Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-06-06 / 22. szám

Tanító- és tanárképzésünk helyzete változatlan

Egyre hihetetlenebb méreteket ölt a szlovák vezetés - felső és alsó szinten egyaránt - velünk szemben tanúsított megkülönböztető, sőt egyre fenyegetőbb magatartása. Rádöbbenve a művelődés hatékonyabbá tételének halaszthatatlanságára: egyetemet alapít, illetve főiskolákat emel egyetemi rangra, az azonban meg sem fordul a fejében, hogy a vele egy hazában élő háromnegyed milliós magyarságnak hasonló kisebbségi (közjogi-kulturális- művelődési) életfeltételeket teremtsen, mint amilyennel a dél-tiroli németek vagy a finnországi svédek rendelkeznek. Mert ugyebár az ő helyzetük, joggyakorlatuk prezentálja azt az európai normát, amely napjainkban követendő mérce, s amelyhez az Európai Közösségbe menetelő országunk politkusainak is igazodnia kellene. Ehelyett mi történik? A miniszterek és más kormánytényezők szüntelenül azt nyilatkozzék, hogy a szlovákiai magyar kisebbség jogállása meghaladja az európai átlagot, sőt példamutató, következésképpen el kell venni belőle, nem pedig hozzátenni.

A pozsonyi hatalmi magatartás egyenes következménye, hogy Nyit- rán a magyar ügy kezelése évek óta mit sem változott. Ennek ékes bizonyítéka az Intézet rektorának a Slo- bodny piatok 1993. március 5-i számában közölt interjúja, programnyilatkozata. Arra a riporteri kérdésre: „Egyetért-e azokkal, akik az önálló Magyar Egyetemet követelik?“ - a válasz egyértelmű: „Nem értek egyet. E deklarált követelésnek politika, nem pedig kulturális-művelődési okai vannak“. Értsd: nem indokolt a magyaroknak az a követelése, hogy a tanító- és tanárképzésük magyar nyelven történjék és önállósodjék, elvégre nem a „magyar nyelv használatának a mértéke“ a döntő, hanem „a szakmai színvonal“. Igen-igen, csakhogy a tudós professzor tudja, hogy a képzés eredményessége döntően függ attól, hogy a képzés azon a nyelven folyik-e, amelyen majd a jelölt oktatni fog. Különösen, amikor ritkaságnak számít az olyan diák, aki középiskoláját befejezvén legalább egy idegen nyelvet beszélne tisztességesen. Magam is számos magyar hallgatót ismertem, Nyitrán és másutt, akik ugyan sikeresen elvégezték matematikai, fizikai, kémiai stb. tanulmányaikat szlovák nyelven, ám közülük nem mindenki merte vállalni magyar iskolában a tanítást, éppen szakjuk nyelvismeretének a hiánya miatt. Hát ezért nem mindegy, hogy a leendő tanár milyen nyelven sajátítja el ismereteit. Es azért sem, mert mind az általános, mind a középiskolában nevelőoktatás folyik, s ez ugyebár azt jelenti: a tantestület minden tanárának - s nemcsak a magyartanárnak! - szépen, választékosán kell beszélnie a tanítás nyelvét, és kiválóan kell ismernie az oktatott tantárgyának szakterminológiáját. Ezeket az alapelveket, értékeket, melyek már-már feledésbe mentek, sürgősen vissza kell állítanunk.

A rektor úr további megállapításai nem kevésbé tanulságosak, sőt fi- gyelmeztetőek. Vegyük őket sorba:

1. „A Nyitrai Pedagógiai Főiskola számára nem írja elő törvény, hogy nemzetiségi főiskola legyen.“ - Akár szó szerint ismételhetném, amit három év óta már több Ízben leírtam, hogy tudniillik csak a politikai mozgalmaink, a parlamenti képviselőink, az országos szövetségeink és társaságaink, egyszóval a hazai magyarság egységes és határozott össze-' fogása hozhat eredményt. Kellő indoklással alátámasztva, nem pedig elsietve és rögtönözve, mint eddig- rávehetjük a kormányt, a parlamentet pozitív döntésre. Hiszen maga a rektor éppen ezt a fentről jövő beintést hiányolja, s szavai mintegy sugallják, hogy ha lenne ilyen, merőben más lenne a hozzáállásuk. Vegyük már végre tudomásul: másképp nem megy! Nagylelkűséget, úri gavallériát - sok évtizedes tapasztalataink bizonyítják- nem várhatunk. Marad tehát a céltudatos és rendíthetetlen küzdés. Esélyeink ma, a négypárti Politikai Egyeztető Tanács létrejötte óta, bizonyosan jobbak, mint korábban voltak. De ha a magunk ereje és összefogása nem elég, hívjuk segítségül a kompetens európai testületeket, miként azt egyéb kérdésekben eredményesen teszik mozgalmaink és pártjaink vezető politikusai.

2. „Nem áll rendelkezésünkre olyan megbízható szociológiai felmérés, amely pontosan kimutatná, hogy Dél-Szlovákiának mennyi pedagógusra és kulturális-közművelődési szakemberre lenne szükség. Nem ismerjük a nemzetiségi kisebbségek iskolapolitikáját, miként nemzetiségi politikájuk koncepcióját sem.“ - nos, legokosabb, ha e rektori hiánylistát olyan kihívásnak tekintjük, amelyre sürgősen pontos és meggyőző választ kell adnunk. Az utóbbi kérdésekre a válasz akár már holnap postázható, hiszen mozgal- maink-pártjaink átgondolt kisebbségi és iskolapolitikával rendelkeznek. Legföljebb a tanítói, tanári, lelkészi, közművelődési stb. szakemberigényünket kell pontosítanunk, illetve adatokkal alátámasztanunk. Mint annyiszor, ismét lépéshátrányba kerültünk, pedig kellő körültekintéssel és átgondolt stratégiával el lehetett volna kerülni. Nem elég ugyanis ezeket az elvi dokumentumokat megfogalmazni, a testületekkel elfogadtatni, majd a sajtóban nyilvánosságra hozni. Le kell tenni az illetékesek asztalára. Akiknek tudniuk kellene, hogy ha az ötmilliónyi szlovákságnak 13 egyeteme és főiskolája van - a háromnegyed milliós magyar kisebbséget arányosan 2 felsőfokú tanintézet illetné meg!

3. „Megalapítjuk a Szlovák Köztársaság nemzetiségi kisebbségek kultúrájának karát. Ezzel megoldjuk az ún. magyar tagozat problémáját“ - hangzik a bejelentés magától a rektortól. 1991 februárjától a hivatalba lépő intézeti vezetés a magyar tagozat tanárainak valamennyi kezdeményezését, önállósodási törekvését elutasította. Beadványaink indoklásának lényege: Az Intézet átszervezése, karokra való tagolása haladéktalanul szükségessé teszi, hogy az eddigi Magyar Tagozatot karrá fejlesztessék (Magyar Tanító- és Tanárképzés Kara) - különben a magyar pedagógusképzés az eddiginél is kedvezőtlenebb helyzetbe kerül szervezetileg és szakmailag egyaránt. Tisztségviselő kollégáink a megmondhatói, hogy két év alatt hány meg hány kérelmünket-követe- lésünket söpörték le az asztalról. Legtöbbször ugyanis az érdemi tárgyalásra sem mutattak hajlandóságot.

Végre-valahára azonban a közelmúltban mégis történt valami; éspedig az, hogy januárban a szenátus deklarálja az NKK megállapítását, melyet a rektor fentebb idézett programnyilatkozatában később megerősít... Igen ám, csakhogy ez a „hatalmi adomány“ nem ugyanaz, amiért Nyitrán jó ideje folyik a küzdelem, s amelyet mind a politikai mozgalmaink, mind a szövetségeseink egyértelműen támogattak. Hanem egészen más: csak annyi, amennyit a gyámkodó hatalom vigyázó tekintete szemmel tarthat, s ha érdekei úgy kívánják, bármikor visszaveheti.

Hogyan is fogalmaz a rektor? Az NKK-nak a létrehozásával „megoldjuk az ún. magyar tagozat problémáját“. Tessék csak figyelni! Az Intézetnek már működik három kara (fakultása), a negyedik most alakul, melynek tehát a fő feladata, hogy a magyar pedagógusképzés minden gondját-baját felvállalja és megoldja. De hogyan? Úgy, hogy mind a négy karon külön-külön Magyar Tagozatot létesít, melynek munkáját maga fogja irányítani? Ami ugyebár szervezeti képtelenség. Vagy az NKK-nak lenne csak magyar tagozata? Ily módon azonban egy tapodtat sem jutunk előbbre. Elvégre a megoldható feladat éppen a tagozati alárendeltségen való túllépés, mivel az új felállásban, a kari tagoltságban, a tagozat de facto elvesztette szerepét. Hiszen nyilvánvaló, hogy a több karú (fakultású) főiskolává történt előrelépés nyomán vált szükségszerűvé számunkra, hogy a szlovák kollégák példáját követve mi is létrehozzunk egy magasabb intézményes keretet, az önálló kari struktúrát. Nem azért, hogy bárkit is bosszantsunk. Vagy mindenáron több pénzt költsünk, hanem azért, mert a szakmai követelmény és a tanítványaink képzéséért vállalt felelősségünk ezt kívánja.

Az önálló kari létnek ma már (és még) Nyitrán megvannak a szakmai feltételei: a megfelelő számú és minőségű tudományos fokozattal rendelkező oktatói állomány.

Az önálló pedagógusképző kar, illetve a magyar nyelvű felsőoktatási intézet megteremtésének a legfőbb akadálya ugyanaz, mint a füleki, ki- rályhelmeci magyar gimnáziumok önállósodásának, ugyanaz, mint a döntő többségében magyarok lakta falvak és városok ősi helységnevei visszaállításának. S ez az akadály a másságot megvető, kirekesztő szlovák nacionalizmus, melynek velünk szemben tanúsított megnyilvánulása a bizalmatlanság és a gyanakvás. Révész Bertalan

Senki sem jelentheti ki Európában, hogy egyszer s mindenkorra megoldotta a kisebbségi kérdést. Egy létező kisebbség az együttélés folyton változó problémája. Minden múltbeli megoldás a mai, megváltozott valósággal ütközik, mint ahogy a kérdés jelenkori megoldásának hiányosságaira a jövőben derül majd fény.

Ez a megállapítás Szlovákiára is érvényes. Annál is inkább, mivel az új államban újra kell fogalmaznunk és egyben rendeznünk politikai viszonyainkat, a kisebbségi problémát is beleszámítva. A föderáció szétesésével a magyar kisebbség száma háromszorosára nőtt: Csehszlovákia 4 százalékával szemben az új Szlovák Köztársaságban 12 százalékra emelkedett. Ez teljesen új geopolitikai tényező! A magyar kisebbség elvesztette az úgymond „semleges“ Prága kínálta szövetségi garanciákat. Hasonló biztosítékot Pozsony, az új hatalmi központ egyelőre nem kínált fel és nem is nyújtott. Pedig már nem semleges centrum, hanem a Szlovák Köztársaságban a szlovák-magyar kapcsolatokban érdekelt fél, ezért garanciájának erősebbnek kell lennie.

A magyar kisebbség bizonytalanná vált és növekedett aggodalma, idegessége. A szlovák miniszterelnök és a volt külügyminiszter, Knaz- ko úr eddigi nyilatkozatai nem igazán szolgálták a politikai helyzet szi- lárdulását. Éppen ellenkezőleg: fellépésüket az erőfitogtatás és az arrogancia jellemezte. A szlovák közlekedésügyi miniszter eltávolíttatja a magyar nyelvű helységnévtábláOLVASTUK

csaptak, Lalumiére asszonyt, akit a magyarok „lekenyereztek“. A legrosszabb, ami történt, a szuperszlovákok ténykedése volt, abszurd törvényjavaslataik a többség védelmére a kisebbséggel szemben, a szlovák mint államnyelv védelmére, valamint a köztársaság védelmére. Bármelyik törvényjavaslat elfogadása a felsoroltak közül már magában elegendő ok lenne arra, hogy végérkat, és mindezt van der Stoel úr, az EBEÉ kisebbségi főbiztosa szlovákiai látogatásának előestéjén. A főbiztos szlovákiai ellenőrző körútja után arra a végkövetkeztetésre jut, hogy egyelőre nem. támogatja Szlovákia felvételét az Európa Tanácsba.

Ma már előttünk van fehéren feketén: Szlovákia belépését Európába elhalasztják. A legrosszabb, amit ebben a helyzetben tehetünk, hogy szidni kezdjük „rosszakaróinkat“: a magyarokat, akik már megint „borsot törtek az orrunk alá“, az elnem- zetietlenedőket, akik nem támogatnak bennünket, a főbiztost, akit bevényesen meggátolja belépésünket Európába. így könnyen az európai „Vadkeleten“ köthetünk ki.

A magyar kisebbség képviselői aggodalmukat kifejezendő az SZK Nemzeti Tanácsa elé terjesztik kisebbségek jogi helyzetének törvényjavaslatát. Meglátásom szerint ez a törvényjavaslat nem jó. Viszont legitim javaslat, és nem lehet egyszerűen lesöpörni az asztalról, ahogy azt az uralkodó mozgalom és az SZNP képviselői megpróbálták. Ha nem hajlandók tárgyalni erről a törvényjavaslatról, akkor még keményebb törvényjavaslatok várnak rájuk.

A képviselők amennyire csak tudták, nevetségessé tették ezt a törvényjavaslatot anélkül, hogy figyelembe vették volna a helyzet komolyságát. Erre elsőként a miniszterelnök döbbent rá. Szokásos vasárnap esti tévébeszédében ellentámadásba lendült. A megoldás szerinte nem egy, a kisebbségvédelmet biztosító törvény lenne, hanem ombudsman kinevezése, aki ellenőrizné az emberi jogok tiszteletben tartását, beleértve a kisebbségi jogokat is.

Ombudsmanra feltétlenül szükségünk van. Ezen intézmény bevezetésére tett javaslat, melyet a Szlovák Helsinki Bizottság nyújtott be, már elég régóta a parlamentben fekszik. Köszönet érte, hogy a miniszterelnök pártfogásába vette. E törvényjavaslatot akceptálni kell. Ám nem fogadható el a kisebbségi törvény rovására, sőt helyette. Ellenkezőleg, az ombudsman intézményének éppen erre a törvényre lesz szüksége.

A helyzet tehát komoly, és csak rajtunk múlik, megegyezésre ju- tunk-e. Azonban a hibás döntés felelősségét már nem lesz módunkban másokra hárítani.

Miroslav Kusy

(Mosty)

A Republika glosszájának parafrázisa

Ha én szlovák lennék, tudomásul venném, hogy az ország minden tizedik lakója magyar és nem óhajt nemzetiséget változtatni.

Ha szlovák lennék, próbálnám megérteni, hogy ami nem sikerült az első Csehszlovák Köztársaságnak, sem az internacionalista kommunista kormányoknak az elmúlt hetven év alatt, azzal hiába próbálkoznak az önálló szlovák állam hazafiasságtól túltengő lelkes politikusai. A történelem viharában megedződtünk, egyszerűen nem lehet bennünket asszimilálni. Röviden: magyarok maradunk.

Szlovákként nem erőltetném az államnyelv tökéletes elsajátítását minden magyarnak, mert szóban és főleg írásban legalább annyi szlovák nem ismeri az alapvető nyelvtani szabályokat, mint amennyi magyar. Mégis a magyarokról fabrikálnak otromba vicceket, nem azokról, akik anyanyelvűket csúfítják.

Nem hazudoznék olyasmit a szlovák olvasóknak, a közvéleménynek, hogy a csehszlovákiai magyar sajtó ellenségesen viseltetik a szlovákokkal szemben. Csakis a nacionalistákkal és az asszimilációra spekulálókkal. Nem igaz, hogy a magyar lapok nem tájékoztatnak objektiven mindenről, ami az országban történik. Persze, nem lelkesednek a politikai baklövésekért, dilettantizmusért, kapkodásért.

Ha szlovák lennék, nem becsmérelném politikai kalandoroknak azokat, akik nemzetiségi jogokról, politikai célokról más nézeteket vallanak. Azért még nem magyar ügynökök és nem „ötödik hadoszlop“ Szlovákiában,

Nem uszítanám olyan bárgyúsá- gokkal a szlovák közvéleményt, mint a Smenában megjelent poprádi olvasói levél, amelyben egy hazafi azt állítja, hogy a második világháború után alig maradt itt magyar, (de régi nacionalista álom!) többségüket kitelepítették. Szerinte az igazság az, hogy ma Dél-Szlovákiában elmagyarosított szlovákok élnek. Ha szlovák szerkesztő lennék, föld alá süllyednék szégyenemben ilyen szándékos félrevezetésért.

Ha szlovák lennék, szívósan ragaszkodnék a többség toleranciájához, keresném azokat a lehetőségeket, amelyek az ország minden alkotóerejét összefogják a gazdaság megerősödésért.

Ha szlovák lennék, igyekeznék a közép-európai országokkal, elsősorban a szomszédokkal igaz barátságot teremteni. A beteges rettegés a határrevíziótól félrevezeti és gyűlölködésre ösztönzi az egyszerű szlovák embereket.

Én azonban magyar vagyok, és ezért felháborítanak azok az általánosítások, amelyek napjainkban az egész szlovák sajtót jellemzik. Gyakran úgy érzem, én is felelős vagyok az ezeréves magyar nemzetiségi politikáért, a szlovákok asszimilációjáért. Pedig ehhez Antall miniszter- elnöknek is annyi köze van, mint Meciar kormányfőnek a csehszlovákiai magyarok kitelepítéséhez. Jó lenne már véget vetni a gyanúsítga- tásoknak, az ellenségkép keresésének és tiszta lappal hozzálátni egy valóban demokratikus társadalom megteremtéséhez. Amit egymással hadakozva, egymás nélkül soha nem érünk el.

Ha én szlovák lennék, elismerném, hogy a magyar ember is ugyanannyi jogot és lehetőséget érdemel, mint a szlovák, hogy neki is Szlovákia a szülőföldje, hogy a Csallóköz, a Bodrogköz és a többi régió azoké, akik ott élnek. Sz. B.

1

8

1993. VI. 6.