Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-05-16 / 19. szám

Vasárnap r » 9 GÖ MÖRI FALUCSKÁRÓL ELNEVEZETT ALAPÍTVÁNY A simonyi templom tornya óvón emelkedik a kis magyar falu fölé Mérv Gábor felvételei S imonyi - e kis gömöri falu ma már nem ismeretlen Dél- Szlovákiában, de a határo­kon túl sem. Május kilencedikén volt éppen három éve, hogy e község lakosainak köszönhetően létrejött a Simonyi Alapítvány, a szlovákiai önálló magyar felsőoktatás elősegí­tésére. Az alapítvány ismertté tette a falut, de vajon változott-e más is az elmúlt három év alatt? A magyar határ közelében fekvő községnek mintegy 470 lakosa van, 10 kivételével mindannyian magyar nemzetiségűnek vallják magukat. Kétosztályos kisiskolájában a gyere­kek magyarul tanulnak, református templomában magyarul hirdetik az igét. A kézbesítő a legtöbb család postaládájába magyar lapokat tesz: az Új Szót, a Gömöri Hírlapot, a Szabad Újságot... Talán nem is véletlen, hogy éppen ebben a köz­ségben karolták fel a „ügyet“. Akkor lelkesek, bizakodóak voltak. Milyen az emberek hangulata ma? - tettük fel a kérdést a községházán Vincze István polgármesternek és helyet­tesének, Bőd Lászlónak, aki egyben az Együttélés és a Csemadok helyi szervezeteinek elnöke is.- A hangulat, akárcsak a környé­ken és az egész országban, nem a legjobb - válaszol a polgármester. - Egyre nehezebb a megélhetés, egyre rosszabb az emberek anyagi és szociális helyzete. Nálunk is sok a munkanélküli. A falu lakosságának többsége a helyi szövetkezetben dolgozik, melynek jövője szintén bi­zonytalan. Magánvállalkozásba ke­vesen fogtak. Néhányan kivették a földjüket a közösből, azon gazdál­kodnak, ketten vegyeskereskedést, ketten presszót nyitottak. Egy vállal­kozó köfaragással foglalkozik. Ez minden. Úgy látom, nincs az embe­reknek kedvük és merszük. Féltik az anyagi biztonságukat és félnek az önálló vállalkozással járó munkától meg felelősségtől. Csendes falu Simonyi. Talán tú­lontúl csöndes. Fiatalokat alig látni az utcán. Igaz, 15-20 évvel ezelőtt sokan elköltöztek innen, s ezáltal a népszaporulat is csökkent. Most főleg idősek élnek a községben. Ók is évről évre kevesebben. De 1989 után mintha mégis változott volna valami: néhányan megtalálták a visszafelé vezető utat, új házak épültek, egy egész utca. Ha munka­lehetőség is lenne, még többen visz- szajönnének - állítja a polgár- mester.- Hiányoznak a fiatalok - mondja Bőd László. - Tíz-tizenöt évvel eze­lőtt más volt itt a községi élet. Műkö­dött a Csemadok, a Vöröskereszt, a Nöszövetség, az ifjúsági szerve­zet, a sportszervezet. Most örülünk, ha húsz ember összejön egy Cse- madok-rendezvényre. Vannak, akik­re mindig lehet számítani, egyesek­re soha. Nem tudom, ki a hibás, lehet, hogy mi, a nemzedékünk. Nem karoltuk fel a fiatalokat, nem figyeltünk eléggé oda rájuk... Szinte semmi sem érdekli őket. Pedig van szép kultúrházunk, sportpályánk... Szomorú, amit hallunk, de tudjuk, nemcsak Simonyira érvényes. Ahogy az sem, amit a polgármester a falu egyéb gondjairól mond.- Hiányzik a víz, a gáz. Nincs szeméttárolónk, a szennyvíztisztító­ról már nem is beszélve. Halottas­ház kellene, de miből? A költségve­tésünk félmillió korona, a vízveze­tékre pedig legalább 10 millió kelle­ne... Tavaly kaptunk 600 ezer koro­na állami támogatást, a csatornázás befejezésére fordítottunk. A halot­tasházat is abból építjük, amit össze tudunk spórolni... Simonyinak is ugyanolyanok a gondjai és a kilátásai, mint a többi dél-szlovákiai községnek. Illetve egy kicsit mégis más, s ezt a három évvel ezelőtti kezdeményezésnek köszönheti. Azon a napon huszon­nyolcán ültek a helyi kultúrházban az Együttélés gyűlésén, amikor szó­ba került a pedagógusképzés és valaki felvetette: „Ne csak beszél­jünk, tegyünk is valamit!“ A jelenlé­vők mindannyian száz-száz koronát tettek az asztalra. Akinél nem volt, otthonról hozott, vagy kölcsönkért. Vajon ugyanígy tennének ma is?- Adnék én most is, csak lenne már abból az egyetemből valami- feleli a 61 éves Varga Istvánná.- Hat unokám van, rájuk gondol­tam, amikor odaadtam a száz koro­nát - mondja a 65 éves Bálint Sán­dor. - Most is odaadnám, ha kevés is a nyugdíj. Az a száz korona még nem ütött földhöz senkit, az egye­temre meg szükség van.- Odaadnám a dupláját is, csak már a Jóisten megsegítene, s valóra válna, amit szeretnénk - sóhajt a 77 éves Szaniszló Margit néni. Másokat is megkérdeztünk. Többségük nyugdíjas, idős ember- hány fiatal követné ma a példáju­kat? Bőd László és Vincze István is ott volt azon a gyűlésen, amikor a falu lakossága elhatározta, hogy tesz valamit a szlovákiai magyar egyetem érdekében. Bőd László szerint akkor jobban lelkesedtek az emberek, mára ez a lelkesedés Élünk, ahogy tudunk jócskán elapadt. Mintha a szervezők is elfáradtak volna, és az emberek érdeklődése is csappant.- Ennek is megvan az oka - állít­ja. - A politikusok, akik kezdetben támogatásukról biztosítottak, most mással vannak elfoglalva. Mi, egy­szerű emberek meg a megélheté­sért kínlódunk. Állítom: a falusiak ma is jónak tartják az alapítvány gondo­latát, csak most éppen ennél jobban foglalkoztatja őket a család alapvető szükségleteinek előteremtése. Azért a simonyiak ma is büszkék arra, hogy falujukat az alapítvány révén ország-világ ismeri. Nem is alaptalanul. Az már nem az ő hibá­juk, hogy a bankszámlán nem gyűlt úgy a pénz, ahogy elképzelték. Há­rom év után vajon látják-e még értel­mét a kezdeményezésnek? Bíznák-e még az eredeti cél megvalósulá­sában?-Sokkal derűlátóbb voltam, mi­kor a dolog elkezdődött. Még most is reménykedem, hogy a kezdemé­nyezés nem volt hiábavaló - vallja Vincze István polgármester. - Hi­szen már csak negyedmillió hiányzik az egymillióhoz. Ha lesznek adako­zó vállalkozók, magánemberek, szervezetek és önkormányzatok, fél év alatt biztosan összegyűlik a pénz. Igaz, a jelenlegi gazdasági helyzet nem éppen kedvező, de hiszem, hogy a magyar egyetem ügye nem megy feledésbe. Bőd László szerint egy jó szerve­ző kell, és mellé mások, akik segíte­nek felrázni a közvéleményt.- Mi itt, Simonyiban mindent megteszünk, amit tudunk. Hiszem, hogy nem vagyunk egyedül. A simonyiak ma ritkán hozzák szóba azt alapítványt, jobbára csak akkor, ha mások rákérdeznek. De a tudat alatt, valahol mélyen, már része lett a mindennapjaiknak, s a legfontosabb dolog között tartják számon. Ezért mégsem olyan ez a falu, mint a többi... S. Forgon Szilvia Nagyszülei vallási üldöztetésük miatt települtek Csehországból Magyaror­szágra, műveit németül írta. A szlovák irodalomtörténet (Milan Piéút és munka- közössége, Obzor 1984) úgy mutatja be őt, mint „a szlovák haladó szellemű gon­dolkodók jelentős képviselőjét“, a bé­késcsabai szlovák lelkész fiát. A THES- SEDIK SÁMUEL ÖNÉLETÍRÁSA című könyvben, amelyet „eredeti német kézi­ratból fordított és kiadott Zsilinszky Mi­hály Pesten, Kilián Mihály Bizományá- ban 1873 évben“, eltérő adatok is szere­pelnek. Ki volt valójában Tessedik - Te- éedik - Theschedik Sámuel? „Születésem helye Alberti, Pestmegye, ahol 1742. november 20-án láttam meg a napvilágot. Atyám, Theschedik Sámuel evangélikus lelkész volt ugyanott, de már kétéves koromban Békéscsabára hívatott meg lelkésznek. Anyám, Lang Erzsébet pozsonyi lány volt. Alig élt 11 évig apámmal, midőn ennek halálával két testvéremmel együtt árván maradtam. Nagyszüleim, Theschedik György és Nedeczky Erzsébet Cseh- és Morvaországból idevándorolt ta­kácsmester családokkal költöztek Magyar- országra“. Hétéves volt, amikor apját elvesztette, anyja pedig Pozsonyba költözött. Itt gyer­mekei számára jobb nevelést remélt, ő ma­ga pedig idegen gyermekek nevelésével kereste meg a kenyerét. Sámuel a gimnázi­um elvégzése után, anyja tanácsára szintén nevelői munkát vállalt előkelő polgári há­zaknál. „Hogy a magyar nyelvben és a magasabb tudományokban kiképezhessem magamat^ - írja -, elmentem a debreceni főiskolára, TESSEDIK SÁMUELT TÖBB NEMZET SAJÁT FIÁNAK TEKINTI azután Tokajon, Kassán, Eperjesen, Lő­csén, Késmárkon, Besztercén, Körmöcbá­nyán, Selmecen keresztül többnyire gyalog visszatértem Pozsonyba. 1763-ban indul­tam el Erlangenbe, ahol kitűnő tanárok működtek. Két év után tovább vándoroltam Kóburgon át Jénába, mégpedig gyalog, majd Lipcsébe, Haliéba és Berlinbe.“ Nyilvános papi hivatalba lépésének szín­helye Szarvas lett. Kezdő éveiről így emlé­kezik meg: „A szláv nyelvet, melyet Po­zsonyban és Erlagenben majdnem egészen elfeledtem, kénytelen voltam Szarvason új­ra tanulni, s egyházi beszédeimet, melyeket vagy magyar vagy német nyelven dolgoz­tam ki, nagy fáradsággal fordítottam szlávra és úgy tanultam be könyv nélkül... Itt vizs­gáló szemmel tekintettem magam körül, s kerestem a költők által oly elragadó szí­nekkel festett falusi életet és találtam együ- gyűséget, ostobaságot, bizalmatlan­ságot...“ Nagyon rossz állapotban találta a népis­kolákat is. Segítséget nem kapott, így maga kezdte az iskolákat reformálni. EJ§ö könyve a kisiskolások számára írt olvasókönyv volt, a legszükségesebb ismeretekkel. Elhatá­rozta, hogy saját elképzelései szerint minta­iskolát állít fel, ahol az elméleti oktatást a gyakorlattal is össze tudja kötni. A szarva­si uraságtól kapott 6 hold szikes, terméket­len földet, amelyen 1780-ban kezdte el az építkezést. Az iskola mellett könyvtárat és kertet is alapított, a maga költségein sze­rezte be a gépeket és munkaeszközöket. A szarvasi ifjúságot ingyen oktatta, hogy „belőlük értelmes embereket, jó kereszté­nyeket, munkás polgárokat, ügyes gazdá­kat és gazdasszonyokat" képezzen. Megis­mertette velük a talajjavítás módjait, főleg a szikes talajokon, a mesterséges rétműve­lést, a kertészeti munkákat és a selyemher­nyó tenyésztését is. „Hogy a szikes föld nem művelhető, harminc esztendőn át tény­leg megcáfoltam - írja, mert - 10-12 ezer különféle fajta fát neveltem rajta részint magból, részint vadon felnőtt s rendbe ülte­tett csemetéből, azonbelül a mesterséges kaszálónak hasznos voltát hat- és hétszeri kaszálással bizonyítottam be.“ Tessedik nagy érdeme, hogy a gyerme­kek nevelésében (Komenskyhez hasonló­an) következetesen összekötötte az elmé­leti oktatást a gyakorlattal. A téli hónapok­ban 900-nál több kisebb-nagyobb gyerme­ket tanított az iskolájában. A kisebb gyer­mekek csak az olvasókönyvet használták, a nagyobbak - a „szeminaristák“ és „gya­kornokok“ már tanulták a földrajzot, termé­szetrajzot, természettant, rendőrséget, pénz- és kereskedelmi tudományt, techno­lógiát, gazdászatot, kémiát és neveléstant. A felsorolt tantárgyak közül némelyik szá­munkra érthetetlennek tűnik, mint pl. a „rendőrség“, amely bizonyosan a jog­rend, a neveléstan pedig a lélektan alapjait jelentette. A gyakorlati időt a 4 évszak szerint osztotta fel. Munkáját már életében is sokan elismer­ték. Az 1782-ben II. József által adományo­zott 25 arany értékű érmet és aranygyűrűt nemcsak ő, hanem leghűségesebb munka­társa - a felesége is megkapta. Az 1788- ban kiadott királyi rendelet kötelezte a me­gyéket, hogy amíg az új tanrendszer az egyetemeken életbe nem lép, a tanítói pá­lyára készülő ifjak közül legalább egyet a szarvasi intézetbe küldjenek, és ott „Thessedik Sámuel igazgatása és tanítása mellett, két évi gyakorlatról szóló bizonyít­ványt nyervén, a tanítói pályára minden más pályázók előtt alkalmaztassák“. Tessedik termékeny írói munkáját 18 megjelent műve és több mint száz kézirata tanúsítja. Ezeket németül írta. Visszatérve a Piéút-féle irodalomtörté­netre, amelyben a szerző úgy jellemzi, hogy „Teáedíket a magyar haladó szellemű tör­ténészek is nagyra értékelték, a legnagyobb haladó szellemű szlovák egyéniségek közé tartozik.“ Nagyságát Jan Kollár is elismeri, habár Emlékezéseiben kifogásolja, hogy „nem emelte ki kellőképpen az anyanyelvi nevelés szükségességét és a nemzeti öntu­dat növelését.“ önéletrajza igazolja szláv eredetét, gondolkodásában azonban mai szemmel is európai lángelme volt, akire méltán büszke lehet az utókor! Danis Ferenc ■■■■■■■■■■I 993. V. 16. HPAAPI| A § if ft II iiiim % fi CL f * v C \ | « : \! \í \ \ f i j \ i i Csöndes tavaszi délután Simonyiban

Next

/
Oldalképek
Tartalom