Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-05-23 / 20. szám
köszönünk a 70 éves Dénes Györgyöt %y parányi öröm j rámtalálna egy parányi öröm, va dadognám: köszönöm, köszönöm. örömet eldugnám szívembe, •nném elé, csak ha jön az este. vigasztalna, ha nőnek az árnyak, íz emlékek csöndben visszajárnak, 'enném elő, ba a bánat szárnya, ötét foltokat vetne a világra. ij vissza, emlékezés sza, emlékezés, tűnt idő, mutasd itt a búvó, kedves ösvényt, ik szelíd hajlatát, ahogy elindul, öl felé a tüllszoknyás tavasz, , a cseresznyevirág át, a részeg éden drága bugyrait, ifák repeső hitét, •nyes égre pillog satnya ág, f csiklandják az agyagos mezőt... emlékezés, a tünékeny időt. [kire nem tarat, de az ó ki- iem változtat s tudta, mégis mint aki re- esz még egy nem jött, és a. Domenico nem jönnek, agány tó ez, pogány lesz, lánggal érez- ott, amit sze- >kol, és amit z • hallott maga fordult. Oly ával, a tóval, iságos ember eszketve. te egy hang ül kibukkant aradsz ilyen vagyunk, és nico alázato- bbülten. Jól- ni. Lehajolt áliára dobta, er olyan neve cipelhető, as bűnökért nyes szobor yedt a rozsé yát cipelné, .úly mégsem elke mélyén ! sem, nem ak kívánta iszonyatot, »it, amelyek sérhetné az fák lebegtek mérhetetle- a látásában aihenés édes irta ital ízé- kabulatából, izzadtan jó nagy csatto- r felegyene- 1 magasabb, A másik három zsoldos fáradt volt, keveset beszélt. A rozséból csakhamar keserű füst szállott fel, a füst alján égtek a lángok, körös- körül millió tücsök ciripelt. A keserű füst olyan volt, mint a keserű fáradtság, és a tücsökciripelés egyhangú zaja mint a menetelük léptei. Minden önmagukra, a fáradtságukra és sivár életükre emlékeztette a zsoldosokat. Hallgattak, és beszélt helyettük a füst, amelyet ha néha elhordott a szél, távoli utak szagát adta érte cserébe, és megmutatta a csillagokat. A szél is beletartozik a szegény zsoldosok életébe. / Kenyeret és hüst ettek, bort ittak rá. Domenico maga is éhes volt, falánkan evett, és ami még sohasem jutott eszébe, arra gondolt, milyen ize lehet távoli országok mézédes borainak, illatos pecsenyéjének, bő levű gyümölcseinek? Csillapíthatatlan és olthatatlan szerelmét az ínyén is érezte, idegen és soha nem ismert ízeket kívánt, és aztán kielégülve, eltompulva és elfáradtan elaludni, de most csodálatos módon nem volt álmos, és amíg a többi nyögve fészkelődért, és igazgatni igyekezett testének minden hajlatát, hogy gyorsabban és könnyebben szédüljön át az álom révületébe, ő a hátán feküdt, tarkóján összekulcsolt kézzel, és a csillagokat nézte. A szuszogás- ból dörmögő horkolás lett, három ember álmának láthatatlan alakjai népesítették be a tisztást. A tó fekete volt, ezüstcsillagokkal a palástján. Domenico hirtelen nyugtalan lett, felkelt, remegő kézzel lerángatta ruháit, aztán amikor a fákat megremegtető szellő végigcirógatta, úgy érezte, nyugodtabb, mert közelebb került ahhoz, amit keresett. A levegő fojtó, fülledt és meleg volt, mintha rengetegen vennék körül, akik lélegeznek, és hangtalanul emelik fel karjaikat, jelezve, hogy beszélni kívánnak. Domenico letérdelt, fejét lehajtotta a mohos köre, és imádkozni kezdett, de amikor imádkozott, észrevette, hogy a pogány szoborhoz imádkozik, akit a palota falán látott, egy ismeretlen asszonyhoz, szent Sebestyénhez és mindenhez, ami szép, pálmákhoz és hamvas szőlőfürtökhöz. Miért kell meghalni? - kérdezte Domenico és sírva fakadt. - Ki tette azt velünk, hogy meg kell halni? r pörödött anyó kapálja a fu- szulykát a pataknál, embere pedig följebb a meredélyes parton vágja a mogyoróbokrokat. Csengőn s kurtán szól a kapa - tcsa- a, tcsa-a — visszaveri a két patakpart, egymáshoz kétszerezi, háromszorozza - a sziklák közti zengő kerge- tősdi: szakasztott patkódobogás. A párja is így felel meg - tcsa-a,- de az ő vasszava csak vékonyan szól, mert kacorral nyeseget — a hőségtől tikkadt kietlen hegyi tájat más nem is veri fel, csupán ez a bicegő feleselés. A máskor oly szilaj és tajtékos patak most jámboran padmalyaiba bújik és kerülgeti a sziklákat csendesen. Némák a bükkösök. Csúcsok vonulásán a visszhangzó fenyők is hallgatag pihennek, fülelik az ördögpatákat. Megáll a kapa. Fölegyenesedik az asszony, naptól tüzes arcát megtörli, kiált föl: — E-heej, Szaboriim, hallaaasz?- Életünk idevész miattad a völgybe! Amióta hogy a körtékbe belebolohdultál, hogy egyében se jár a fejed - csak a hegyen, hogy babusgasd — megkutattál minden másra! Markoláb lett belőled egészen!... Egy tűznél én pedig vámpíros férfival el nem leszek tovább! Zúzza össze ezeket az átkozott körtéket, mert lemegyek a fiamhoz különben a faluba! Zúzza össze a körtéket! Inkább a szívét, azt könnyebb lenne! Elment az anyóka, hónapig hír se jött felőle. Nem volt, ki a tüzet megrakja, a bográcsot forgassa, éjszakánként hogy harákolna. Szorongatta csak jobban a csönd, markolta az egyedüllét. Még ha pirongatnák is, csepülnék legalább - be kívánta, hogy emberi szót hallana, szót ha válthatna. Jó, hogy az anyó csak alatt a föld sikongana. Itt az idő... nem lesz, aki látja. Elrakja az öreg a kovát, vissza a zacskóba, gyorsan feláll. Kiválaszt a ledűtött bokrok közül egy konok vesszőt, megtisztogatja, végét levágja, a körtéhez lép. Köriilkémlel, nekifohászkodik és... lecsap a fára. Levelek röppennek szerte, reszketnek az ágak a váratlan gonosz támadástól, kipergő rügyek hullanak, itt-ott felfeslik a kéreg, cseppek ragyognak fel alóla, akárha könnyszemek. A hegyről süvöltés hallik, peszterkednek a fenyők, a sas sikolya felrettenti a szendergő erdőt: „Verik a fát!“ Visszhangozzák a sziklák, s az addig méla csenderesben valóságos riadalom támad. A férfi ettől nem szeppen meg, a sziklától nem fél, a sasra nem hederít. Csak hogy az öregasszony ne lássa, attól tart, és gyorsan leveri az összes levelet... Suppog a bot, szállnak a levelek... Bárcsak jegyezné jól meg e verést a fa, fogná föl, hogy a javára ACSÜCSF&jQ Elhallgat a kacor, de felelet nem jön. Morog valamit az anyó érthetetlenül, lehajol, vakkantgat tovább a kapa. Övébe dugja kését a férfi, megjár- tatja szemét a ledűtött szálakon — borostás férfi, zsufa, inge csak nyakoncán, mellét ősz, göndör szőr fürtözi. Levágta a mogyorószálakat, hogy egy fényes, barna kérgű körtefának napot nyisson. Résre húzza szemét Szaborin, megnézdegéli a körtefát jól, majd a csúcs felé veti tekintetét - szürkésfehér kőszálak támogatják a hegyormot -, s keserveset sóhajt. Elrugdossa a vesszőket, letelepszik a földre. Megoldja az övére kötött szattyán- bőr zacskót, előveszi belőle oltóbicskáját, s komótosan le-föl simogatja a kovakövön. A kapa száraz, szaggatott ugatása verődik csak tovább a szikláról, de ő nem hallja. Nézi a vas élét, szeme előtt meg újra csak az odafönt. Hatszáz ösztöke a horhostól a csúcsig — megszámolta, kilépte ő számtalanszor. Négyszázra áll most, de ez még csak nem is a fele messze, mert innét fölig minden ösztöke út kettőnek számít. A meredekkel az ösztökék csak hosszabbodnak, a lábak meg rövidülnek, a térdek jobban csesz- nyék. Aztán a körte is: kéreti magát és ijedezik, nincs ínyére följebb menni... Milyen keserves az - ültetett körtét, szelídet, hogy a völgy jó meleg öléből a csúcs felé vonlcodja! ...Száz körtét is elültetett, kilenc maradt meg belőle... Ez is szegény, a kilencedik, kicsi híja, hogy a gyeplőt el nem szakítja. Egyre csak a kertért búsul, azt nézi folyton. Meghajolt, akárha a patak meleg vizében szeretne felfrissülni: nem föl, lefelé menne szíve szerint. De azért mégis engedelmesnek bizonyult. Nem terebélyeskedett, koronát nem eresztett: ágait kardként kihegyezte, szembe a széllel, neki — hogy menten felöklelje, levelei — bádog az mind, nem is levél... ez a körtefa volt Szabotin büszkesége, benne minden édes reménye, hogy együtt felérnek a csúcsra. Előtte kettőt a szél derékba tőrt, hármat a hó temetett el. Szabotin akkor megértette, hogy jó alany kell, szívós, erős. Három hétig járta az erdőt keresztül-kasul, míg egy törpe körtére nem lelt, egy konc vackorra. Kecskék megrágták, barmok tiporták, szelek korbácsolták, havak szorongatták. Bősz egy kicsi fa volt, szúrós, valóságos sün, szűkösség edzette, bosszú éltette. Hogy új helyére átkerült, a szél ostorozását nem feledte. Hosszan kuporgatott vad ereje a szelíd hajtásokba ment át, az újakba, miket Szabotin beléoltott. A szelíd s a vad öleléséből pedig gyümölcs született, három nagy zamatos körte. Az egyik leesett, kettő azonban megmaradt. Kunyhójába vitte be őket az öreg, száraz sárga szalmára fektette, hosszan nézte, hosszan gyönyörködött bennük. Héjuk ripacsos volt ugyan, száruk kurta, vastag, de maguk jócskák voltak, leveses két körtegyümölcs, csudásan illatoztak. Boldog egy nap volt. De az ász- szony haragjával bekormozta. Mint két kicsiny nap, ragyogott a két körte a tenyerében, mikor az anyó bejött. Nyújtotta felé, ám az félrelökte kezét és sopántott csak: visszajött aztán. Megcsikordult az ajtó este, betámít ám, jődögél befelé. Visszajött — hallgatag, szelíden. Morog, na, olykor, de nem csatoráz, nem kiabál. Ó jár le a faluba, ő pörle- kedik a munkaegységért, ő árál és ő vásál, neki pedig, neki elég a bicska. Megöregedett a kéve, elvásott... Kajsza már az éle, megrettent a kovától, az évektől. Ki kéne cserélni a tűzszerszámot, igen mar és marjul. Akár az asszony: ha csak moccan a nyelve, már - tűz! Féltékeny a körte miatt. A hetediket megbántotta, duvasztotta, hogy kiszáradjon. Loppal vásta le a kérgét, körmeivel, aztán meg azt hadrikálta, hogy hallotta volna arrafelé az őzek hogyan rínak... Hogy majd ó elhiszi, az őzek rágták le a kérgét... asszonyember. A múltkor, ahogy elsiránkoz- ta neki, hogy hasogat a zsábája, nem a szíve esett ám meg rajta, hanem csak állt neki, hogy:-Hát ahogy az éghöz dörgölkö- zöl, nem is ám hasogat, de még széjjel is porcikáz tégedet! Odale vannak é a teesz kertjei, ha olyan viszketős a kezed, hogy csak ültetnél, oltanál! Munkaegység is lenne legalább! — Odale, ennyi az asszonyi tudomány! Fönn, te öregasszony, fönn a magasban! Hogy a fenyőkhöz szegődjék a körte a csúcson. Az erdőből szakítani kertet, az a munkaegység! így mondta neki. Ő pedig ámult rá, a válasz bennerekedt. Csak aztán jött meg a hangja: — Dehát te valóban... bízol benne, hogy a hegyről eszel még körtét, így igaz? — Ha csak körte kell, tele a kert! - mondta. — Akkor meg minek vergődsz és ámítod magad? Nem szólt rá semmit. Hallgatott. Hogyan mondaná el, hogy az érett körténél mily édesebb a csúcs felé föl kepeszteni? A gyönyörűség az út maga! Mi mindent megélt e kapaszkodásban, miben nem volt része, míg a körtéket a csúcshoz fokról fokra vitte följebb! kilencszer estek egymás torkának a széllel, kilencszer gyűrte le a metsző őszi szelet. Menynyi összeakaszkodás a fával az úton, mennyi horzsolás, zúzás!... Bőgtek a jegenyefenyók a félelemtől, jajgattak a gyertyánok, a körte azonban nem riadt meg: mielőtt az ősz megjött volna, levetette leveleit a góbé, hogy a nagy zendülő pőre ágaiba akadjon, ne a lombjába! Hogy a fát furfangra vedd - mennyi édes gyönyörűség van ebben, de az át nem érezheti, ki e földön egyedül a cukor édességét tudja. Az a baj, hogy a szél is beletanult a fortélyba. Most is: lapul a sere- vényben, szűköl csak, de Szabotin tudja, hogy ez csupán kurta fegyver- szünet, cselfogás. A sziklás taréjon, a csúcs előtti hágón állít föl csapdát a szél. Ott zúdul majd neki, akár egy tátorján. Erre a napra kellett a körtének készülnie. Két hétig előtte szoktatnia kellett — erőnek erejével a lombját vesse le. ... Megáll a kapa száraz kopogása. Szabotin is megáll, lenéz. Ballag- dál le asszonya a patak felé, arcát meglocskolni bizonyára. Rezseg a levegő, zümmög, akár egy méh. Két sas köröz az égen, vijjognak szomorúan, mintha a szürke, súlyos sziklák van. Eltorzul arca az öregnek, nem olyan könnyű páholni a teremtményét, de ha ő sajnálja, a szél nem lesz irgalmas. Kiáltás jő megint lentről:-Hallasz-e, te, eheeej! Az asszony! Ledobja Szabotin a vesszőt, zsémbelve visszakurjant:- Megyek, teee! Átbotladozik az anyó a kerten, be a házba. A tető fölött némi váltatva füst bodorodik. Hirtelen komisz terhet, fáradtságot érez az öreg — lefekszik. Aléltan ver a szív, fojtogatja a zubogó vér. Mellén a fürtök finoman rebegnek, fülében valami suhog. Egy idő óta, ha szíve jobban kalapál, vele a suhogás is — messzi zápor nesze. Kicsiny szorítás és... suhog a zápor. Közeledik... tovatűnik, visszatér újra, pezseg... Egy nap majd rászakad, s akkor — bele a nagy, a feneketlen tengerbe! Hidegnek kell itt lennie. Érzi a jeges fuvallatból, mely a süvöltést kíséri. Kitakart mellére húzza posztó ujjasát, szívére fekteti. Verdes! Röppenni szeretne föl, a csúcsra felérni... Követné az ember a szívét, de ereje nincs hozzá juttig való, útját állja a meredély, húzza a mély. Lábára aggaszkodott a föld a gránittal... Az asszony... az évek... Múlnak, ugye, tovaszállnának, de csak érzed később, hogy szíveden csügge- nek, akár denevérek — sötét serege hónapnak, évnek, erőst szorít. Szorítson csak, húzzon, de - húz az ég is. Húz, hát fáj. Állana föl Szabotin, szaladna a csúcshoz, hogy föléme, mielőtt a szíve szerte nem dobog, de a körtefa nem így akarja... Nem tud futni, igyekezni... Az idő pedig siet, s a part egyre ijesztőbb, merede- kebb. A szél - hidegebb, vastagabb - a hó... És gödröket is kell vájni még, új suhángot ültetni át. Hogy megszelídüljenek, megerősödjenek... Hogy megokosodjanak... Míg a völgyet a csúccsal pompázó körtefa út nem fűzi össze. Csodálatos ez a fehér virágos út, még ha vége nincs is. A vad fák, bokrok és sziklák szürke, rideg ködében végigtengetett napjainak ez a halovány rózsaszín sora-jele. Minden tavaszon kibomlik ez a fehér habpihe, akárha a patak térült volna föl a hegynek - egy törvény ellen zendülő, hómezők kéklő jegének szaladó patakfolyó. Jégnek szegülő virág! Megérintik-e egymást a csúcs és a szilaj, lázadó patakár? Kéklik lenn a füstszalag. Alágyújtott az asszony. Odakucorodnak este majd a tűz mellé, harapnak valamit, hallgatnak, fölsóhajt az anyó, fölsóhajt s mondja:- Tüzes volt a nap.- Tüzes — mondja ő. Herseg majd a hasáb, játszódik a fény, ők pedig - hallgatnak megint. De az anyó nem állja, szót vet újra:- Kiég a fuszulyka, te ember!-Ki.-Hát öntözzed ugyan meg, ne legyél csak úgy a nyavalyás körtédbe már beleháborodva! - fortyan fel akkor az anyó, mire Szabotin jámboran ráhagyja:- Megleszen. Megorrol az anyó majd, lefekszik, ő meg marad talpát süttetni, fülelni: esőre, forróságra a szél a kéményben. És hogy kigondolja — melyik körtét viszi holnap, melyiket hová ültetni, hány ösztökényit araszolhat föl a csúcs felé. ... Onnét-e, a csúcsról szállt ez a kis édes hűvösöcske? Becézi az ujjait, bizsergeti két bokáját, mintha csak a szellő a ruhája alatt sürgölődne, vidorkodna. Most a csuklóját nyalintja meg, fülét cirógatja, nyaka körül forgolódik... szárnyait lágyan háta alá szuszakolja, emelné föl a csúcs elébe... Emeli is lám, viszi... röpül már... A föld alatta - hökkent, megbékélt ... aprózzák a sziklák... A virágmező is, igen, íme, keserves napjainak virágágya, hogy megnőtt, a csúcsig ér. Milyen gyönyörű: virág a jéggel csókba forr! De mi ez a nesz? A patak áradt meg! Békésen fut lenn a víz, a nagy folyó zubog, zajong, a láthatatlan, ömlik már és... robajlik! A szellő szárnya egyszerre elemyed, leszakad, s zuhan az öreg, száll lefelé... ... csak a keze moccan, s az izzó, kérges földre hanyatlik. Néz elő, kijön a kunyhóból az anyó, lisztes kezét összecsapkodja, kiált föl:- Szabotiiin! Eheeej, Szabotiiin! Ezúttal azonban senki nem felel. Bolgárból [ordította: Szondi György
