorságának, áldozatkészségének hat ember köszönhette az életét. — Pozsonyban születtem, szüleim egyszerű emberek voltak, de nagyon jó lelkűek, mindenkin segítettek, akin csak tudtak, minket is ilyen szellemben neveltek. Hárman voltunk testvérek, három lány. A húgom még háború előtt férjhez ment egy zsidóhoz. Ezen akkoriban még senki nem ütközött meg. Mi ugyan katolikusok voltunk, de mások vallását éppúgy tiszteletben tartottuk, mint a magunkét. A házasság ellen természetesen a szüléinknek sem volt kifogásuk. A sógorom rendes ember volt, szívesen láttuk őt a családban. Nem is volt semmi gond, amíg ki nem tört a háború. Miután elfogadták a zsidóellenes törvényeket, Szlovákiában is nehezebb lett a zsidók helyzete. A nővérem éppen ezekben az években készült férjhez menni, ráadásul szintén egy zsidóhoz. Akkoriban ez már nem volt egyszerű dolog, hiszen törvény mondta ki: keresztény lánynak tilos házasságot kötnie zsidó férfival. Mégis sikerült eüntézni, hogy megkapja az engedélyt. Összeházasodtak, de nem sokáig örülhettek egymásnak. 1944 őszén könyörtelen zsidóüldözés vette kezdetét. Beláttuk, hogy zsidó rokonainkat el kell bújtatnunk, ha azt akarjuk, hogy életben maradjanak. A férjemmel akkor még elég jómódban éltünk, két fűszerkereskedésünk is volt, megengedhettük hát magunknak, hogy kibéreljünk egy üres lakást a Szőlősi úton. Ott bújtattuk el a nővérem férjét az édesanyjával, testvérével, sógorával s a kislányukkal együtt. Naponta hordtuk nekik az ennivalót, hol a férjem, hol én. Úgy kellett ott élniük, hogy senki ne tudjon róluk. Még a vécét sem volt szabad használniuk. Borzasztóan féltek, kiderül, hogy ott bújkálnak. A nővéremnek nem is engedtük meg, hogy meglátogassa őket, mert attól tartottunk, hogy figyelik, s így lebukhatunk. Egy alkalommal majdnem bajba kerültünk. Éppen a nővéremet mentem meglátogatni, aki akkor már előrehaladott terhes volt. A lakásán ges- tapósokat találtam, akik mindkettőnket bekísértek a parancsnokságra. Elkezdtek faggatni, mit tudok a nővérem férjéről, Brauer Nándorról és családjáról. Persze nem mondtam semmit. Erre levittek a pincébe. Nagyon megijedtem, hiszen hallottam már egyet s mást a németek vallatá- si módszereiről, s tudtam, ha kiderül, hogy zsidókat bújtatunk, az egyenlő a halállal. Közben a nővérem fent maradt az irodában, ráadásul nála volt a Szőlősi úti lakás kulcsa is. Félt, hogy megtalálják, s vallatni fogják, miféle kulcs az nála. Kikéredzkedett hát a vécére, s ott bedobta a kagylóba. Folytatódott a kihallgatás, mígnem egy ismerős német katona nem lépett a terembe, aki amint megtudta, miért vagyunk ott, azonnal intézkedett, hogy engem hozzanak fel a pincéből, s aztán mindkettőnket hazaengedtek. A nővéremnek március 21- én megszületett a fia. Én vittem meg a sógoromnak az újságot. Hogy az az ember mennyire sírt, hogy nem lehetett ott a fia születésénél! Közben felkeresett a húgom férje, s arra kért, vegyek fel cselédnek egy zsidó asszonyt, Steiner Zoli feleségét, s tegyek úgy, mintha nem tudnék semmiről. Felvettem, pedig azelőtt soha nem láttam. Akkor már egyre rosszabbodott a helyzet. Közeledtek az oroszok, napirenden voltak a bombázások. Mi az Apolló üzem közelében laktunk, az egyik legveszélyesebb helyen. A férjem ezért úgy döntött, elköltözünk Pozsonyból a nyolcéves kislányommal együtt. Azonban nem hagyhattuk sorsukra a Szőlősi úti lakásban bújtatott családot sem. Én tehát összecsomagoltam, fogtam a lányomat, a cselédet és a sógorom édesanyját, és elköltöztünk a Sastín melletti Laksanská Nová Vesre. A sógorom testvére kislányával együtt odaköltözött a férjemhez, míg a sógor talált magának egy külön rejtekhelyét. A húgom pedig a férje édesanyját vette magához. így vártuk ki a háború végét. A Telekes Margit jóvoltából megmenekült hat ember közül ma már csak Benová Johana él, ő az az asszony, akit Margit néni ismeretlenül felvett cselédnek. Ő is ott volt június 3-án a pozsonyi várban, ahol a köz- társasági elnök jelenlétében Yoel Sher, Izrael állam nagykövete átadta a kihintetteknek a Yad Vashem-emlék- érmet. Könnyes szemmel ölelte meg egymást a két asszony, az életmentő és a megmentett.- Nem vártam ezt a kitüntetést. Amit tettem, nem azért tettem, hogy ünnepeljenek. Úgy éreztem ez a kötelességem. Boldog vagyok, hogy segíthettem. Ma sem tennék másként. S. Forgon Szilvia A gyanakvók rövidebb életűek Mindenki önző és csak magával törődik. A legtöbb ember kíméletlen. A legjobb senkinek se hinni! Lehet, hogy így van, de az is lehetséges, hogy nem. A „patkány-versenyben“, ahogy az amerikaiak a karrierért folyó hajszát nevezik, amelyben mindenki mindenki ellen harcol, lehet egy mákszemnyi hasznos cinizmus és pesszimizmus is. Azonban ha egy kicsivel több van belőle, tragikus is lehet. Egy alapos felmérés szerint a gyanakvás és bizalmatlanság jelentősen befolyásolhatja a vezető beosztásúak korai halálát. Ötszáz kiválasztott férfi és nő kérdőívet töltött ki, ezek alapján értékelték a megkérdezettek emberek iránti bizalmatlanságát. Például ilyen megállapításokat kommentáltak: „Az emberek lényegében becsületesek“, vagy az ellenkezőjét: „Veszély esetén mindenki csak saját magával törődik.“ Ezután a válaszokat bizalmatlansági fokuk szerint százfokozatú skálába osztották. Az első eredményeket 15 év után értékelték ki. Az ötszáz megkérdezett közül időközben 143-an meghaltak. Hároméves gondos elemzés után a tudósok kizárták az olyan eseteket, mint a véletlen karambol, alkoholizmus stb. és igazolódott előzetes feltevésük. ,,A különféle befolyások kizárása után megállapítottuk, hogy azok közül maradtak többen életben, akik nem voltak gyanakvóak“ - állapította meg Redford Williams pszichiáter. „A legbizalmatlanabbak húsz százalékának negyven százalékkal nagyobb az esélyük, hogy idő előtt távozzanak az élők sorából, mint azoknak, akik az említett skála másik végén helyezkednek el.“ De hogyan károsítja az egészséget a gyanakvás? John Beaufort pszichológusnak az a véleménye, hogy nem is annyira maga a bizalmatlanság a fő ok, hanem a gyanakvó emberek életmódja. „Valószínű, hogy akik nem bizalmatlanok, azoknak jobb a viszonyuk a környezetükhöz, ami a legjobb védelem a mindennapos bosszankodásokkal szemben“ — állapítja meg Beaufort. „A túlságosan gyanakvó embereknek is lehetnek széleskörű kapcsolataik, de azok nem hatnak rájuk megnyugtatóan. Ezért kevesebb a lehetőségük arra, hogy valakinek elmondják problémáikat, ha stresszhelyzetbe kerülnek. A krónikus stressz pedig előbb elviszi őket az élők sorából, mint másokat. Igaz az a szólásmondás, hogy: „Az elmondott öröm kétszeres öröm - az elmondott gond csak félgond!“ A Discover nyomán 1993. VII. 18. A TÖRTÉNELEMKÖNYVBEN NEM OLVASHATUNK RÓLA
