Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-11 / 27. szám
gj vasárnap 0 0 0 i3. VII. 11. Az ország többi vidékéhez hasonlóan égető gondokkal küszködnek a rozsnyói járásban élő emberek is. De hát miért éppen ez a vidék lenne kivétel, ahol a termőföld minősége meg sem közelíti a déli járásokét, s a gyér iparból is alig maradt talpon valami? Jószerével csak a gombaszögi mészgyár látszik túlélni az országos gazdasági összeomlást. Egyelőre még üzemel a kuntapolcai gyár, igaz, innen is bocsátanak el munkásokat, a horkai papírgyár helyén maradt romhalmaz pedig a negyvenéves „vidám menetelés“ szimbóluma is lehetne. Talán a Mölnicke, bíznak sokan a svéd tőke erejében, ám ebben is sokan csalódtak. Újabban a Rozsnyó melletti bánya került végveszélybe, pedig a krivojrogi, vasércet alig tartalmazó szállítmányokat az itt bányászott érccel dúsították valamikor. Hírlik, zsírkő-készleteket találtak a közelben, de hát hol van az még! A bányászoknak addig is élniük kell valamiből. A lubeníki magnezitüzem is csökkent kapacitással dolgozik, s amúgy is csak a Murány- és a Túróc-völgyből járnak ide dolgozni. Káromkodnak a földművesek is: a nafta literje többe kerül, mint a tejé, a vetőmag beszerzése pedig feketepiaci ügyeskedésre készteti a szövetkezeteket. Aki maga próbálkozik a földdel, jó, ha a családjának megtermeli a betevőt. Piac? Káromkodva mondja egy páskaházi parasztember: fél éve nem fizetett a rozsnyói vágóhíd a leadott bikáiért. Azóta, uram bocsá’, a megevett hús ürüléke a tengerben úszik valahol... Krajcártalanul Ugyan ki figyelne oda ilyen helyzetben egy járási lap megszűntére? Pedig a Krajcár, amelyet két lelkes fiatalember szerkesztett, a vidék lakóinak íródott. Minden kis faluba eljutott, s minden számában izgalmas témákkal foglalkozott. Igaz, gyakran olyanokkal is, amelyek méltán vívták ki a helyi kiskirályok, a hatalmukat a privatizációba menekítő volt kommunista alvezé- rek nemtetszését. A kulturális minisztérium támogatásának megszűntével a Krajcár is ebek harmincadjára került, hasonlóan a többi dél-szlovákiai regionális sajtóhoz. Nyugodtan alhatnak az újdonsült urak, immár nem kerülnek pellengérre szűkebb régiójukban, ahol mindenki ismeri őket. Klinko Róbert, aki a lap egyik szerkesztője volt, lemondóan legyint:- Utánunk a vízözön. Most már nem találunk vállalkozót, aki segítene, hiszen az adóbevallást rég leadták, s most már nem olyan adako- zóak, mint tavaly év vége felé lettek volna. A kiadói jog napokon belül megszűnik, nagyobb összegre nincs kilátás. Még abban bíztunk, hogy a Rákóczi Szövetség által a Rozsnyói járás magyarságának adományozott ötmillió forintból nekünk is jut, de nem így történt. Számítógépeket vásárolnak rajta az iskoláknak.-Hány példányban jelent meg a Krajcár?-Állandóan növekedett a példányszáma. Átlagosan 1800 példányban kelt el, de a vége felé 1900 példányra tornásztuk fel. Ez tavaly novemberben volt, akkor jelent meg utoljára. Igaz, még egy karácsonyi számot összehoztunk, de ez már csak afféle ráadás volt. Idén januárban alapítottunk egy közművelődési egyesületet, s ez az egyesület megkapta a számítógépet is, amivel dolgoztunk. De most már semmi sem lesz az egészből, mert újra kellene regisztráltatni a lapot.- S mit kaptak a járás magyar lakosai a Krajcár helyett?- A régi jó Zora Gemerát, illetve annak magyar mutációját. Beindult ugyan a Rozsnyói Újság márciusban, de az csupán városi lap, tehát csupán a rozsnyóiakhoz szól, egyébként is vékonyka, mindössze négyoldalas. Bizony, vékonyka, s eléggé tartalmatlan, hogy ne vessük el túlságosan Tóth Sándor: Kritikus a pedagógushiány... Fábián Edit: A kisiskolákat kell támogatni... (Méry Gábor felvételei) a sulykot. A március elsején kiadott első számban Imrich Ondrésik polgármester beköszöntőjét olvassuk, aki fájlalja, hogy a polgárok érdeklődése megcsappant a közügyek iránt. „A magyar Krajcár megszűnése után egy űr támadt - ezt a hiányt hivatott a Rozsnyói Újság pótolni.“, írja a polgármester, aki bizakodik, hiszen „Útjára indítjuk hát a Rozsnyói Újságot szlovák és magyar nyelven. Meggyőződésem, hogy széles olvasótábora lesz, ahol városunk lakosságának a véleménye, meglátása találkozik“ A kisiskolák elsőbbsége Az ötmillió forint valójában csupán két és fél, azaz, ennyi használható fel belőle. A többi lekötve kamatozik. Az összeg még így is több a semminél, mindenesetre sokkal jelentősebb, mint a Szlovák Kulturális minisztérium százharminc milliós támogatásának az a része, amelyet a főokosok a vegyes lakosságú területek intézményeinek szántak, ki tudja, milyen kvóta, milyen elosztási elvek alapján. A központi sajtó, a könyvkiadók, a színházak és az országos intézmények megkapták a magukét, a többi, ki tudja, hová csordogált... Az oktatásügy, pedig, mint ismeretes, leginkább a templom egeréhez hasonlítható. Így aztán nem csoda, ha Rozsnyón úgy döntöttek, az összeg jelentős részét a kisiskolák támogatására fordítják. Fábián Edit, a Csemadok Területi Választmányának dolgozója szerint is kár, hogy a Krajcár megszűnt, de vannak ennél égetőbb gondok is.- Tulajdonképpen még nincs pontosan eldöntve, ki mennyit kap, megalakult a kuratórium, amelyben képviselteti magát az önkormányzat, az egészségügy, az oktatásügy, a kultúra, az egyház, egyszóval minden terület. Az alakuló ülésen itt volt Entz Géza is, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke. Már ekkor, a kezdet kezdetén konszenzus alakult ki, aminek lényege, hogy a kisiskolákat kell leginkább támogatni. Igaz, ez a minisztérium feladata lenne, de hát tudjuk, milyen a helyzet ezen a téren, ők csak a pedagógusok fizetését tudják garantálni, azt is az ismert módon. A kuratórium döntése alapján a két és félmillió forint 80 százalékát kapja az iskolaügy. 10-10 százalékát az egyház és a kultúra. Az egyházak közül főleg a református és az evangélikus egyház nyújtott be sok igényt, hiszen az ő templomaik vannak leginkább pusztulóban. Három templom tatarozására esett a választás: a páskaházi református, az ardói evangélikus és a lekenyei református templomra.- S a kultúrának szánt tíz százalékot mire fordítják?- Nemrég megalakult a Pákh Albert Társaság, ők nyújtottak be igényt. Egy helytörténeti és kultúrtörténeti kiadványt szeretnének megjelentetni.-S a sajtó? Nem fáj a szívük a Krajcárért?- Nem volt rossz a kiadóvállalat ötlete, ami sokáig napirenden szerepelt, de hát mi azt nem tudjuk teljes mértékben felvállalni. Katasztrofális pedagógushiány Tóth Sándor, a rozsnyói magyar alapiskola igazgatója szintén méltányosnak tartja, hogy a Rákóczi Szövetség által felajánlott összeg nagy részét a kisiskolákra fordítják. Mint elmondja, először is a pelsőci iskolán szeretnének segíteni, mivel az, a különválás után szertárak nélkül maradt, tehát felszerelésre van szükségük. Ezenkívül számítógépeket terveznek vásárolni a járás kisiskoláinak. A képzést Kovács Zoltán almási iskolaigazgató tartaná.- Igaz a hír, hogy Kőrösön újraindítják a kisiskolát?-Már tavaly tervbe lett véve, s akkor 1-3 osztállyal számoltak. Gyerek is lett volna, tanító is, a tanügyi igazgatóság is támogatja a dolgot, csak hát nincs pénze az önkormányzatnak, hogy rendbe hozza a kritikus állapotban lévő ebédlőt. Anélkül pedig a higiénikusok nem engedik az iskola megnyitását. Ha az önkormányzatnak sikerül valamilyen megoldást találni, elvileg semmi akadálya, hogy megnyíljon, az óvodával egy épületben.- Milyen a helyzet a járás kisiskoláival?- Kritikus a pedagógushiány. A tanítónők átlagos életkora például negyvenöt év. Ahelyett, hogy új kisiskolák nyílnának (ez egyedül Kört- vélyesen sikerült), veszélybe kerül több kisiskola, például a lekenyei, a görgői, szilicei, kecsői, krasznahor- kai, mert kiöregednek a tanerők. Emellett anyagi gondok is szorongatják az oktatásügyet. A járás iskoláinak mintegy tízmillió korona értékben halmozódtak fel a kifizetetlen szállítólevelek, nincs pénz szénre, tanszerekre. A mi gyerekeink például az Együttélés plakátjainak hátlapjára rajzolnak rajzlap híján. A gimnáziumban pedig a gyerekek festették ki az osztályokat. 4:l-es rozsnyói arány A Csemadok-évzáró közgyűlésén elhangzott egy riasztó adat, amely szerint a város magyar ajkú gyerekeinek mintegy 50 százaléka szlovák iskolába jár. Egyesek szerint még ez sem tekinthető hitelesnek, s az arány még rosszabb. A négy szlovák nyelvű alapiskola mellett egyetlen magyar alapiskola van, igaz, ez jó hírnévnek örvend, az idén is rekordot döntöttek az első osztályba való behatásnál. Az iskola vezetése mindent megtesz azért, hogy korszerű módszerekkel, nívós oktatásban részesülnek a gyerekek. A Zsolnai-módszer például jelentősen hozzájárult, hogy sok magyar szülő tétovázása a magyar iskola javára billenjen, mindemellett a németen és angolon kívül latinul is tanulnak a gyerekek. Mint Tóth Sándor elmondja, a Zsolnai-módszer egyáltalán nem olcsó mulatság, önerőből, megfelelő segédeszközök híján nem is lehetett volna bevezetni. Szerencsére jó a kapcsolatuk a szerencsi gimnázim- mal, akik vállalták, hogy nyolc éven keresztül állják az oktatási csomag költségeit. Jó a kapcsolatuk az egyházzal is, s az iskolán kívüli tevékenységnél említést érdemel néhány rendezvényük. Tavaly például a kazincbarcikai iskolával együtt játszónapi foglalkozást tartottak, ahol bábkészítést, papírhajtogatást tanultak a gyerekek, de volt hamisítatlan kemence is, s a legügyesebb nebulók oklevelet kaptak. Az almási vadászházban tehetséggondozó tanfolyamot szerveztek, az idén nyáron pedig 15 tanulójuk megy Budapestre tehetséggondozó táborba. Hogy mikor áll be végleges fordulat a rozsnyói magyar szülők gondolkodásában, hogy a fönt említett ötven vagy annál is nagyobb százaléka anyanyelvi sikolába írassa a gyermekét, nem tudni. Mindenesetre nem az oktatásügyi minisztérium által erőltetett alternatív iskolák jelentik a megoldást, hanem a felismerés, amit már századokkal ezelőtt megfogalmaztak az orruknál tovább látók: tanulni igazán csak anyanyelven lehet. S mert minden mindennel összefügg: a jelenlegi gödörből kimászni, nevezzék azt gazdasági recessziónak, politikai átmenetnek, rendszer- váltásnak, akárminek, csak kiművelt főkkel lehet, nem összezavart identi- tású, se ide, se oda tartozó új generációval. Rozsnyón és környékén is. Kövesdi Károly Egykori munkatársam - irodalmi nyelven szólva - a szesz rabja lett. Olyannyira, hogy reggelente reszketett a keze mindaddig, amíg az első pohárkát le nem hajtotta. Akkor mintha újjászületett volna... így születgetett újjá nap mint nap. Munkatársam újjáéledése úgy délig tartott. Addigra a néhány pohár bor megtette a hatását. Részesült szóbeli és írásbeli dorgálásban, majd miután a fegyelminek se lett foganatja, leváltották szakszervezeti és osztály- vezetői tisztségéből. Ebbéli elkeseredésében azután még gyakrabban nézegette a pohár fenekét és délutánonként íróasztalára borulva jókat szundított. Elbocsátani nem lehetett, mert az osztályon ő volt az egyetlen párttag és távozásával ugye meggyengült volna a párt munkahelyi befolyása. Maradt hát az elvonókúra. Egyszer szép csendben eltűnt és csak néhány hét múlva tért vissza. Most már valóban újjászületve.- Poharat többé a kezembe nem veszek! így szólt a fogadalom. S valóban. A vizet is (amit gyógyulása előtt soha nem ivott) a csapból tenyerébe csorgatva itta. Igaz, most se gyakran, mert továbbra is vallotta, hogy attól a légcső könnyen berozsdásodhat. Itallal nem is kínáltuk még név- és születésnapok alkalmából se, nehogy kísértésbe essen. Csodáltam akaraterejét. Történt azután, hogy egy napon munkatársnőnk szomorú ötvenedik születésnapját ünnepelte. Hidegtálaktól, tömény italoktól és boroktól roskadozó asztalok. Magnó, zene, tánc, egyre fokozódó jókedv. Ahogy ez már az ifjúság búcsúztatásakor dukál. Munkatársam velem szemben ült, előtte csésze. Néha a szájához emelte és kéjelegve hörpintett belőle. Micsoda önmegtartóztatás kell ahhoz, hogy ekkora kísértésnek ellenálljon! Míg körülötte valósággal folyt a bor, a pálinka, ő a feketéjét szürcsölgeti. Mégis gyanút fogtam. Mert hát a szemben ülő kollégám szeme egyre fényesebben csillogott. Kezembe vettem a csészéjét s abban eredeti cseresznyepálinka illatozott. Ránéztem és ő elmosolyodott.- Talán valami baj van? - kérdezte.- Hát a fogadalom? - kérdeztem vissza.- Miért, talán megszegtem? A csészére pillantva megadtam magam. Fogadalomszegés valóban nem történt. Pohárhoz azóta se nyúlt... zs. 1. A déli forróságtól áthevült villamos utasait erélyes hang zökkenti ki bá- gyultságukból.- Bácsika, üljön le! Egy fiatal kínálja helyét az épp felszálló idősebb embernek. Előzékenységét oly kihívóan adja közhírré, hogy az utasok valamennyien a hang irányába fordulnak. A bácsika szabódik. Köszöni szépen, nemsokára úgyis leszáll. A fiatal azonban erélyesen vállon ragadja, és akarata ellenére próbálja őt leültetni. Az udvariasság áldozata ellenkezik.- Miért erőszakoskodik, fiatalember? A fiatal meghökken. Elengedi az emberke vállát. Tétován körülnéz, mint a színész, aki belesült szerepébe.- Csak azért, nehogy az újságba kerüljek a megőszült apáikat nem tisztelő mai fiatalok elrettentő példájaként! E monológ után diadalittasan járatja körbe tekintetét, várva a hatást, vajon sikerült-e a színészi rögtönzés. A közönség tapsa azonban ezúttal elmaradt. zs. 1.
