Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-30 / 21. szám
MAGYARORSZÁGON, 03eH0R3ZÁ<3ie/VIM £3 SZLOVÁKIÁBAN * 3 1993. V. 30. Látszólag könnyű helyzetben van a recenzens, amikor három szomszédos, közép-európai ország három szerzőjének könyvéről kell beszélnie, különösen, ha a szerzők ugyanazt a témát járják körül. De valóban csak látszólag. Mert erre is érvényes: ha hárman ugyanarról beszélnek, nem ugyanazt mondják. Szerencsére, ez vonatkozik a három szerzőre: a magyar Kiss Gy. Csabára, a cseh Petr Príhodára és a szlovák Miroslav Kusyra, akik a pozsonyi Kalligram Könyvkiadóban találkoztak, Szigeti László jóvoltából. Megjegyzem, a szerzők kiválasztása és a témaválasztás kiváló. Rudolf Chmel A három könyv címe önmagáért beszél. Meglehet, esetenként tudat alatt, de a XX. század végi Közép-Európa patológiájáról (és realitásáról) tanúskodnak: Magyarország itt marad - mondja némi pátosszal Kiss Gy. Csaba történész, irodalomtörténész; Szlovák vagyok, szlovák leszek - ironizál Miroslav Kusy politológus (akit „öntudatos“ honfitársai időnként szlovákellenességgel vádolnak); Petr Príhoda pszichiáter, pszichoanalitikus és történész pedig kísérletet tesz A cseh kór diagnosztizálására és gyógyítására. A könyvek címéből - amelyek valójában eredeti alkotások (külön e célból komponálták és állították össze) - kitűnik, hogy a magyarokról, szlovákokról és esetiekről lesz szó, vertikálisan boncolgatva lelkűket, de megjelenítve a horizontális metszetet is, elsősorban a szlovák-cseh, szlovák-magyar, de a magyar-lengyel, cseh-német (főként szudétané- met), érintőlegesen a magyar-szlovén összefüggéseket. A három könyv elolvasása után csaknem teljes képet kapunk e korszak Kö- zép-Európájának jelentős részéről. E kor diagnózisa komoly hatással van jövőnkre. És ez már nem magánügy, nem az értelmiség kis csoportjának problémája. A magyar, cseh, szlovák kérdések összefonódnak, kiegészítik egymást, a közép-európai értelmiségről tanúskodnak - miként azt Kiss Gy. Csaba megjegyzi általános érvényű önjellemzésében -, amelynek sorsát különböző módon mártották bele a politikába. Ebből azonban többségük önként kilépett. A szerzők szövegeiben az utóbbi három-négy év helyzetét elemzik. A műfaji sokrétűség ellenére (esz- szék, tanulmányok, glosszák) egyesíti őket a jelenkor alapvető kérdéseihez való viszonyuk, főként bonyolult térségünk nemzeti és nemzetek fölötti összefüggéseinek szemlélete, a közös múlt örökségének nyomorúsága és nagysága, amit magunkkal cipelünk a jövőbe, amely elé távlatilag talán optimistán nézhetünk. A nemzet nem lehet fontosabb a demokráciánál Mindhárom könyvben vissza-visszatér a nemzeti (és nemzetiségi) kérdés, a tágabb közép-európai sajátosságok és egyetemesség, a történelmi előítéletek, elfogultság, párbeszéd, megértés, együttműködés. A jugoszláv vér szaga, amely nem a hozzánk nem hasonlók sebéből folyik, mementó, bár lelki terápiánkra egyelőre büszkék vagyunk. Ezért egyet kell értenünk Kiss Gy. Csabával, aki hangsúlyozza, hogy a magyar identitás ma nem képzelhető el demokrácia nélkül. A szlovák, de bizonyára nem csak a szlovák fül számára hangzik kellemesen: a nemzeti identitást ma nem szabad túlértékelni, sem lebePrikler László felvétele csülni. Át kell alakítani, hogy kevesebb zavaró politikai momentumot és több nemzetközi párbeszédet tartalmazzon; a nemzet nem lehet fontosabb a demokráciánál. Kiss többször kijelenti, elérkezett a nemzet megreformálásának ideje, hogy megfeleljünk a XXI. században ránk váró feladatoknak. Kiss Gy. Csaba már 1990 januárjában felhívja a figyelmet arra, hogy Magyarországnak nem érdeke a nemzet izolálása; a nemzetnek mind befelé, mind kifelé nyitottnak kell lennie. Párbeszédnek, együttműködésnek, nyitottságnak kell jellemeznie a modern magyar nemzetet, melynek középpontjában nem a magyarság, hanem a magyar ember áll. Witold Gombroviczot parafrazálva mondja: óvjuk a magyart a magyarságtól, más szóval, semmiféle előre koncipiált kollektivitás ne telepedjék rá az egyénre. Kiss Gy. Csabára nem az ő nemzeti-liberális nézetei végett hivatkozom, hanem szövegeinek stílusáért, amivel jogosan bírálja a szomszédokat, mivel sajátjaival szemben is kritikus. Ez a szemlélet rokonítja Kusyval és Príhodával; az értelmiségi szemlélete, James W. Fulbrigtot idézve, saját hazánk bírálata szolgálatunkat és tiszteletünket bizonyítja. Az ilyen kritikus önreflexióhoz vagy önkritikus reflexióhoz azonban meg kell ismernünk az előítéletek tartalmát és szerkezetét, amelyek történelmünkben és kapcsolatainkban felhalmozódtak. E nélkül nincs közeledés, nincs megértés. Ehhez kétszeres, sőt többszörös optikára van szükségünk, olyasmire, amit Jan Patocka, a nagy cseh filozófus a hatvanas évek végén prófétikusan megjósolt: „Szükségünk van a szlovákokra ahhoz, hogy tudjuk magunkról az igazságot...“ Ezt az axiómát a szlovák, a magyar és a többi nemzet helyzetére is vonatkoztathatjuk, ha meg akarjuk közelíteni az igazságot önmagunkról. Kiss összehasonlító kutatást javasol komplexusainkról, traumáinkról, előítéleteinkről; melyek közül néhány állandósult (méltánytalanság, a nemzet, a terület, a határok féltése, a magyarok mellőzése és felsőbbrendűsége, a szlovákoknál az ezeréves elnyomás); traumák és előítéletek, amelyek a nemzeti és nem nemzeti szlovákokról, magyarokról, csehiekről alkotnak hamis képet, miként azt az utóbbi években tapasztalhatjuk. Trauma nyomasztja a szlovák-magyar kapcsolatokat Petr Príhoda elsősorban szlovák és német szemmel vizsgálja a cseh lelket. Megérti, hogy a nemzetnek szüksége van a látható struktúrák és mechanizmusok felújítására (a politika, a gazdaság és az ökológia felfrissítésére), de megjegyzi, egyelőre sajnos nem eléggé világos, hogy a nemzet előtt a szellem felfrissítésének feladata áll, és ennek szerves része nemcsak a történelmi emlékezet regenerációja, hanem az eddigi cseh történelmi felfogás fölülvizsgálata, ahogy az a múlt században rögzült és adaptálódott a totalitárius rendszer szükségletei szerint. A csehekben munkálkodó traumák, komplexusok a múlt traumatizáló élményeiben gyökereznek. Úgy hatnak ránk, mondja Príhoda, hogy bizonyos dolgokról kevésbé realisztikusan, inkább irracionálisán gondolkodunk. Az egyik ilyen trauma, amelytől a csehek nem tudnak megszabadulni, a szudétanémetek kitoloncolása, aminek megvolt a mérsékeltebb analógiája a magyarok sorsában, a lakosságcserében; ez a trauma nyomasztja a szlovák-magyar kapcsolatokat, bár szellemi atyja Sztálin volt (igaz, Benes asszisztált hozzá). Príhoda jogosan figyelmezteti a cseheket, hogy amennyiben továbbra is elzárkóznak a szudétanémet- kérdés felvetésétől, saját jellemük szenved csorbát: „Jobb kijelenteni, hogy a szudétanémetek mint egység nem térhetnek vissza, mert ezt nem viselné el a társadalmunk, semmint azt, hogy ehhez nincs joguk“ - javasolja a cseh lélek orvosa. Az érthetetlen tabu tovább kísért A magyarság kérdése Szlovákiában s a németeké Csehországban egyazon ok- a kisebbségi és a történelmi kérdés - miatt áll a politikai és nemzetközi színtér előterében. És cipeljük - egyforma teherként- Csehszlovákia megszűnése után. Külön- külön. Ennyivel súlyosabb. Mind a szlovákokat, mind a cseheket gyötri, éppúgy, mint a magyarokat és a németeket, különösen a 2. világháborút követő évek, holott a szlovákoknak és a cseheknek éppolyan fontosak a második világháború előtti évek, 1938-tól. Mind a négy nemzet elkeseredett, mert ott a megoldatlan, a pontosan meg sem nevezhető probléma. Príhoda a cseh és német katolikusok találkozójára emlékezik. Valamikor 1990-ben együtt meditáltak a témán: „Mindnyájunk számára érthető volt és világos ma is, hogy a múlt bűneit nem a történelem kerekének visszaforgatásával küzdjük le, hanem az újrakezdéssel..Ez - enyhébb változatban - a szlovák-magyar kérdés (a bécsi döntés és a lakosságcsere kombinációja, több évtizedes trauma fájó pontja), főként a szlovák-magyar megbékélés, megegyezés kérdésének megoldása, ami nem sikerült sem a történészeknek, sem a politikusoknak, sőt, az értelmiség sem birkózott meg vele. A ma már szinte érthetetlen tabu továbbra is kísért bennünket. Pontot tenni a végére? Lelkiisme- retvizsgálat, élesebb bírálata annak, hogyan álltunk helyt (és a szlovákok rovásán még mindig ott a vérző seb: a zsidókérdés tisztázása) a történelmi kereszteződésekben (és nem voltunk mindig áldozatok vagy objektumok, hanem végrehajtók és szubjektumok is esetenként), ezzel még adósai vagyunk önSZLOVAK VAGYOK, SZLOVÁK LESZEK magunknak. S ha önmagunknak tartozunk, kétségtelen, hogy másoknak, szomszédainknak is adósai vagyunk, s ők nekünk. Emlékezzünk Patocka szavaira... A szlovákságot kisajátította egy szűk réteg Príhoda szövegei nemcsak a cseh-német kapcsolatok patológiáján alapulnak, hanem főként a cseh-szlovák viszonyokon. A cseh, szlovák, magyar lét új forrásai az utóbbi három évben az újkori nacionalizmus gyökereiről is többet árulnak el, de arra is figyelmeztetnek, hogy még az értelmiség is zavarba jön, ha olyan, látszólag egyszerű problémával kerül szembe, mint a nemzeti önazonosítás. Mert bár Príhoda a cseh nemzeti öntudatot kórosnak minősíti, de ez érvényes mind a szlovákságra, mind a magyarságra. Szívesebben éreztük magunkat állampolgárnak, csehszlovákiainak, európainak, nem mindig tudtunk megbékélni szlovák mivoltunkkal. Egyrészt, mert sosem vontuk kétségbe, természetesnek éreztük, másrészt mert ez pluszproblémát okozott nekünk, amit hetven vagy száz évvel ezelőtt kellett volna megoldani. A megkésett szlovák nemzeti, s főként állami öntudatra ébredés miatt azok ragadták kezükbe a hatalmat, akiknek eddig sem okozott semmi gondot, az egyszerűen, lineárisan gondolkodók, akinek úgy tűnt, hogy csak egy kis hídról van szó, ami egészen jól összeköti a régi kommunista (szintén egyedülálló) ideológiát az új, nemzeti ideológiával. Éppen a nemzeti ideológia - mint kapaszkodó - leegyszerűsített értelmezése (aminek pótolnia kell a régi kommunista szemléletet), amit a földhözragadt publicisták és művészek is vallottak - okozta, hogy a szlovákság kátyúba került, melyből nem azoknak kell kihúzniuk, akik beletaszították. Mert az, hogy a szlovákságot kisajátította magának egy szűk réteg, nem jelenti, hogy a másik, a nagyobb és értelmesebb réteg lemond róla. Egyetérthetünk tehát Príhodával abban, hogy a nemzeti elv ma sem jelentéktelen, értéktelen. Csak az ostobák vonják kétségbe meghatározó tényezőit. Csakhogy a jó ízlésű ember az ilyen intim és érzékeny problémákat nem kürtöli világgá. A frázispufogtatás, nálunk az ezeréves magyar elnyomással egybekötve és a saját államról szőtt ezeréves álom, Matuska szavaival élve ostyepkával beszegett Szlovákia képét adja, s elfelejtik, hogy az ott élő értelmiség megkísérli az állapot komoly reflexióját. A szlovákok önmaguknak adósai Petr Príhoda tudja, miben különböznek egymástól a csehek és a szlovákok, tudja, hogy a cseheknek a szlovákok fejtörést okoztak, okoznak. Abban a korban, amikor a csehek európaiságukkal tüntetnek, a szlovákok identitásukat keresik, ezeréves sebeiket nyalogatják, azt fontolgatva, hogy amennyiben nem fogad be bennünket a Nyugat, Kelet felé fordulunk. A csehek és a szlovákok geopolitikai sorsának tudata szenved csorbát (sőt, a magyaroké is), felélednek a történelmi előítéletek és viszolygások. „A csehellenesség“ hangsúlyozta Príhoda, „gátolja a szlovákokat abban, hogy megbékéljenek az 1939-től 1945-ig fennálló Szlovák Állammal, holott a szlovákok ezért nem kifejezetten a cseheknek adósai, hanem önmaguknak... Ráadásul néhány évvel korábban Miroslav Kusy kifejti, hogy „a szlovákokat mint a szlovák nemzeti felkelés szervezőit legyőzték a németek, s mint a Szlovák Állam polgárait legyőzték az oroszok“. Másutt tömören leszögezi „A Szlovák Állam nemzeti volt, de nem demokratikus; a szlovák nemzeti felkelés demokratikus, de nem nemzeti“. Újkori történelmünk nem egyedi ellentmondásai ezek. Azokat már a kapcsolatainkban oly gyakran megjelenő sztereotípiák tartalmazzák. A cseh-szlovák kapcsolatokban - Príhoda szerint - ezek a szlovák alsóbbren- dűségi (és cseh felsőbbrendüségi) érzések sztereotípiái, melyek a szlovák-magyar viszonyt is jellemzik. Príhoda tudja, hogy a csehek notóriusan keresztülnéznek a szlovákokon, nem mint egyéneken, hanem mint (Folytatás a 4. oldalon)
