Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-16 / 19. szám
Vasárnap r » 9 GÖ MÖRI FALUCSKÁRÓL ELNEVEZETT ALAPÍTVÁNY A simonyi templom tornya óvón emelkedik a kis magyar falu fölé Mérv Gábor felvételei S imonyi - e kis gömöri falu ma már nem ismeretlen Dél- Szlovákiában, de a határokon túl sem. Május kilencedikén volt éppen három éve, hogy e község lakosainak köszönhetően létrejött a Simonyi Alapítvány, a szlovákiai önálló magyar felsőoktatás elősegítésére. Az alapítvány ismertté tette a falut, de vajon változott-e más is az elmúlt három év alatt? A magyar határ közelében fekvő községnek mintegy 470 lakosa van, 10 kivételével mindannyian magyar nemzetiségűnek vallják magukat. Kétosztályos kisiskolájában a gyerekek magyarul tanulnak, református templomában magyarul hirdetik az igét. A kézbesítő a legtöbb család postaládájába magyar lapokat tesz: az Új Szót, a Gömöri Hírlapot, a Szabad Újságot... Talán nem is véletlen, hogy éppen ebben a községben karolták fel a „ügyet“. Akkor lelkesek, bizakodóak voltak. Milyen az emberek hangulata ma? - tettük fel a kérdést a községházán Vincze István polgármesternek és helyettesének, Bőd Lászlónak, aki egyben az Együttélés és a Csemadok helyi szervezeteinek elnöke is.- A hangulat, akárcsak a környéken és az egész országban, nem a legjobb - válaszol a polgármester. - Egyre nehezebb a megélhetés, egyre rosszabb az emberek anyagi és szociális helyzete. Nálunk is sok a munkanélküli. A falu lakosságának többsége a helyi szövetkezetben dolgozik, melynek jövője szintén bizonytalan. Magánvállalkozásba kevesen fogtak. Néhányan kivették a földjüket a közösből, azon gazdálkodnak, ketten vegyeskereskedést, ketten presszót nyitottak. Egy vállalkozó köfaragással foglalkozik. Ez minden. Úgy látom, nincs az embereknek kedvük és merszük. Féltik az anyagi biztonságukat és félnek az önálló vállalkozással járó munkától meg felelősségtől. Csendes falu Simonyi. Talán túlontúl csöndes. Fiatalokat alig látni az utcán. Igaz, 15-20 évvel ezelőtt sokan elköltöztek innen, s ezáltal a népszaporulat is csökkent. Most főleg idősek élnek a községben. Ók is évről évre kevesebben. De 1989 után mintha mégis változott volna valami: néhányan megtalálták a visszafelé vezető utat, új házak épültek, egy egész utca. Ha munkalehetőség is lenne, még többen visz- szajönnének - állítja a polgár- mester.- Hiányoznak a fiatalok - mondja Bőd László. - Tíz-tizenöt évvel ezelőtt más volt itt a községi élet. Működött a Csemadok, a Vöröskereszt, a Nöszövetség, az ifjúsági szervezet, a sportszervezet. Most örülünk, ha húsz ember összejön egy Cse- madok-rendezvényre. Vannak, akikre mindig lehet számítani, egyesekre soha. Nem tudom, ki a hibás, lehet, hogy mi, a nemzedékünk. Nem karoltuk fel a fiatalokat, nem figyeltünk eléggé oda rájuk... Szinte semmi sem érdekli őket. Pedig van szép kultúrházunk, sportpályánk... Szomorú, amit hallunk, de tudjuk, nemcsak Simonyira érvényes. Ahogy az sem, amit a polgármester a falu egyéb gondjairól mond.- Hiányzik a víz, a gáz. Nincs szeméttárolónk, a szennyvíztisztítóról már nem is beszélve. Halottasház kellene, de miből? A költségvetésünk félmillió korona, a vízvezetékre pedig legalább 10 millió kellene... Tavaly kaptunk 600 ezer korona állami támogatást, a csatornázás befejezésére fordítottunk. A halottasházat is abból építjük, amit össze tudunk spórolni... Simonyinak is ugyanolyanok a gondjai és a kilátásai, mint a többi dél-szlovákiai községnek. Illetve egy kicsit mégis más, s ezt a három évvel ezelőtti kezdeményezésnek köszönheti. Azon a napon huszonnyolcán ültek a helyi kultúrházban az Együttélés gyűlésén, amikor szóba került a pedagógusképzés és valaki felvetette: „Ne csak beszéljünk, tegyünk is valamit!“ A jelenlévők mindannyian száz-száz koronát tettek az asztalra. Akinél nem volt, otthonról hozott, vagy kölcsönkért. Vajon ugyanígy tennének ma is?- Adnék én most is, csak lenne már abból az egyetemből valami- feleli a 61 éves Varga Istvánná.- Hat unokám van, rájuk gondoltam, amikor odaadtam a száz koronát - mondja a 65 éves Bálint Sándor. - Most is odaadnám, ha kevés is a nyugdíj. Az a száz korona még nem ütött földhöz senkit, az egyetemre meg szükség van.- Odaadnám a dupláját is, csak már a Jóisten megsegítene, s valóra válna, amit szeretnénk - sóhajt a 77 éves Szaniszló Margit néni. Másokat is megkérdeztünk. Többségük nyugdíjas, idős ember- hány fiatal követné ma a példájukat? Bőd László és Vincze István is ott volt azon a gyűlésen, amikor a falu lakossága elhatározta, hogy tesz valamit a szlovákiai magyar egyetem érdekében. Bőd László szerint akkor jobban lelkesedtek az emberek, mára ez a lelkesedés Élünk, ahogy tudunk jócskán elapadt. Mintha a szervezők is elfáradtak volna, és az emberek érdeklődése is csappant.- Ennek is megvan az oka - állítja. - A politikusok, akik kezdetben támogatásukról biztosítottak, most mással vannak elfoglalva. Mi, egyszerű emberek meg a megélhetésért kínlódunk. Állítom: a falusiak ma is jónak tartják az alapítvány gondolatát, csak most éppen ennél jobban foglalkoztatja őket a család alapvető szükségleteinek előteremtése. Azért a simonyiak ma is büszkék arra, hogy falujukat az alapítvány révén ország-világ ismeri. Nem is alaptalanul. Az már nem az ő hibájuk, hogy a bankszámlán nem gyűlt úgy a pénz, ahogy elképzelték. Három év után vajon látják-e még értelmét a kezdeményezésnek? Bíznák-e még az eredeti cél megvalósulásában?-Sokkal derűlátóbb voltam, mikor a dolog elkezdődött. Még most is reménykedem, hogy a kezdeményezés nem volt hiábavaló - vallja Vincze István polgármester. - Hiszen már csak negyedmillió hiányzik az egymillióhoz. Ha lesznek adakozó vállalkozók, magánemberek, szervezetek és önkormányzatok, fél év alatt biztosan összegyűlik a pénz. Igaz, a jelenlegi gazdasági helyzet nem éppen kedvező, de hiszem, hogy a magyar egyetem ügye nem megy feledésbe. Bőd László szerint egy jó szervező kell, és mellé mások, akik segítenek felrázni a közvéleményt.- Mi itt, Simonyiban mindent megteszünk, amit tudunk. Hiszem, hogy nem vagyunk egyedül. A simonyiak ma ritkán hozzák szóba azt alapítványt, jobbára csak akkor, ha mások rákérdeznek. De a tudat alatt, valahol mélyen, már része lett a mindennapjaiknak, s a legfontosabb dolog között tartják számon. Ezért mégsem olyan ez a falu, mint a többi... S. Forgon Szilvia Nagyszülei vallási üldöztetésük miatt települtek Csehországból Magyarországra, műveit németül írta. A szlovák irodalomtörténet (Milan Piéút és munka- közössége, Obzor 1984) úgy mutatja be őt, mint „a szlovák haladó szellemű gondolkodók jelentős képviselőjét“, a békéscsabai szlovák lelkész fiát. A THES- SEDIK SÁMUEL ÖNÉLETÍRÁSA című könyvben, amelyet „eredeti német kéziratból fordított és kiadott Zsilinszky Mihály Pesten, Kilián Mihály Bizományá- ban 1873 évben“, eltérő adatok is szerepelnek. Ki volt valójában Tessedik - Te- éedik - Theschedik Sámuel? „Születésem helye Alberti, Pestmegye, ahol 1742. november 20-án láttam meg a napvilágot. Atyám, Theschedik Sámuel evangélikus lelkész volt ugyanott, de már kétéves koromban Békéscsabára hívatott meg lelkésznek. Anyám, Lang Erzsébet pozsonyi lány volt. Alig élt 11 évig apámmal, midőn ennek halálával két testvéremmel együtt árván maradtam. Nagyszüleim, Theschedik György és Nedeczky Erzsébet Cseh- és Morvaországból idevándorolt takácsmester családokkal költöztek Magyar- országra“. Hétéves volt, amikor apját elvesztette, anyja pedig Pozsonyba költözött. Itt gyermekei számára jobb nevelést remélt, ő maga pedig idegen gyermekek nevelésével kereste meg a kenyerét. Sámuel a gimnázium elvégzése után, anyja tanácsára szintén nevelői munkát vállalt előkelő polgári házaknál. „Hogy a magyar nyelvben és a magasabb tudományokban kiképezhessem magamat^ - írja -, elmentem a debreceni főiskolára, TESSEDIK SÁMUELT TÖBB NEMZET SAJÁT FIÁNAK TEKINTI azután Tokajon, Kassán, Eperjesen, Lőcsén, Késmárkon, Besztercén, Körmöcbányán, Selmecen keresztül többnyire gyalog visszatértem Pozsonyba. 1763-ban indultam el Erlangenbe, ahol kitűnő tanárok működtek. Két év után tovább vándoroltam Kóburgon át Jénába, mégpedig gyalog, majd Lipcsébe, Haliéba és Berlinbe.“ Nyilvános papi hivatalba lépésének színhelye Szarvas lett. Kezdő éveiről így emlékezik meg: „A szláv nyelvet, melyet Pozsonyban és Erlagenben majdnem egészen elfeledtem, kénytelen voltam Szarvason újra tanulni, s egyházi beszédeimet, melyeket vagy magyar vagy német nyelven dolgoztam ki, nagy fáradsággal fordítottam szlávra és úgy tanultam be könyv nélkül... Itt vizsgáló szemmel tekintettem magam körül, s kerestem a költők által oly elragadó színekkel festett falusi életet és találtam együ- gyűséget, ostobaságot, bizalmatlanságot...“ Nagyon rossz állapotban találta a népiskolákat is. Segítséget nem kapott, így maga kezdte az iskolákat reformálni. EJ§ö könyve a kisiskolások számára írt olvasókönyv volt, a legszükségesebb ismeretekkel. Elhatározta, hogy saját elképzelései szerint mintaiskolát állít fel, ahol az elméleti oktatást a gyakorlattal is össze tudja kötni. A szarvasi uraságtól kapott 6 hold szikes, terméketlen földet, amelyen 1780-ban kezdte el az építkezést. Az iskola mellett könyvtárat és kertet is alapított, a maga költségein szerezte be a gépeket és munkaeszközöket. A szarvasi ifjúságot ingyen oktatta, hogy „belőlük értelmes embereket, jó keresztényeket, munkás polgárokat, ügyes gazdákat és gazdasszonyokat" képezzen. Megismertette velük a talajjavítás módjait, főleg a szikes talajokon, a mesterséges rétművelést, a kertészeti munkákat és a selyemhernyó tenyésztését is. „Hogy a szikes föld nem művelhető, harminc esztendőn át tényleg megcáfoltam - írja, mert - 10-12 ezer különféle fajta fát neveltem rajta részint magból, részint vadon felnőtt s rendbe ültetett csemetéből, azonbelül a mesterséges kaszálónak hasznos voltát hat- és hétszeri kaszálással bizonyítottam be.“ Tessedik nagy érdeme, hogy a gyermekek nevelésében (Komenskyhez hasonlóan) következetesen összekötötte az elméleti oktatást a gyakorlattal. A téli hónapokban 900-nál több kisebb-nagyobb gyermeket tanított az iskolájában. A kisebb gyermekek csak az olvasókönyvet használták, a nagyobbak - a „szeminaristák“ és „gyakornokok“ már tanulták a földrajzot, természetrajzot, természettant, rendőrséget, pénz- és kereskedelmi tudományt, technológiát, gazdászatot, kémiát és neveléstant. A felsorolt tantárgyak közül némelyik számunkra érthetetlennek tűnik, mint pl. a „rendőrség“, amely bizonyosan a jogrend, a neveléstan pedig a lélektan alapjait jelentette. A gyakorlati időt a 4 évszak szerint osztotta fel. Munkáját már életében is sokan elismerték. Az 1782-ben II. József által adományozott 25 arany értékű érmet és aranygyűrűt nemcsak ő, hanem leghűségesebb munkatársa - a felesége is megkapta. Az 1788- ban kiadott királyi rendelet kötelezte a megyéket, hogy amíg az új tanrendszer az egyetemeken életbe nem lép, a tanítói pályára készülő ifjak közül legalább egyet a szarvasi intézetbe küldjenek, és ott „Thessedik Sámuel igazgatása és tanítása mellett, két évi gyakorlatról szóló bizonyítványt nyervén, a tanítói pályára minden más pályázók előtt alkalmaztassák“. Tessedik termékeny írói munkáját 18 megjelent műve és több mint száz kézirata tanúsítja. Ezeket németül írta. Visszatérve a Piéút-féle irodalomtörténetre, amelyben a szerző úgy jellemzi, hogy „Teáedíket a magyar haladó szellemű történészek is nagyra értékelték, a legnagyobb haladó szellemű szlovák egyéniségek közé tartozik.“ Nagyságát Jan Kollár is elismeri, habár Emlékezéseiben kifogásolja, hogy „nem emelte ki kellőképpen az anyanyelvi nevelés szükségességét és a nemzeti öntudat növelését.“ önéletrajza igazolja szláv eredetét, gondolkodásában azonban mai szemmel is európai lángelme volt, akire méltán büszke lehet az utókor! Danis Ferenc ■■■■■■■■■■I 993. V. 16. HPAAPI| A § if ft II iiiim % fi CL f * v C \ | « : \! \í \ \ f i j \ i i Csöndes tavaszi délután Simonyiban