Vasárnap - családi magazin, 1993. június-december (26. évfolyam, 23-52. szám)
1993-07-04 / 26. szám
■CZM hangosabb néha a hallgatás is, lagas gőgöd tornyába zárva azt hitted, hogy hallgatni könnyebb, magányod nyirkos védfalából önkínzó, rideg börtönöd lett, lórázra vert, leláncolt ebként nyüszítesz most dacos haraggal, jszakáid sötét vermében hasztalan viaskodsz önmagaddal, iem menekülhetsz a szavaktól, kísértenek, akár az átok, lorán ért gyümölcsként elhullik alig megízlelt ifjúságod, orsod: ez az egyetlen élet, s véges a napok, évek száma — zólj, kiálts hát, mert nincs jogod rá, hogy belehalj a némaságba, orsod: ez az egyetlen élet, *ideje végre, hogy kilábolj láncéiként rád fagyott közönyödből, magad szőtte anarchiádból, • mint az űrben az égni vágyó csillagok is mind megtalálják i nekik rendelt csillagképet, pályájuk galaktikáját - i külön fénylők önelégve meteorként a földre esnek lasztalanul, nyomtalanul — ideje neked is megkeresned élektől lélekig az utat, a szívekhez vezető ösvényt, ildjon föl éltető füzénél a megtartó, teremtő közösség, iá szólnia rendelt a sorsod, igaz őrzője légy e kornak anúja légy, felelni tudj, ha majd egykor vallat a holnap, re engedd, hogy fertőzze lelked különc becsvágy, kétes dicsőség: iontsa ki szívedben a verset megfontolt férfifelelősség, ined kell már, amit vállaltál, vallanod kell, bármi is vár rád: nagányod porrá égett üszkén építsd fel hited Déva várát, hittel építsd jövő honunkat: az új, tiszta Emberi Rendet, níg önlelkedben a harmóniát naponta újra meg újra megteremted. (Pogány imádság, 1965) sán. Középiskoláit Kassán, majd Királyhelmecen * majd magyar-szlovák szakos pedagógusként elején, alapítója a Forrás irodalmi színpadnak és Dal- és Táncegyüttes igazgatója, a szlovák irodalom íem bölcsészkarának magyar tanszéke volt. Arcképünk tükörben (1986). r ban (Méry Gábor fotoreprodukciója) isfay Edit Mert hát az lett. Sohse látták azelőtt egymást, de az az ügyetlenség annyira bántotta a barátomat, hogy Vácon a püspöki kertésznél csokrot csináltatott, s amikor visszatértünk, odavitte a hajón a leánynak. Megismerkedtek. Karácsonykor elvette feleségül. Boldogok. Ebből csak azt magyarázom ki, hogy valami láthatatlan fonál köti egyik-másik embert egybe, ha nem is ismerik egymást. A fonál lehet mérföldekre nyúló, de egy napon, amikor találkoznak, csomót köt rá az égi kéz, s azt a csomót el nem oldhatja többé tán még a halál se. Tisztelt Kisasszony, én érzem, hogy bennünket is köt egymáshoz ilyen fonál. Éreztem ennek a fonálnak a megrezzenését, amikor Kegyedet megláttam. Már meg van kötve rövidre, csomóba. A helyzetem most olyan, hogy kerülnöm kellene Kegyedet, de nem kerülhetem. Nincs álmom más, csak Kegyed. Nem tudok másra gondolni, csak Kegyedre. Boldog vagyok, ha látom. És boldogtalan, ha azon tűnődöm, hogy nem ragadja-e el a reményeimet valami gonosz véletlen? De ez nem lehet, nem! Az idő igazolni fog engem. A sorsunkban van valami közös. Mi együtt fogunk átszállni az életen, mint két együtt szálló madár, amelynek útja egy. Mondja csak a levelemre maga is: Elpirult. A szeme megragyogott. — Éz nekem szól! - mondotta boldogan. Másnap vasárnap volt, borongós, esőre készülő, de dél felé eloszlottak a felhők, s meleg sugárral kedveskedett a Nap. A fiatalember fölöltözött délután ünnepi feketébe. A lábán lakkcipő ragyogott. A nyakában pillangósra kötött fehér selyemnyakkendő lebegett. A kezében vékony ébenfapálca. így ment ki lóvonaton, omnibuszon és gyalog a zöldbe, és megkereste a házat. Ódon és kis sárga ház volt az. Szinte elmerült a bokrok és fák lombjainak zöldjében. Az ablakokban a Szív utcai két bimbós muskátli. A kerítés mellett sárgavirágos ribesz aureák. Az udvaron vagy három virágágy: tulipánok és szélrül íriszek. Hátrább fenyőfák és egy öreg hársfa közöttük. Az országút fehér porától olyanok voltak a bokrok, mintha deresek volnának. A fiatalember megigazgatta a nyakkendőjét, s bekémlelődött. Az udvaron ugyanazt az öreg cselédet látta, akit már jól ismert. A cseléd kék asztalterítőt vetett a szélső fenyőfa árnyékában a kerti asztalra. Uzsonnaidő volt. A fiatalember elsétált egynéhányszor a ház előtt s gondolkodó arccal pörgette elegáns fekete pálcáját. Közben-közben újra bekémlelődött. Aztán még-messzebb elsétált és ismét visszatért. Öt óra tájban női társaságot látott a kerítés bokrain át bent az uzsonnaasztalnál. Az ismerős kövér asszony olyan krinolinban, hogy tizenkét csirkés tyúk megfért volna alatta, aztán a leány és két félgyászba öltözött hölgy, mindkettő sovány és magas. Gárdonyi — Ostoba! Mély tisztelettel, mély érzéssel, Budapest, Zöld-udvar. Nyéky Ábel. ‘ Letette a tollat. Mosolygott. Várta, hogy megszáradjon a tinta. Aztán még egyszer elolvasta a levelet, s elkomolyodott.- Ez a levél hosszú és túlságosan bizalmas. összetépte. írt egy rövidebbet. „Tisztelt kisasszony! Én az a fiatalember vagyok, aki minden reggel és minden délben ott őgyeleg a Kegyed ablaka alatt. Napestig is ott ögyelegnék, de munkából élek: könyvkereskedő vagyok, — most még csak segéd. Remélem nem olyan foglalkozás, amelyre Kegyed megvetően néz.“ Ez a levél meg nagyon is száraznak érzett. írt egy harmadikat, negyediket, végül lecsapta a tollat, s föl-alá járt a szobában.- Megbutultam? Vagy mi lelt, hogy egy rongy levelet nem tudok megírni? Gondolkodjunk csak nyugodtan! Másnap korán reggel vett öt szál fehér nárciszt a Városháztéren, s kiment ismét az első omnibusszal a Kétszív utcába. Az ablakot zárva találta. Először azt gondolta, hogy alusznak. De csakhamar látta, hogy a kárpit helyén a belső fatáblák fehérlenek és a virágcserepek sincsenek ottan. A fiú megdöbbent. Elutaztak? Vagy elköltöztek? A házbelieket már ismerte. Tudta, hogy egy öreg cseléd lakik a kisasszonnyal meg még egy lakó van a házban, egy német hivatalnokféle. A németnek szeplős, pufók felesége van és egy tizennégyéves fia, aki iskolába jár. De még a kutyát is ismerte. Egy borzas kiskutya szokott kicsaholni a kapunyíláson, olyan mérgesen, mintha legalábbis a magyar koronakincseket bízták volna rá, hogy őrizze. Azt is tudta, hogy a kiskutya azon a héten nyakig megnyíródott. A fiatalember nyugtalanul járt föl és alá. Végre is elment. Délben aztán a szokott időben visszatért. Az ablakon semmi változást nem látott. Darabig csak állt ott és gondolkodott. Mintha bátorságot gyűjtött volna a levegőből. Végre is a kapuhoz ment és benyitott. Csak épp hogy szétpillanthatott az udvaron; csak annyit láthatott, hogy az udvar tele van leánderrel, - a leánderek még szennyesek a téli pihenőjük porától. A következő pillanatban a kiskutya ádáz mérgesen rohanta meg, s különösen a nadrágjára haragudhatott a fiatalembernek, mert azt igyekezett róla leszedni. A fiatalember zavarodottan húzódott a kapu mellé. Bot nem volt nála. A lábát mozgatta hát a kétöklömnyi kis oroszlán felé. Annak se kellett több: most már a cipő orrának fordult, hogy a fiatalember feléje rúgott, tüzet, lángot hányt, és ugrált, mint a hörcsög. Végre is kilépett a német asszony, és az ölébe kapta a mérges kiskutyát: betakarta a fejét a kötényével. Aztán kérdőn nézett az ifjúra.- Kiadó lakás van itt ugye? — kérdezte a fiatalember.- Nem van - felelte az asszony.- Hát ez? (A zárt ajtóra mutatott.)- Ez nem van kiadni.- Hát nem költöztek el?- Ja-ja, - felelte az asszony. - Csak elmenni Sommerwohnung, nyárálni. S hátat fordított. Visszatért a szobájába. A fiatalember tanácstalanul állott az udvar közepén. Szeretett volna még valamit kérdezni, de a kis oroszlán dühösen csaholt az ajtó mögött. Megfordult hát és a fehér ajtóra nézett, amelyen a leány szokott bejárni. Az ajtón elsárgult névjegy volt látható. A fiatalember szinte fölfalta a szemével a rányomtatott nevet: ÖZV. KARDOS JÁNÖSNÉ De ónnal írt apró betűs szavak is látszottak a névjegy alján: BUDA, LIPÓTMEZEI ORSZÁGÚT 26. VILLA. Nagy József illusztrációja A leány aznap is rózsaszínű ruhába volt öltözve, de batiszt ruhába. A haja le volt eresztve kétágba magyarosan. Akkor az volt a divat.- Milyen szép! Milyen tiszta! Mint azok a tulipánok, mint azok az íriszek, - mondotta magában a fiatalember. És elmerengve pödörgette kenderszínű vékony bajuszát. A leány az út felé fordulva ült. Egyszer ahogy fölnézett, megpillantotta a fiatalembert. A szeme örvendő csodálkozással szegeződött reá. Elpirosodott, s elkomolyodott. Azontúl csak lopva pillantott feléje. Napnyugtakor a vendégek elmentek. A két hölgy elkísérte őket csaknem a Szép juhásznéig. A fiatalember az út túlsó felén haladt. A leány egyszer se tekintett vissza. Aztán visszatértek. A fiatalember is. És ahogy a fiatalember kísérte őket, egyre azt mondogatta magában:- Milyen szép! Milyen bájos! Csak két szárny kellene a vállára, s fölrepülne az égbe! Amikor a két hölgy bement a villába, a fiatalember az út túlsó felén maradt. A leány bevonta a kis rácsos kaput, s a fiú felé pillantott. A fiú ott maradt. Negyedóra nem telt belé, a leány a bokrok levelét tépegetve sétált a kapu felé. A kapuban megállt, s nekitámaszkodott a kapufélfának. Mintha mondta volna: i- Várlak! Már akkor homályzott az est. A felhőkön hamvadozott a piros- ság. Csendesség volt, csak a mező bogárlakói zenélték esti dalukat. A fiatalember igazított a nyakkendőjén, s átlépett az úton. Remegő kézzel emelte meg a kalapját:- Szabad jóestét kívánnom? (Folytatjuk)
