Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
993. VII. 11. • Hogy indult el Amszterdam felé, kinek a hívására?-Aradi Mária, a Holland Nemzeti Balett vezető balettmestere szólt, hogy próbáljam meg, és jött is a meghívás gyorsan. Itthoni balettmesteremnek, Dózsa Imrének is sokat köszönhetek, hiszen ő fedezett fel, ö vett ki a többi srác közül. Talán fantáziát látott bennem, azért kezdett el komolyabban foglalkoztatni. Ő adott bátorságot ahhoz is, hogy nemet mondjak a kartáncosi szerződésre és menjek inkább külföldre. Tizenkilenc évesen már nagyon keményen dolgoztam. Csipkerózsika, Giselle, Hamupipőke... Balanchine, Manen, Ashton koreográfiái. Három évig minden darab főszerepét én táncoltam. A baj csak az volt, hogy keveset fizettek és iszonyú rossz körülmények közt laktam. Úgy éreztem magam, mintha New Yorkban, a Harlemben fészkelnék arabok és feketék közt, a legveszélyesebb kerületben. De még ennél is jobban zavart, hogy akármilyen jól táncoltam is, én ott mindig idegen maradtam, engem sokkal keményebben kritizáltak, mint a hollandokat, nekem sokkal többet kellett nyújtanom, mint nekik. Persze ennek is megvolt az eredménye. Én nyertem el Az évad legjobb táncosa címet és a közönség is nagyon szeretett. Egyre gyakrabban hívtak fel telefonon, hogy mikor táncolok, mert ők az én előadásomra akarnak eljönni és a plakáton csak az áll, hogy ma este A hattyúk tava megy. • Szereposztás nélkül?- Igen, ez engem is zavart. Az első és a második évben még nem figyeltem erre, a harmadikban már én is furcsának találtam. Amikor szóltam az igazgatónak, kiderült: semmivel sem értékel többre, mint a nálam gyengébb táncosokat. Az ő szemében nem volt jó és még jobb, nála mindenki egyforma értéket képviselt. Az idegent... hogy is mondjam. .. szalonkommunisztikus felfogásával próbálta elnyomni. • Elnyomni? Akkor miért szerződtette?- Azért, hogy legyen egy embere, aki keményen dolgozik. Aki minden munkát elvégez. Nekem jól jött, hogy megterhelt, legalább megtanultam táncolni. A harmadik évben aztán, amikor hetedszer törtek be az odúmba, kértem az igazgatóságot, hogy segítsenek. Szerezzenek jobb helyet, hogy nyugodtabb körülmények közt élhessek, vagy adjanak egy kicsivel több pénzt, s akkor majd én magam keresek lakást, bent a központban. De nem kaptam sem anyagi, se másfajta támogatást, csak rengeteg ígéretet, hogy majd ez lesz, meg az lesz. Amikor elterjedt a híre, hogy otthagyom a színházat, kijött a tévé, hogy visszatartsanak. Mentek az igazgatóhoz, hogy megkérdezzék: kinek a hibája, hogy a színház vezető táncosa, aki húzza az igát és vonzza a közönséget, matracon alszik a város egyik legsivárabb részén. Mentegetőzések, szabad- kozások, mellébeszélések... éreztem, hogy mennem kell. A színtiszta klasszikából is kezdett már elegem lenni. Nagyon jó dolog, ha egy táncos ezt a fajta tudását, az ugrásait, a repüléseit, a forgásait is megmutathatja, ráadásul fénnyel a szemében, de egy idő után ezt is meg lehet unni. És a mosolygós hercegekért soha nem voltam oda, nem azért választottam ezt a pályát, hogy a Giselle-ben vagy A hattyúk tavában láthasson csak a közönség. • Frederick Ashton koreográfiáját, az Almot se hagyjuk ki.- Az is a klasszikus mozgásformákra épült. Én keményebb darabokra vágytam. Hogy csak egyetlen példát említsek: a Spartacusnak nagyon örültem volna. • Pesten az Operaházban már akkor is műsoron volt a darab.- Jöttem volna haza, hogy itt vagyok, szeretném, ha?... Nem, ha hívnak, mint most, akkor igen, akkor boldogan, de hogy magamat ajánljam?! Elmentem inkább Münchenbe, ott voltam vendég fix szerződés nélkül. Egy évig úgy táncoltam, azzal a tudattal, hogy ha elrontok valamit, akkor legközelebb másvalakit hívnak, nem engem. Tehát mindig, minden este a maximumot kellett adnom. Ha hibáztam, ott állt készenlétben a keletnémet fiú, akit amúgy is nyomtak. Ha csak úgy táncoltam, mint ő, akkor neki adták a következő előadást. Ahhoz, hogy visszahívjanak, nekem sokkal jobbnak kellett lennem. John Cranko koreográfiáiban, az Anyeginban és A makrancos hölgyben táncoltam a férfi főszerepet, amikor egy nap rámtelefonált valaki a szállodában, hogy volna egy ajánlata számomra. Vendégszerződés a milánói Scalába. Ilyenkor nem szabad gondolkozási időt kérni, menni kell, amilyen gyorsan csak lehet. Aki ismeri magát, az tudja, mire képes. Az előadásmódban, a szerepformálásban nincs verseny, csak a technikában. Az ugrásokat, a fordulatokat vagy megcsinálja a táncos, vagy nem, a művészi munka minősége azonban, egy adott nivó felett, az előadó személyiségétől függően többféleképpen is jó lehet. • Milánóban hogyan kötnek szerződést egy táncossal? Megnézik a videófelvételét és megmondják, kell-e vagy sem?- Épp gyakorlat volt, amikor először jártam az igazgatónál. Beálltam a rúd mellé, a többiek közé. Egy jó szemű igazgató gyorsan felméri, kivel van dolga. Lakást, szerződést és napidíjat adtak azonnal, ami az amszterdami állapotok után fantasztikus fordulat volt. • Operaénekeseknek a Scala a színpadok színpada. Egy baletttáncosnak mekkora rangot ad, ha ott lép közönség elé?- Fontos hely neki is, de az ő pályáján nem ez a csúcs, hanem a londoni Covent Garden és a Párizsi Opera. Amerikában pedig a Metropolitan. • S annak aki mind a négyet kipipálta, mi lehet a célja?- Hogy újra és újra visszahívják és még jobban táncoljon. Hogy igazi művészt faragjon magából. Nekem megadatott Párizs is, New York is, londoni szerződésem pedig meghatározatlan időre szól. Addig maradok ott, amíg jónak látom. • Milánóban milyen a repertoár?- Klasszikus, de nem kifejezetten orosz technikára épülő darabokkal. A legbonyolultabbak Nurejev nevéhez fűződnek. Milánóban a színpad sem olyan, mint másutt. Lejt. Elkezdek forogni és nem tudom, hol fogok megállni. • Nurejevtől, a szent szörnyetegtől, gondolom, mégis jobban tartott?- Mindenre felkészítettek, a lehető legrosz- szabbra is. Hogy kiabálni, káromkodni fog, és lezavar a színpadról, ha nem tetszem neki. A világ legellenszenvesebb pasija, mondta az igazgató, a legapróbb hibától is dühbe gurul. Közben olyan a technikája, hogy ha azt egy leningrádi képzettségű táncos meglátja, akkor azt mondja: menjen a fenébe, belőlem nem fog hülyét csinálni. Félelmetes lábtechnikát igényel, annyi lépést tesz be egy zenei periódusba, hogy a végén majd összecsuklik az ember. És akkor precíz legyél, finom és szabályosan táncolj - az én méretemmel. Százki- lencven centivel és hosszú lábakkal. Iszonyú nehéz, szédületes meló! Belül őrjöng és csapkod az ember, kifele meg úgy tesz, mintha élvezné az egészet. Megcsinálom a variációt jobbra, mert én mindig jobbra csinálom, erre odajön Nurejev, a Diótörőt próbáljuk és azt mondja: ő balra kéri. Fel akart bosszantani. Amikor rájött, hogy mondhat bármit, én nem borulok ki, szólt, hogy jól van, ne erőlködj, csináld úgy, ahogy megszoktad. Egyszerűen arra volt kíváncsi, hallgatok-e a szavára, hajlandó vagyok-e alávetni magam minden kérésének. Látta, hogy igen, és nem bántott. Úgy szólt hozzám, hogy tudtam: elfogadott. Később, amikor Párizsban találkoztunk, nem sokkal a halála előtt, már máshogy látta a világot. Az arroganciáját is elveszítette. • Carla Fraccitól, napjaink egyik leghíresebb balerinájától, a Scala sztárjától nem kellett félnie?- Ő volt az első partnerem a Scalában, mellette debütáltam a Giselle-ben. Nehéz eset ő is, de csak addig, amíg el nem fogadja az embert. Ha a maximumot kapja, nyert ügyed van nála, de ha rossz ujjal érsz hozzá, hatalmas balhét csap. Úgy kell őt emelni, hogy ne is érezze a fogásodat. Egy hónapunk volt az előadásra, de három hetünk azzal telt, hogy azt tanultam, hogyan kell megfognom a derekát. Alighogy hozzáértem, már szólt is, hogy állj, elég! Kétségbe voltam esve, hiszen a darab nem erről az egy mozdulatról szól, a többire meg csak öt napom maradt. Aztán mégis megcsináltuk, Carla pedig olyannyira megszeretett, hogy már a saját meghívásaira is engem visz magával. Ugyanaz a típus, mint Nurejev. A táncra tette fel az egész életét, ezért áldoz fel mindent. Maximumért maximumot vár. Bennem, úgy látszik, emberére talált, én pedig boldog vagyok, hogy ugyanabban a sorban állok, ahol ő. • Hogy tervezi, meddig marad ebben a sorban?- Hét évet adtam még magamnak, aztán kész. Befejezem^^^^ ról szól, de tovább nen^^^^^ lesz. Én nem akarok az őrületnaSi^^^^ ni, mint annyi sok pályatársam, én^^^^ ésszel szeretnék majd tovább élni. A kinti színházi világban amúgy sem könnyű. Rengeteg-az ocsmány ember, nehéz köztük talpon maradni. Minél magasabbra jutsz, annál inkább gyilkolnak. A végén már doppingolni kell magad, hogy legyen erőd színpadra menni és olyan alakítást nyújtani, amire nem mondhatnak mást, csak azt, hogy bravo! Nu- rejevet is rengeteg támadás érte. Lehurrogták, szapulták, kegyetlen dolgokat követtek el ellene. • ön mit tapasztal, gáncsoskodnak már az ellenlábasai?- Egészen keményen, igen. Nem adják át a neked szóló üzeneteket, nem kapsz próbát, nem szólnak hozzád, állandóan pofákat vágnak. .. így kezdődik. Hibázol egy picit, s másnap már az egész színház arról beszél. Ül valaki a kulisszák mögött és hangosan, nagy szájjal a hibáidat számolja. Nem véletlenül hisztiznek a nagy sztárok, én már rájöttem, miért van ez. Ha nem csapsz patáliát, ha nem félnek tőled, legyűrnek, bekebeleznek. Ha megtapsolnak, sikered van, azonnal rohanj az igazgatóhoz, ez íratlan szabály. Menj és dühöngj, elégedetlenkedj, tálald ki neki, hogy mit akarsz és minden kérésedet teljesíti. Nézd meg a padlót, mondd, hogy nem jó, azonnal cseréljék ki, különben nem táncolsz, varrják át a kosztümödet fél órával az előadás előtt, kérj másik öltözőt, küldd a fenébe az igazgatót... csak így lehet, különben észre sem vesznek. • Az véletlenül sem történhet meg, hogy az igazgató küldi el a sztárt?- Nem, hiszen üzlet vagy neki. Pénzt jelentesz számára, telt házat s neki éreznie kell azt is, hogy ha harap, akkor te visszaharapsz. Mert ha nem ezt teszed, abban a pillanatban a fejedre ül, és véged. • Farkastörvények.- Ebbe lehet beleőrülni, nem a rongyrázásba. Mert az is van gazdagon. Parti, vacsora, parádé. Vége az előadásnak és Jaguár vár sofőrrel a művészbejáró előtt. Palotába visznek, fényes étterembe, ahol állva tapsol a város összes előkelősége. A milliomosok hada, akiket nem is a tánc érdekel, hanem a művész. Meg kell hívni őt egy divatshow-ra, fogadásra, hogy még jobban mutasson a csillár, a terítés, a márvány, a kerámia, a szőnyeg és a nercbunda. Szomorú világ ez, amelyen csak mosolyogni lehet. Eleinte gyomorrontásfélét éreztem, ahogy ott nézelődtem, jó ideje azonban már csak nevetni tudok rajtuk. Ott ül az asztalnál Giorgio Armani, a világhírű olasz divatdiktátor... össze-vissza beszél, nincs egy értelmes szava és a többség, sajnos, rá hasonlít. • A „londoni szín“ mivel kezdődött?- New Yorkban táncoltam a Royal Balettel és akkor kaptam meghívást a Covent Garden- be. Mihail Barisnyikovval a Don Quijote előadása után találkoztam. Jött, hogy megnézze a darabját, az igazgatónak meg volt annyi esze, hogy nem arra az előadásra hivta meg, amelyen az egykori Bolsoj-sztár, írek Muha- medov táncolta a címszerepet, hanem én. Muhamedov ugyanis fütyült a megadott lépésanyagra, ő nem a barisnyikovi koreográfiát táncolta, hanem a maga változatát. Azt pedig, ugye, Barisnyikov jobb, ha nem látja, mert óriási balhé lesz a végén. De az igazgató azzal is a kedvében akart járni, hogy azt mondta rólam, én sem voltam aznap a legjobb formában. Barisnyikov erre odajött, félretolta öt és azt felelte: nincs semmi baj, nekem nagyon tetszettél. Egyébként nehéz koreográfia ez is. Nurejev alkotásait a finomságok, az apróságok teszik bonyolulttá, Barisnyikov munkáit az akrobatika. Az ő technikája egy légtornász csúcsteljesítményét követeli meg. Barisnyikov a tánchoz való hozzáállásában is különbözik Nurejevtől. Misa lazábban, hidegebben veszi a dolgokat, ő inkább a pénzre hajt, nem annyira szerelmese a hivatásának. Nurejevet semmi sem érdekelté, csak a siker, hogy körbehordozva éltessék. Barisnyikov töpreng, tervez, kalkulál. Neki a tánc elsősorban üzletet jelent. • Nurejev és Barisnyikov után kivel szeretne dolgozni?- Béjart-ral. Ez nagyon régi vágyam, de nem erőltetem a dolgot. Ki kell várnom, hogy észrevegyen, felfigyeljen rám. Én nem írhatom meg neki, hogy boldoggá tenne, ha meghívna egy produkciójába. Az én pozíciómnak ilyesmi nem tenne jót. • De ha most itt ülne mellettünk Béjart is, melyik előadására hívná meg?- A Spartacusra. Nem a Rómeó és Júliára és nem az Anyeginra, pedig mindkét darabot nagyon szeretem, hanem a Spartacusra. A zenéje, a koreográfiája, a hangulata miatt. És talán azért is, mert ebben a szerepben érzem a legeslegjobban magam. • Nyáron hol táncol, melyik részén a világnak?- Milánóban A hattyúk tavában, New Yorkban a Csipkerózsikában, Veronában a Spartacusban, aztán ismét London következik, ahol Habsburg Rudolfot táncolom majd egy nagyon nehéz koreográfiában. Tizenhárom duett, van benne és hat variáció. Ez nemcsak tánc - kőkemény munka is. Szabó G. László I Sólymost holtán variációi Lendületben Világhírű színpadok világhírű táncosa. Albert herceg a milánói Scalában, Don Quijote a londoni Royal Balettnél, A hattyúk tava Hercege a New York-i Metropolitanben. Nurejev dicsérte, Barisnyikov dicséri, Carla Fracci a legjobb partnerének tekinti. Solymosi Zoltán huszonöt évesen vendég Júdás, vendég Thybalt, vendég Spartacus a budapesti Operaházban. Balettintézeti vizsgakoncertje után, 1987-ben szamárlétrát toltak elé és türelemre intették. Elment. Előbb nyugatra, aztán még nyugatabbra. Ma a világ egyik legnevesebb balettügynökségétől kérik ki, hogy olykor-olykor a magyar közönség is láthassa. Tizenhét évesen ugyanis, amikor az Operaházban kartáncos lehetett volna, Amszterdamban már magántáncosként ünnepelték. Három év a Holland Nemzeti Balettnél, majd München, Milánó, Párizs, Palermo, Verona, London és New York következik. Nagy ívű karrier nagyszerű szerepekkel, s ami láthatatlan: nagyon sok munkával és rengeteg lemondással. „Ez nemcsak tánc... “ (Helyey Zsuzsa felvétele)
